Brassó városától nem messze, egy hegy tetején állt egy kicsi vár. Nem laktak
benne főurak, grófok és bárók. A környék szegényei emelték, hogy legyen hová 
menekülniük, ha jön az ellenség.

     Amikor elkészült a vár, az emberek azon kezdtek el tanakodni, miből fizetik ki a

zsoldosokat, akik majd harcolnak a falakon. Ugyanis ők nem értettek a kardforgatáshoz és egyéb harci műveletekhez. Különben is, az építkezésre ráment minden megtakarított vagyonuk. Arra már nem jutott pénz, hogy fegyvereket vásároljanak.

     Minél előbb meg kellett oldani ezt a problémát, mert a hegyeken túl már

gyülekezett az ellenség. Az emberek fülébe jutott, hogy a várukat is el

akarják foglalni.

     Még csak reményét sem látták, hogy pénzük legyen. Hiába pislogtak bele a bugyellárisokba, egyikben sem csendült meg egy árva fia aranytallér. Pedig nélküle senki nem fog fegyvert eladni nekik, de még a zsoldosok sem lesznek bolondok ingyen harcolni, életüket adni néhány földművesért vagy állattartóért.

Kultúra

Kőből lett arany

Feltöltve 2014. január 20. lzs

Apáti Kovács Béla 

     Teltek-múltak a napok, egyre közeledett váruk megtámadásának ideje. Sokan már látni vélték a közeledő ellenséget, amikor egy szegény asszony kért bebocsátást a várkapitányhoz. Eleinte nem értették, mit akar a nő ilyenkor, amikor mindenki aggódva tekint az elkövetkező napok elé. Bizonyára valami apró-cseprő dologban akarja kérni a sebtében kinevezett várkapitány segítségét.
– Miért jött, jóasszony? – kérdezte. – Mondja gyorsan, mert nincs sok időm, lehet, hogy már az ellenség a közelben ólálkodik.
– Kapitány uram, nem kérni jöttem.
– Akkor meg mit akar? Miért rabolja a drága időmet?
– Segíteni szeretnék, hogy megvédjük a várat.
– Ne bolondozzon velem! Asszony létére hogyan tudná megvédeni a várat?
– Kapitány uram, egy kis ésszel és furfanggal legyőzhetjük az ellenséget.
– Sem ágyúink, sem puskáink, de még kardjaink nincsenek. De legalább aranytallérok csilingelnének a kincstárban, hogy megfelelő fegyvereket vásárolhatnánk – mondta szomorúan a kapitány.
– Még hogy nincs aranyunk? – nevette el magát a szegény asszony. – Nézze, kapitány uram, ott azt a kőhalmot!
– Látom én – nézett arra, amerre az asszony mutatott – de az csak kő és nem arany. Jó is lenne, ha ennyi aranyunk lenne. Vehetnénk rajta tengernyi fegyvert. Még mindig nem értem, mit akarsz ezzel a kőhalommal.
– Megmondom, kapitány uram, akkor, ha megígéri, hogy fiacskámat, Palkót beválasztja vitézei közé.
– Még parancsnok is lehet belőle, csak mondd már, mit tegyek?
– Akkor megegyeztünk. Ugye?
–  Igen – sürgette a várkapitány a szegény asszonyt.
A nő félt, hogy a várkapitány nem állja a szavát, ezért írásban is kérte. Amikor kezében volt a passzus, elárulta a titkát.
– Aki csak él és mozog a várban, menjen a kőhalomhoz és kiabálja hangosan: „Az itt lévő kő mind egytől egyig arannyá változott.” Kapitány uram, mondja meg a piktornak, hogy néhány követ fessen sárgává, hogy messziről úgy lásson, mintha valóban aranykövek lennének!
 
A várkapitány nem nagyon hitte, amit a szegény asszony javasolt neki. De kémei jelentették: holnapra a várhoz ér az ellenség. Így kénytelen volt tenni valamit, hogy megvédjék a falakat.
     A piktor rikító sárga színre festette a kőhalom csúcsát, és amint feltűnt az ellenség, a várbeliek kitódultak és torkuk szakadtából kiabálták:
– Az itt lévő kő mind, egytől egyig arannyá változott. Mi leszünk a világ leggazdagabb emberei. Még a királynak sem lesz annyi aranya, mint nekünk.
     Olyan hangosan kiabáltak, hogy hangjuk elhallatszott egészen az ellenség táboráig. A csapat vezére megpróbálta visszatartani embereit, akik azt hitték, vezetőjük be akarja csapni őket, és maga szeretné megkaparintani az arany kőhalmot. Fegyvereiket eldobálva rohantak a vár felé, hogy minél több és nagyobb legyen a zsákmány. A várvédők csak erre vártak. Az odaérkezett ellenség katonáit egymás után fejbe kólintották egy jókora furkósbottal. Amikor az utolsóval is végeztek, gyorsan összeszedték az eldobált fegyvereket. Most már nekik is volt fegyverük, és többé nem kellett tartani az ellenségtől. Meg tudták védeni magukat.
     Örült a várkapitány, hogy győztek. Döngette is a mellét, egészen megfeledkezett a szegény asszonyról és fiáról. Esze ágában sem volt vitézt csinálni a fiúból, és főleg nem akarta, hogy parancsnok legyen belőle.
Amikor Palkó anyja kérte, hogy váltsa be ígéretét, a várkapitánya nevetve kizavarta a várból.
– Még hogy egy szegény asszony fiából vitézt csináljak? Ki hallott még ilyet? Szegény ember nem való vitéznek. Menjen csak vissza földet túrni, de szaporán, mert még mérges leszek és deresre húzatom.
 
Talán más szegény asszony megijedt volna az ígéretét be nem tartó várkapitánytól, de őt nem olyan fából faragták. Elhatározta, mindenáron vitéz lesz a fiából, még ha az égből cigánygyerekek potyognak is.
     Igaz, elővehette volna a passzust, és a várkapitány orra alá dughatta volna, mondván: ígéretet tett. De inkább várt vele.
Nem kellett sokáig várnia, mert a hős kicsi vár híre gyorsan a király fülébe jutott. Az fogta magát és felkerekedett, hogy saját szemével győződjön meg a bátor várvédők tetteiről.
     Meg is érkezett pompás kíséretével. A várkapitány mindjárt sietett elébe, és hajbókolva köszöntötte:
– Isten hozta, fenséges királyom! Amint látja, hősiesen megvédtem a várat.
– Látom, látom, de a kismadarak azt csicsergik, megígérted, hogy a szegény asszony fiából vitézt faragsz, és ezt te nem teljesítetted. Igaz ez? – kérdezte a király, szemöldökét összehúzva.
– Tudja, fenséges királyom, azok a fránya kismadarak mindenfélét csicseregnek. Különben is, egy árva garas nélküli jobbágyfiúból hogyan legyen vitéz. Csak vagyonos emberből válik jó fegyverforgató. Nincs igazam, fenséges királyom?
– A kánya rúgja meg, fiam! Látod, erre nem is gondoltam. Állítólag a szegény asszonynak passzusa is van ígéretedről. Hívasd csak elém, szeretném megtekinteni azt az irományt.
Jött is a szegény asszony a fiával, és hozták a passzust, amin az állt: akkor lesz a fiúból vitéz, ha a kőhalom valóban arannyá változik.

– Láthatja, fenséges királyom, mi van ide róva. Ebből a fiúból akkor lesz vitéz, ha ez a kőhalom arannyá változik. Tessék csak megnézni, nincs ott egy kavicsnyi arany sem. Én álltam a szavamat!

     A király nem lett volna király, ha egy hazug várkapitány többet tudna, mint ő, vagy okosabb lenne. Intett a vele levő sok-sok nagyúrnak, hogy mindenki szabaduljon meg a nála levő aranytól, és helyezze a kőhalomra. Igaz, a díszes társaság kicsit zsörtölődött miatta, de féltek a királytól, és ezért egymás után hajigálták értékeiket a kövekre. Egy idő múltával ott annyi arany fénylett, hogy a halmot egészen beborította. Végül még a király is odavetette az ujjain lévő aranygyűrűket.

– Nézze, kapitány uram, mennyi aranya van ennek a szegény jobbágyfiúnak. A nincstelensége már nem lehet akadálya, hogy vitéz legyen belőle.

     Erre már a vár kapitánya nem tudott mit felelni, csak szégyenlősen pislogott. Legszívesebben elbújt volna a föld alá. A király folytatta:

– Amiért ilyen igazságtalanul bánt el a szegény asszonnyal és fiával, a mai nappal kezdődően Palkó lesz ennek a várnak a kapitánya, mert akinek az édesanyja ilyen okos, az csak vitéznek való. Magának meg lapulevelet kötök a talpára. Mehet, ahová akar. Többé ebben a várban nem lesz kapitány.

     Ezt meghallván, a jelenlevők hangos éljenzésben törtek ki, és mindenki éltette az új várkapitányt. Ameddig Palkó belejött a vitézségbe, a király a legjobb tanítómesterét állította melléje, hogy megtanuljon minden harci fortélyt. A tanítómesternek nem kellett sokáig a várban lenni, mert a fiú gyorsan megtanult mindent, és mire betöltötte a tizennyolcadik életévét, a környék legjobb várkapitánya lett. Nem is tudta a várát az ellenség soha bevenni.

 

Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána!