A teljes tanulmány (85 o.) itt tölthető le

 

Őszinte örömmel fedezhetjük fel ősmúltunk mindinkább feltárulkozó elveiben az emberi egyetemesség többféle egységét: úgymint a jelképek tudatos egységét, az általuk jelölt, képviselt valósággal való azonosságát, vagyis az emberi gondolkodási, nyelvi terület egységét a világmindenséggel, utóbbinak egységét a galaktikus Tejútrendszerrel, a Tejút egységét a Naprendszerrel, Csillagunk egységét a Földdel és a Holddal, a földi élettel, és mindezek kifejezéseinek egységét az emberi élet értelmével. Tömörebben: az ember egységét lelkével, hitének istenségével, az isten egységét önmaga megszemélyesüléseivel s a mindenséggel, és főként az élő isten egységét az emberként élők szellemi teljesítményeivel.       

   És ha a mindenség egységessége, egyetemessége áthagyományozódott egészségként fennmaradt nálunk, élnünk vele egyetemes kötelesség.

 

1. Bevezetés

 

Az emberség, az emberiség egységének kívánalma a jóakaratú emberek és a józanész szerint a legmagasabbra helyezett erkölcsi mérték. Ezen egység meglétének, illetve az erre való törekvésnek a nyomaira már a régészeti kultúrák idejéből is bőven találunk példákat.

   Ezekből arra következtethetünk, hogy az ősidők során, az egész Földön viszonylag egységes képességekre és életmódra tettek szert a leginkább a természeti környezet meghatározta viszonyok között élő emberek. Mindezt egymástól nem függetlenül, de nem is a mai hatásgyakorlás eszközeivel élve.[1] Mindenesetre az elmúlt százezer év első feléről sokkal határozottabban állíthatjuk az egységességet, ami leginkább a szellemi kultúra egyetemességét, azonosságát jelentette. A különböző földi természetű nehézségekre és kihívásokra az utolsó ötvenezer évben viszont az ember kezdett technikai jellegű válaszokat, megoldásokat adni, amely folyamat az utolsó évszázadokban már exponenciálisan felgyorsult és kibővült. Ennek során a korai időkben a mechanikusan elraktározható, s az egyedi előnyökhöz vezető tudást bizonyos csoportok kisajátították és önmagukkal, a tudást birtoklókkal együtt ezoterikussá tették, azaz biztosították elérhetetlenségét a többiek számára, és ezzel, még ha elegendőnek látszó indokkal is, maguknak kiváltságokat rendszeresítetek.

   Ebben a folyamatban kezdett megbomlani az addig töretlenül érvényesült emberi egység, s kezdtek önállósodva öröklődni az elkülönülések formái és következményei.

   S bár erről a gyorsan terjedő, pusztító egységbontó járványról, az erőszakot és az öldöklést hozó legutóbbi nyolcezer évről már egyre többet tudunk, nincs még teljes mértékben feltárva az együttműködő, a mellérendelő felfogású emberi egység felszámolásának és az alárendelés általánossá válásának történetileg elérhető minden mozzanata. Nem utolsó sorban ennek a negatívumok mellett legalább a túlélés pozitívumát felmutató társadalomszervező formának a következtében. Ám kevésbé tudatosan tanulmányozottak az egység megőrzésének, megmentésének, megmentési kísérleteinek és visszaállításának, visszaállítási kísérleteinek eseményei is, mert e vizsgálatokat mindig csak a vesztes fél oldaláról kezdeményezték, míg a sikeres, győztes oldal inkább ellenezte, megtiltotta, ellehetetlenítette, de semmiképp nem támogatta azokat, illetve a győztesek dicső és hősi tetteiként értelmezte. Ezért most az egység szempontjából vetünk egy pillantást az eurázsiai emberi történetre és jelképi világra, keresve az egység eleven emlékének jeleit. Ezzel a munkával ugyan a nekünk legtermészetesebb magyar történetből és jelképi világból indulunk ki, célunk azonban az egyetemesség felmutatása, és éppen az emberi egység, egységgondolat sorsának alakulásában.

   A magyar (székely) rovásírás jelkészlete a magyar nyelv szabályait, belső összefüggéseit tükrözi. Ugyan többen több forrásból kívánták ez írás eredetét levezetni, de közülük eleddig egyetlen erre vonatkozó elemzés sem tudott egy megnyugtatóan elfogadható ’eredetet’ igazolni. Legújabban a néhai Varga Csaba érvelését figyelemre méltónak tartjuk, aki végső következtetésként ennek a későbbi – sumer, egyiptomi, föníciai, görög, kínai, héber, latin és arab – írásokra is utaló írásjeleknek majd’ félszázezer évvel ezelőtti Kárpát-medencei születését vezette le, egyúttal azt is, hogy ez az írás a magyar nyelvvel együtt alakult ki, keletkezett.[2] Amikor tehát mások a magyar rovásírás egyes jeleit hol ebből, hol abból az írásrendszerből származó jellel azonosították, és adták meg forrásként hol az egyik, hol a másik írásrendszert, figyelmen kívül hagyták azt, hogy egy nyelvet visszaadó írás nem származhat különböző gyökerekből, ha a nyelvet egyértelműen és hűen akarja tükrözni. Már pedig a magyar rovásírás a magyar nyelvet hitelesen tükrözi. És tette ezt föltehetően már abban a korban is, amikor törvényileg tiltották be a használatát.[3] A Marsigli-féle naptáron például a György nevet a ma ismert gy jellel (ǂ) vésték fel,[4] ami a naptár XI-XII. századi eredetét tekintve azt mindenképpen jelenti, hogy a magyar hangkészletben a gy hang már abban az időben bizonyosan használatos volt, de azt is, hogy a nevet a maihoz közeli módon ejtették ki.[5] A jelen munka elsődleges célja ennek a jelnek, általánosabb értelemben véve a kettős keresztnek a vizsgálata, és eredeti értelmének a felderítése.

 

 

2. A magyar rovásírás gy jele.

 

A ǂ jel olvasata (e)gy. Ebben az olvasatban szerepel önálló jelként az énlakai unitárius templom kazettás mennyezetének a lemezén is, ahogy azt az 1. ábra mutatja. A hagyományosan jobbról balra haladó szöveg első sorának az olvasata: Egy az Isten. A jeleket felfestő Georgyius Musnai deák mind a nevében (2. sor), mind pedig a mondandójában valamennyi magánhangzót kiírta, kivéve az első sor első szótagját, ahol csupán a gy jele szerepel. Hogy ne legyen félreértés, az író latin betűkkel utal is az ószövetségi Deuteronomium (Mózes 5. könyve, a Törvény összefoglalója) VI. fejezetére, ahol az egyetlen Isten léte került megfogalmazásra. Ez a fejezet közvetlenül követi a tízparancsolatot tolmácsoló 5. fejezetet.

Az 5Mózes 6:4 szakaszban Károli fordításában ezt olvashatjuk:[6]

Hald Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy úr.

   Itt ismét találkozunk az egy szóval, de határozatlan névelői értelemben. A latin nyelvű biblia szövegében ugyanitt ez áll: Audi Israhel Dominus Deis noster unus est.

 

   A latin szövegben az egy számnévi értelemben jelenik meg, azaz egyetlen istent értett a fordító. A Jakab király által felügyelt angol nyelvű fordításban viszont ezt olvashatjuk: Hear O Israel, the Lord our God is one Lord.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1. ábra. Az énlakai unitárius templom mennyezeti lemeze.[7]

 

   A reformáció korában, Károlyi kortársa a latin fordításnak megfelelően az egy fogalmat számnévi értelemben használta, ami valójában mégis az egyetlen értelemben érthető.

   Ugyanakkor az eredeti héber szövegben ez áll:

 

    Smy jsral jhvh alhjno jhvh axd.

 

   Mind a latin, mind pedig az angol fordításból az olvasható ki, hogy az Úr egyetlen és következésképpen egyetemes. A héber szöveg azonban nem egyértelmű ebben, különösen azért, mert a JHVH betűszót kétszer is használja, ami a fordításokban két különböző értelemben és szóval köszön vissza. A fordítók az első értelmet az Isten szóban adják meg, de a másodikat az Úr szóval fordítják, holott a JHVH mint betűszó valójában az őslétezőt és annak különböző megnyilvánulásait foglalja össze, azaz végső soron önmaga is az egységes, egyetlen, egyetemes őslétezőt jelenti.[8]

   Az enlakai templom mennyezetén a ǂ jel ezért egyértelműen az Egyet, az egységes egyetlent jelenti. Nem darabszámot, hanem az így megnevezett létező egységességet, a minden egységét. Föltehetően éppen azért, hogy ez világos legyen, az íródeák hivatkozásként nem az 5Mózes 6:4 szakaszt adta meg, hanem a teljes 6. fejezetet, amiben az Isten egyetlenségének a kifejtése a legfontosabb mondanivaló.

   A magyar nyelvben az egy szót önmagában, összetételeiben, valamint ragozott és tovább képezett alakjaiban egyaránt nagyon sok értelemben használjuk. Mindenekelőtt az 1-et jelentő számnevet és a határozatlan névelőt jelenti. A számnévvel rokon értelmű még az egybe és az egyes(ít) szó. A számnévhez még közelálló, de már nem rokonértelemben használjuk az egyén és az egyetlen szót, azonban itt már sokkal inkább másról van szó, nem pedig az egy számnévével rokon értelemről. Ezekkel szemben az egy szóból alkotott szavaknak számos más olyan értelme is van, aminek nem sok köze van a számnévi értelemhez.

   Ilyenek: egyáltalán, egyben, egyéb, egyébként, egyed, egyedi, egyedül, egyelőre, egyenértékű, egyenes, egyenetlen, egyenget, egyenlít, egyenlet, egyenlő, egyéniség, egyes, egyesül, egyesület, egyetem, egyetemes, egyetemleges, egyezik, egyező, egyház, egyidejű, egyik, egymás, egyre, együtt, egyszerű, stb. Ezek közül talán még az egyed kapcsolódik valamilyen mértékben a számnévhez, az összes többi jelentésben az egység, a valamiféle fölöttes nagyobb fogalomhoz való tartozás ismerhető fel, fejeződik ki.

   Egyetlen szomszédos, ill. a magyarral rokonnak vélt nép nyelvében sem használják az egy számnevet ilyen tág értelemben. A németben az ein a számnévi és határozatlan névelői értelmén felül előfordul még igekötőként (kommen – einkommen) és főnévképzőként (pl. Verein), a latinban az uni szerepel még az egyesítés fogalmában (unire=egyesíteni).

   A fenti magyar szavak közül azonban ki kell emelnünk az egyen- szót, mert az kifejezetten egy közös felsőbb fogalomhoz kapcsolja a mögöttest. Így a kettős kereszt olvasatában már itt is a széles, az egységet jelentő értelmezése olvasható ki, amit talán egyszerűen a jelet alkotó vonalak összeolvasásából így fogalmazhatunk meg: a kettő egy.

   A kettős kereszt jele azonban nem csak a magyar rovásírás jelei között található meg, hanem akár több tízezer évvel ezelőtti falfestéseken, karcokon is meglehetősen gyakran előfordul. Időben visszafelé haladva, mint írásjel pa olvasattal föllelhető a bronzkori ciprusi írásban.[9] Még korábbról, a sumér ékírás jelei között is megtalálhatjuk, ahol viszont egy ‘hegyre’ van felállítva. Az olvasata így, együtt szintén pa, és ebben a vonatkozásban a királyi hatalom, a jogar jelképe (2. ábra). A sumér hitvilágban a királyi hatalom égi eredetét vallották, ezért az égi hatalom földi képviseletét jelenthette a jogar. A hegytetőre állított kettős kereszt ezért az égi és a földi hatalom egységének a jelképeként itt is elfogadható.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                   

  2. ábra. A pa, a sumér jogar jele.                   3. ábra. Az országalma.[10]

 

   Az egyik magyar koronázási jelvényen, az országalmán is a sumér jelhez hasonló elrendezésben látható a kettős kereszt (3. ábra). Ezen a gömb a világegyetemet jelenti, míg a kettős kereszt szintén az egység megteremtőjét, a vezetőt. S ahogy egyes föltevések szerint a suméroknál az egy számnév Istent is jelentette,[11] nálunk is az Egy Élő Igaz Istenre esküszünk, s régen mindegyik szó önmaga is az istent jelentette.

   A sumér korszakot megelőző időből ez a jel megtalálható például a tatárlakai táblák egyikén is, nevezetesen a 3-as számún (4. ábra). Hogy ott mi az olvasata, vagy mi a jelentése, azt egyértelműen nem tudjuk, csak azt, hogy ez a jel már e legkorábbi vonalírásokban is föllelhető, és ez az ősi jel az Öreg Európa írásrendszerének a részét képezte. Ennek az írásrendszernek közel 300 jele gyűjthető össze a vonatkozó – Bükki, Cucuteny, Karanovó, Vinča – műveltségek területeiről, és ezeknek a jeleknek közel 1/5-e ugyancsak megtalálható a későbbi dél-európai lineáris A írásjelei között, annak jelkészlete felét alkotva. Már pedig ezek az írásjelek legalább egy évezreddel idősebbek, mint a sumér képírásos jelek és két évezreddel előzik meg a sumér ékírásos jeleket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

4. ábra. A tatárlakai táblák.

 

   A kettős kereszt jelét, mint legkorábbi ábrázolást Varga Csaba egy valamikor a 29.000 és 19.000 évvel ezelőtti időszakban készült ‘feliraton’ is megtalálta, és azt a fél jelének a kettőzéseként értelmezte, egy, id, ügy hangalakot rendelve hozzá, és egy, egész, folytonos jelentést adva neki.[12] Szerinte a kettős kereszt régen még az egységet megteremtőt is jelentette, a suméroknál pedig a világ urát, vezetőjét, aki a hegyek országának az ura volt.

 

 

3. Az Egység az ősmagyar jelképes világfelfogásban

 

 

 

A teljes tanulmány itt tölthető le

---

 

[1] Itt arra a csak elég későn felfedezett emberi képességre gondolunk, hogy az egyes agyak szinkron rezonanciája mellett térbeli és időbeli nagyobb távolságokból is létrejöhet ez a hatás, a gondolati tartalmat a többiekkel való együttértés, együttérzés révén az elgondoló számára még meg is emelve, meg is erősítve.

 

[2] Lásd: Varga (2001).

 

[3] Vatikán 1000-ben IX. Cal. Oct. Die Festo lac.: (Vitéz András rozsnyói kanonok fordítása, 1816, in: Jósa András Múzeum Évkönyve 1969-71. Nyíregyháza). Amiről többen kimutatták, hogy hamisítás, ám annak szelleme bizonyosan érvényesült.

 

[4] „Rovásírásos naptárunkban például a következő néhány szó éppen úgy szerepel, ahogyan ma is ejtjük őket:  püspök, gyümölcs, szent, asszony, Erzsébet, Egyed, Gyergy vagy György stb.” (Forrai, 1983.)

 

[5] Csak mellékesen jegyezzük meg, örök tanulságul, hogy a magyar állam által támogatást kapott tudományos elit sokáig azt állította, hogy a magyar rovásírás csak a magyar reneszánsz után terjedt el, divatmajmolásként, vagy dicső múlt óhajtásaként, amint a népművészeti motívumok vagy Bonfini történelemszépítése.

 

[6] Az idézeteket a Folio Biblia 5. CD-ről vettük, ahol az angol szöveg a King James változatot, a magyar szöveg pedig a Károlyi fordítást jelenti.

 

[7] Kéki (1975), p.: 120. https://picasaweb.google.com/zs.visy/Nlaka#5260260053283397906.

 

[8] A betűszó az amarnai műveltség felbomlását követően Elefantinban létrejött műveltségből vezethető le. Ennek alapja az Atén kultusza volt. Atén az egyetlen létező Isten, az Őslétező, amit a héber nyelvben a ja’ah létezést jelentő ige fejez ki. Ennek az őslétezőnek a tulajdonságai a következők: tükrözi önmagát és ez a tükörkép, a gondolat női jellegű, ami a héberben a he szócskával fejezhető ki. A kettőjük viszonyából teremtődött meg a Fiú, azaz valad, ami a tudatot képviseli, és annak társa, az ugyancsak női jellegű tudás, bölcsesség, azaz ismét he. A Kr. e. VII. század elején a júdaizmust kialakító papok Jeruzsálemben átvehették az elefantini vallási közösség jelképeit, de vagy nem értették a JHVH jelentését, vagy tudatosan azt elhallgatták. Arra vonatkozóan, hogy a júdaizmus alapkönyve valójában a Deuteronomium, a bizonyítékokat lásd Finkelstein (2002), pp.: 41-77, 301-305.

 

[9] Gimbutas (1991), p.: 347.

 

[10] Ezerszázéves történelmünkből (17), A magyar Szent Korona története. http://home.iae.nl/users/nickl/umek-133.html honlapról levett kép.

 

[11] Lásd Varga (2002), pp.: 73-74. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az egy szó Isten jelentésében csak Csőke szótárában lelhető fel. Nem találtunk Halloran (1998) sumér szótárában sem egy olvasatú szót, sem pedig azt, hogy az egy és az isten fogalma azonos szóval lenne kifejezve. Az isten szavuk a dingir, a csillaggal azonos jelentésű. A suméroknál az egyisten felfogás ismeretlen volt.

 

[12] Varga (2004), p.: 366.