Egy olyan eset, amelyről az egész világ bőségesen beszél, kiválóan alkalmas arra, hogy magunk is viszonyuljunk hozzá. Hogy miképpen van erre hajlandóságunk, az megmutatja, hogy a többi viszonyulóhoz képest hol állunk, bekeveredünk-e, belesimulunk-e valamelyik markáns szellemi táborba, vagy esetleg a saját véleményünknek is marad valamennyi különállása.

     Bár a tragédia jókora, az élet halad tovább, ezért nem mindegy, hogy milyen filozófiák nyernek teret és kapnak erőre ilyenkor.

 

Tehát: mit szólunk ahhoz, hogy iszlám terroristák lekaszabolták a francia gúnyrajzolókat? Hogy így torolták meg Mohamed szemérmetlen kigúnyolását?

 

Kézenfekvő válasznak tűnik, amit az ellenük folyó korábbi  támadásokra adott az egyik most kivégzett gúnyrajzoló (Charb): „A ceruza nem fegyver, csak egy önkifejezési eszköz.” Amivel lelőtték, az bizony fegyver volt a javából, tehát csakugyan kulcsfontosságúnak tűnő kérdés, hogy a ceruza lehet-e fegyver, vagy nem. Mert ha nem lehet, akkor azonnal, mérlegelés nélkül el kell mindenkit ítélnünk, aki fegyverrel vagy bármilyen más fizikai erőszakkal támad a szabad szókimondókra, a szólásszabadság elszánt gyakorlóira. Ha viszont felfogható fegyverként, akkor más a helyzet. Lehet ugyan még akkor is azon töprengeni, miképpen tudnánk a „fegyveres” támadásra békés eszközzel felelni, ám józan ésszel senkin nem kérhetjük számon, hogy miért válaszolt fegyverre fegyverrel.

 

Sokat segít a helyes válasz megtalálásában, ha figyelmünket a szóban forgó megállapítás második felére összpontosítjuk: a ceruza „csak egy önkifejezési eszköz”. Ez a megfogalmazás azt sugallja, hogy a ceruza, a gúnyrajz csupán egy önmagáért való valami, a használójának, készítőjének ártatlan eszköze, időtöltése arra, hogy a maga szórakozására kifejezze a lelkében, elméjében megfogantakat. Ám abban a pillanatban, hogy tárgyilagosan belátjuk: a gúnyrajznak legkevésbé sem az önkifejeződés a lényege, hanem a másokra való hatás, vagyis a gúny tárgyának (esetünkben Mohamednek és híveinek) a röhejessé tétele, kifigurázása, lejáratása, nimbuszának lerombolása, akkor a kérdést – fegyver-e a rajz, fegyver-e a szó? – máris más megvilágításba kell helyeznünk.

 

A választ lényegében három szempont, illetve három tényező dönti el. Az egyik: hogyan hat a rajz vagy a szó a célkeresztbe vett egyénekre, közösségekre? A másik: elfogadható-e, hogy így hat rájuk? A harmadik: van-e más, kézenfekvő eszközük arra, hogy méltó – a támadást eredményesen kioltó, semlegesítő, ellensúlyozó – választ adjanak?

 

Azt a kérdést, hogy hogyan hat, röviden elintézhetjük: olyan elementárisan, hogy a kifigurázottak elszántabbjai – elvakultabbjai? – saját életüket sem sajnálják feláldozni a bosszú érdekében.  Arra, hogy elfogadható-e ez az elementáris hatás, vagy pedig meg kellene nevelni magukat, erőteljesen önmérsékletet kellene gyakorolniuk, foggal-körömmel tűrniük kellene – már nehezebb a válasz. Meg is kell várnunk vele a harmadik kérdés megvizsgálását: volna-e helyette más – sokkal kevésbé brutális – eszközük, lehetőségük a hatékony reagálásra?

 

Nos, a szóban forgó gúnyrajzok ismeretében bátran kijelenthetjük, hogy nincsen. Olyan mérhetetlenül alpáriak, közönségesek, a legcsekélyebb emelkedettség, szellemesség nélkül, hogy szigorú logikával sem látszik járható út arra, hogy a rajz vagy a szó erejével méltóképpen válaszolni lehessen rájuk. Mit lehet mondani egy olyan rajzolónak, aki Mohamedet meztelen hátsóval, lógó micsodával, fenekében csillaggal ábrázolja, s odaírja, hogy "csillag születik". Vagy akár egy olyannak mit lehet mondani vagy mit lehetne ellenében rajzolni, aki Jézust szorosan Isten mögé rajzolja a maga beteges lelkének önkifejeződésével?

 

Lássuk be: az égvilágon semmit.

 

Jó lenne, ha a szólásszabadság szószólói végre megértenék – azok is, akiknek csak a maguk szabadsága fontos, és azok is, akiknek a másoké is –, hogy a szólásszabadságot – a kifejezés, a véleménynyilvánítás szabadságát – nem arra találták ki, hogy a közös kulturális normákat áthágók szabadon garázdálkodhassanak. A szóban forgó, brutálisan kivégzett karikaturista azt is hangoztatta korábban, hogy ő „a francia törvények és nem a Korán törvényei szerint” él. A jogállamiság egyik vakvágánya az a fajta jogfilozófia és jogalkotás, amelyik azt hiszi, hogy jó  törvényekkel és rendeletekkel a modern állam megfelelően szabályozható. Reménykedjünk abban, hogy ha már ennyi áldozattal járt ez a mostani tragédia, legalább annyi hozama lesz, hogy a helyzet kényszerű elemzése sokakat eljuttat arra a felismerésre: a kulturált viselkedésnek mint  közösségi normakövetésnek éppen olyan fontos szerepet kell kapni a társadalom szabályozásában, mint a törvényeknek.

 

Gondoljuk csak meg, tisztelt Olvasó, hogy minő képtelenség: a gúnyújság végtelenül alpári, közönséges szerzőjét állandóan rendőr védte személyi testőrként az esetleges támadás ellen. Ahol a szólásszabadságot úgy értelmezik, hogy bárki ellen bármit meg lehet jelentetni, és semmilyen gátja nem lehet a személyes önkifejeződésnek, ott a célba vett közösségek úgy fogják érezni, hogy sem a törvények, sem a törvényeket kibocsátó rendszer képviselői nem védik meg őket a gúnyolódókkal szemben, ezért aztán saját maguknak kell elégtételt venniük.

 

Vajon mi az oka annak, hogy a világ médiájában és nagypolitikájában az egész tragikus ügy legfontosabb tanulságának azt tekintik, hogy még inkább meg kell védeni a gáttalan szólásszabadságot? Talán erre is választ kapunk, ha nem is a lelőtt gúnyrajzoló, de élettársa nyilatkozatából:  szerinte Charb „állva halt meg, kivégezték, mert védte a szekularizációt, a Voltaire-i eszmét, a köztársasági ideál gyümölcsét, amelyet egy kissé elfelejtettünk.” Ehhez még sírva hozzátette: „A szabadság eszméjéért harcoltak, amelyet elfelejtettünk megvédeni. Azért haltak meg, hogy mi szabadok maradhassunk Franciaországban”.

 

E felfogás szerint tehát a szabadság még mindig ott kezdődik és ott végződik, ahol a francia forradalomba torkolló felvilágosodás szerint. S ezt a szólásszabadságot óhajtják továbbra is támogatni a világ erőközpontjai.

 

Semmit nem tanulnak és mindent felejtenek. Még mindig nem veszik észre, hogy az iszlám bevándorlók éppen az „istenített” egyéni szabadságjogok révén szereznek maguknak saját közösségi hatalmat a befogadó nemzetek felett. A gáttalan, „önkifejező” egyéni szólásszabadsággal szétvert nemzetek képtelenek ellenállást kifejteni a kulturálisan és vallásilag összetartó, gyorsan szaporodó bevándorlókkal szemben.

 

Tegyük hozzá, tisztelt Olvasó: ennek az egyéni szólásszabadságra és érdekérvényesítésre építő nyugati civilizációnak egyelőre még mindig sokkal kisebb emberi veszteséget okoz az iszlám, mint amekkora veszteséget ő okoz és okozott − nemcsak az iszlám társadalmaknak, de az egész világnak...

 

 

Fegyver-e a ceruza? A francia tragédiához

Tisztelt Olvasó!

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2015.  jan. 10., do

VARGA DOMOKOS GYÖRGY