Semmi perc alatt nagyon kusza ügy keveredett egy magáról megfeledkezett hölgy köpdöséséből. Ám ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, nemcsak a legkülönfélébb megnyilvánulások, hanem a tanulságok is megszaporodnak ilyenkor, van tehát miért a Szilaj Csikónak is odafigyelnie, és letennie a maga garasát.

     Szerencsére a világháló ma már nagyon megkönnyíti a jegyzetíró életét: elég a bonyolult ügy fejleményeire csak néhány kulcsszóval, esetleg hivatkozással utalni, ily módon a kevésbé tájékozottak nyomukba eredhetnek a számukra hiányzó vagy érdekes részleteknek, a jegyzetíró pedig az igazi mondandójára összpontosíthat. Most éppen arra, hogy hirtelenjében milyen különös akcióegységre lépett a szélsőjobbtól a szélsőbalig mindenki, méghozzá az egyik legeltökéltebb nemzeti jogvédővel, Gaudi-Nagy Tamással szemben.

     Tisztelt Olvasó, menjen be tehát valamelyik világhálós keresőbe. Érdeklődjék:

 

• a Gaudi-Nagy Tamás rendezte tüntetésről (Kossuth tér, föld-ügy);

• Pásztor Istvánnak, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének leköpéséről (Gaudi lehazaárulózta, felheccelt hölgyek rárontottak...);

• Gaudi-Nagy lámpavasas nyilatkozatáról („a hazaárulókat még fel is szokták akasztani”);

• pártok és pártpolitikusok követeléseiről (a Jobbik határolódjon el Gauditól és Morvaitól, Morvai határolódjon el Gauditól);

• a Jobbik elhatárolódásáról (Gauditól, a volt országgyűlési képviselőjüktől);

• Morvai Krisztina kiállásáról (harcostársa, Gaudi mellett);

• Pásztor István nyilatkozatairól (Gaudi ellen)

• a köztársasági elnök nyilatkozatáról köpésügyben (Pásztor és a „emberi méltóság” védelmében)

• s végezetül: a „nemzeti váladékról” („ki kit köpött le”).

     

     Nos, szemlélődő évtizedeim egyik legfőbb tapasztalata, hogy minden száz emberből legfeljebb egyetlen egy olyan akad, aki egy szál magában merészen kiáll az ilyen-olyan hatalmak ellenében a maga és mások igazáért. Akár a munkahelyén, a főnökével szemben, akár a politikában, mondjuk, az EU ellen.

     Az emberiség java inkább lapít, mint sündisznó a gazban. Elvárja ugyanakkor, hogy mások kiálljanak helyette, elvárja, hogy a dolgok a kedve szerint folyjanak. De még azt is elvárja, hogy evégett a másik ne kiabáljon, ne köpdössön, ne hazaárulózzon. Oldja meg másképp.

     Az emberiség java ugyanakkor határozottan keresi az ilyen-olyan hatalmak kegyét, akár a politikában, akár a munkahelyén. Itt is, ott is hamar és könnyen engedelmeskedik a falkaösztönnek: falkájának, falkavezérének vélt kedvét lesve, lelkesen nekitámad a minden századikoknak, a merész hajlíthatatlanoknak, eltökélteknek.

     Ezúttal Gaudi-Nagy Tamásnak.

     De nem lehet-e, hogy Gaudi eddigi politikai főnöke, Vona Gábor, azaz a Jobbik elnöke látja helyesen a dolgot, aki úgy véli, hogy Gaudi „fékevesztett” és „valószínűleg mentálisan sérült”, s hogy e botrány miatt a magyar termőföld védelme érdekében szervezett rendezvénye „több kárt okozott a Jobbiknak, mint amennyi hasznot eredményezett”.

     Nos, Vonáék már arról is efféléket gondoltak s a képviselőjüktől már akkor is elhatárolódtak, amikor Gaudi az EU-zászlót távolította el az Országház ülésterméből s hajította ki a dicső épület emeleti ablakán. Tegyük hozzá, Gaudi okkal hivatkozott arra, hogy semmilyen EU-s jogszabály nem írja elő a zászló kötelező ott-létét, s más országok nem is díszítik vele saját törvényhozásuk helyszínét. Mégis: a Szilaj Csikóra bár saját kezűleg raktam fel az erről szóló filmtudósítást, magam is vívódtam közben, Gaudi nem csak a zászlót, de talán a sulykot is elvetette.

     Csakhogy: az új országgyűlés már EU-zászló nélkül kezdte meg évadját. Vagyis: lett foganatja Gaudi akciójának, az igazság melletti konok kiállásának.

     Mint ahogy lett foganatja a 2006 ősze miatt jogtalanul meghurcoltak érdekében, magas hőfokon végzett jogvédelmének is. Lett foganatja annak is, hogy amikor a sovén szerb hatalom újabb „temerini fiúkat” akart produkálni, Morvai Krisztinával Délvidékre siettek, filmet készítettek a botrányosan alávaló esetről, aztán meg irány Strasbourg és Brüsszel, amíg el nem engedték az igaztalanul vádoltakat.

     Most pedig föld-ügyben vonult Gaudi az Országház elé – többek között a köpködős tüntetőkkel. És most sem ok nélkül hadakozik és kiabál. Ugyanis a május elsején hatályba lépett földforgalmi törvényben az égvilágon semmi garancia nincs arra, hogy a spekuláns nyugati tőke ne vásárolhassa fel nemzeti létünk – közös létezésünk – alapját. Orbán Viktor miniszterelnök urat magam is előszeretettel dicsérem képességeiért, merész kiállásaiért és eredményeiért, de egy pillanatig ne essünk tévedésbe: a földet vagy mi, civilek, védjük meg, vagy senki. Orbánék minden bizonnyal be fognak segíteni, ha sarkunkra állunk, de ebben a helyzetben Brüsszel jobban megköti az ő kezüket, mint a mienket. Ha a főáramú politika kiabál, Brüsszel a magyar illetékesek által is aláírt megállapodásra mutogathat. Ha a nép kiabál, Orbánék mutogathatnak, hivatkozhatnak miránk mint népakaratra. Ha viszont mi – például Gaudi vezényletére – nem kiabálunk, hamar megtapasztalhatjuk, hogy a rabszolgaléten belül is van még lejjebb.

     Bevallom, magam is utálok minden erőszakot. Belesápadtam a felhevült nőszemély filmre rögzített s világgá röpített hisztérikus köpködésébe. Az én lelkemnek is nagyon fájt, amikor Pásztor István a saját arcát törölgette. De Pásztor István ettől még lehet hazaáruló; nem tudom, hogy az-e, nem ismerem, de amikor ilyeneket nyilatkozik, hogy „sosem volt személyes kapcsolata Gaudi-Nagy Tamással, bár amit az elmúlt években a Jobbik színeiben tett, azt elítéli”, akkor számomra egyértelmű bizonyságát adja annak, hogy nem lát tovább az orránál, s hogy hiteles tagja az emberiség javának, azaz a főáramú megalkuvók és törleszkedők hatalmas csapatának. No és ugyanezt erősíti meg az a rövid cikk is, amelynek lényegét azért vagyok kénytelen idemásolni, mert a világhálóról, az eredeti, délvidéki portálról időközben leszedték:

     

Nemzeti váladék-ügy: ki kit és mennyire köpött le?

 

(K. P., Délhír – internetes hírportál, (Szabadka, 2014. május 07.)

 

     „Normális körülmények között akár azt is lehetne mondani, hogy nem szép bárkit – beleértve a nem éppen dicső múltú és jelenű politikusokat is – leköpni az utcán. Csakhogy a körülmények már régen nem normálisak.

     Ha egy délvidéki magyar párt elnöke (az elvtársaival együtt) folyamatosan fékezi a magyar autonómiáért vívott küzdelmet, ha nem hajlandó egy asztalhoz ülni a többi legálisan működő magyar politikai szervezettel, hanem csak a szerbekkel, ha tagadja a magyarverések tényét, ha szerb színekben indul a választásokon, és ha végül azzal a párttal lép hatalmi szövetségre, amelynek vezetői nagy mértékben felelősek nemzettársaink kilencvenes évekbeli mérhetetlen szenvedéséért, akkor ő nem köpte le az egész délvidéki magyarságot?”

 

     És így tovább...

     Tegyük hozzá: emberileg teljesen érthető, hogy a délvidéki politikus akár hamisságok árán is védi meggyalázott becsületét. Ennél sokkal meghökkentőbb, hogy a magyar politika és a magyar média főárama milyen nagyon ismerős vehemenciával vetette rá magát a témára. A harci feladat semmi perc alatt egy térfélre terelte a törzsi háborúskodásban egymással amúgy mindig vérre menő ütközetekbe bocsátkozókat. Istenem, rendszerváltásunk hajnala óta hányszor kellett átélnünk, hogy a balliberális politikai szövetség és sajtóhadtestük megrohamozta a nemzeti oldal jeles személyiségeit, hogy más jeles nemzeti személyiségektől, tetteiktől való elhatárolódásra bírják őket – vagy éppen az elhatárolódás megtagadására. Így-úgy besározva, lejáratva, egymásnak ugrasztva őket. S most a nemzeti oldal főáramú politikai és sajtóhadteste ugyanezt csinálja. Hamisítatlanul. Ugyanolyan hátsó szándékkal, ugyanakkora rámenősséggel. Politikai haszonlesésből. Falkaösztönből. A balliberálisokkal karöltve. Mert megint kampány van. S mert Orbán centrumpolitikájának sikere láttán mindenki középre törekszik. Már a Jobbik is.

     Istennek legyen hála, megadatott az izgalmas feladat, hogy Új médiatörténelem címen feldolgozhassam rendszerváltásunk tömegközlésének két évtizedét. Hátborzongtató látni s hallani, hogy a Hír TV Magyarország élőben című műsorának riporternőjében ugyanazok az újságírói megfelelési mechanizmusok működnek, mint azokban a szélsőséges balliberálisokban, akikkel szemben a hírtévések nem is olyan régen még szabadságharcukat kezdték a nemzeti oldal térnyerése érdekében. Hátborzongtató hallani, hogy az ifjú, magabiztos hölgy a harmadik napot ugyanazzal a kérdéssel kezdi, amivel az előző kettőt az egész főáramú magyar politika és média eltöltötte: elhatárolódik-e Morvai Gauditól. Holott most még csak nem is egyedüli vendég volt Morvai, hanem az Együtt-PM EU-s képviselő-jelöltjével állt volna vitában, s e körülmény különösen indokolatlanná tette a riporteri hangfelütést. Morvai, persze, szóvá is tette, miért nem a nép számára fontos témával foglalkozik inkább a sajtó, hiszen – mint mondotta – szimbolikus értelemben 25 éve szemen köpik az embereket. „Egy politikust leköpnek, ami sajnálatos dolog, és három napja ezzel foglalkozik az ország. Nem érzik ezt egy kicsit aránytévesztésnek?” – vetette fel kérdezőjének. S figyelje meg, tisztelt Olvasó, kedvenc oldali riporterünktől ugyanazt a vérlázító csúsztatást, amelyben oly gyakran balliberálisaink részesítettek bennünket. Az idevágó párbeszédrészlet következik:

 

     Riporter: Aki ezt tette, az egy volt országgyűlési képviselő, talán ez jogosítja a kérdést.

     Morvai: Nem Gaudi-Nagy Tamás köpködött, hanem egy…

     Riporter: Az ő rendezvényén…

 

     Erkölcsi felsőbbrendűségüktől áthatott újságíróink mindeközben észre sem veszik, hogy sandaságaikra kipécézett áldozatuk valójában mennyire fölébük emelkedik. „Miért határolódnék el harcostársamtól és legjobb barátomtól?” – veti ellenükre, s végre valami mély, emberi jóérzés érinti meg lelkünket, tisztelt Olvasó.

     Valaki merészel ellenállni az összoldali kánonnak. A pártvezérlésnek. Valaki merészeli abbahagyni a nemzeti köpdösést. Egy fehér holló. A minden százból egyetlen egy...