Feltöltve: 2015. febr. 25., hé

Egy öregembertől hallottam a következő történetet. Ha akarjátok, akkor elhiszitek, de azon sem csodálkoznék el, ha nem. Amikor először hallottam, bizony én is mosolyogtam rajta. Minden olyan hihetetlennek hangzott, mintha csak mese lett volna.

 

Hol volt, hol nem volt, egyszer a füzéri vár kapitányának volt egy csodálatos leánykája, Sára. Olyan szép volt, hogy tán az egész országban nem lehetett hozzáhasonlót találni, pedig a magyar lányok és menyecskék szépségét még messzi országokban is ismerik.

     A leányka már kiskorában is gyönyörű volt, édesapja nagy boldogságára. Mindig büszkén mutogatta, ha vendégek érkeztek a várba.

     Amint telt-múlt az idő, Sára egyre szebb lett, és lassan kapitányuramnak arra kellett gondolnia, hogy egyetlen magzata eladósorba kerül, és megfelelő férjet kell keresni számára. Nappal és éjjel szakadatlanul azon jártatta az eszét, kit találjon férjnek? 

Akárki nem jöhetett ám számításba. A férjjelöltnek daliás, gazdag nagyúrnak kellett lennie. Szerinte tán az lett volna a legjobb, ha maga a király kéri meg a kezét.

 

Egyik szép nyári nap híre ment, hogy a király népes kíséretével Füzér várába érkezik, országjáró körútja alkalmából. Mi sem kellett több Sára édesapjának, elhatározta, hogy összehozza lányát a nemes vendéggel. A király is fiatal volt. Nem régen foglalta el a trónt, és a kismadarak az csicseregték, hogy egy hűséges hitves után áhítozik. Ennél jobb alkalom nem is lehetne, hogy a két fiatal megismerje egymást.

     A füzéri vár kapitánya lázasan készülődött a találkozóra, és tiszta szívéből hitte, hogy a király elveszi feleségül a lányát.

− Jön a király! Jön a király! − kiáltotta az őr a toronyban.

     Erre kapitányuram mindjárt felugrott, még a pipa is kiesett a szájából. Azonnal hangosan, dörgő hangon utasította a várban élő népséget, hogy mindenki kellően fogadja a királyt és kíséretét. Olyan vacsorát készíttetett a vendégei számára, amilyet még soha életükben nem ettek.

     A király elégedetten törölgette a bajszát, és egy nagy kupa bort lezúdított a gigáján. Csak erre várt a füzéri vár kapitánya.

− Fenséges királyom, látom, jól teletömte a bendőjét, és megkóstolta a pincém nemes kincsét, a finom helyi borocskát. Ha meg nem sértem kegyelmedet, boldog lennék, ha vetne egy pillantást a leánykámra, Sárára. Nagyon jó feleségnek való teremtés. Hallottam, hogy őméltósága éppen asszonyt keres magának.

− Bizony, bizony ideje lenne már megnősülnöm – bólogatott a király. – Sajnos ezeddig nem teltem olyan lánykára, aki tetszene nekem. Ezért szívesen megtekinteném a Sára nevű lányodat. Nosza, a leányzó járuljon színem elé!

     Kapitányuram azonnal csettintett egyet az ujjaival, ami azt jelentette, hogy Sára lépjen elő a bársonyfüggöny mögül.

     Vártak, vártak, de semmi sem történt. Sehol a lány, nem adott életjelt magáról. Apja újból csettintett az ujjaival, és vártak. Amikor már a harmadszori csettintésre sem jött elő, a király nagyon mérges lett.

− Kapitányuram, látom, kend a bolondját járatja velem. Magyarázatot kérek cselekedetére. Ha azonnal nem magyarázza meg, mit jelent ez a színjáték, elcsapatom a várkapitányságából.

 

Szegény füzéri vár kapitánya vakargatta a feje búbját, de semmi épkézláb magyarázatot nem tudott adni, hová lett a szépséges kislánya. Már majdnem feladta, amikor a lány dadusa félve, remegve becsoszogott a király asztala elé.

− Fenséges királyom, egy életem, egy halálom, ha megengedi, akkor én elárulom, hol tartózkodik Sára kisasszony. Eszemadta olyan szerelmes a molnár egyetlen fiacskájába, Jankóba, mint a füzéri vár legöregebb nagyágyúja. Szegénykém most is a mátkájával turbékol, a közeli patak egyik fűzfája alatt.

− Igaz ez, te asszony? − kérdezte a király

− Ha nem hisz nekem, fenség, akkor győződjék meg róla saját szemével!

    A király azonnal elküldte két katonáját a közeli patakhoz, hogy keresse meg a szerelmespárt, és hozzák elébe.

    Nem sok időnek kellett eltelnie, mert a katonák hozták is a kisasszonyt és a kedvesét. Szegény várkapitány kétségbeesve tördelte a kezeit, és szünet nélkül a király bocsánatáért esedezett. Minderre a király csak ennyit mondott:

− Nem tudom, hogy megbocsátok-e nektek. Már annyira beleéltem magam, hogy Sára lányod jegyzem el a mai napon. Sajnos, csalódnom kellett, mert ez a szépséges leányzó többre becsüli a molnár fiát, mint engem. Ez mégiscsak hallatlan. Meg kell, hogy büntessem az egész vár népségét a legkisebbtől a legöregebb emberig.

 

Amikor a füzéri vár kapitánya ezt meghallotta, majdnem elájult az ijedelemtől.

−Királyi fenség, azonnal megparancsolom Sára lányomnak, hogy hagyja ott a molnár fiát, és kérjen bocsánatot tőled – rogyott térdre a kapitány a király széke előtt.

−Már késő – mondta komolyan a király –, vérig vagyok sértve, és ezen csak a büntetés segít. Most itt azonnal kihirdetem az ítéletet.

     Mindenki, aki csak jelen volt a helyiségben, lélegzetvisszafojtva várta, hogyan bünteti meg őket a király. Az emberek a legrosszabbakra számítottak. Úgy gondolták, a katonák az egész vár népségét tömlöcbe zárják, és sokuk talán onnan soha nem fogja meglátni a Jóisten szépséges kék egét. Legtöbbjük elsírta magát, és búcsúzkodni kezdtek egymástól.

     A király felállt az asztal mellett, és dörgő hangon mondta a jelenlevőknek:

− Halljátok az ítéletet, amely ellen fellebbezésnek helye nincs! Most itt íziben, királyi szavamra mondva, elrendelem: ez a két fiatal szerelmes, a füzéri vár kapitányának leánykája, Sára és a molnár fia, Jankó életük végéig kötelesek lesznek együtt élni, mint férj és feleség. A vár népsége meg minden késedelem nélkül készüljön a lagzira, amit mához három hétre meg kell tartani, mert ha nem így cselekedtek, akkor tényleg lesújt királyi haragom! Mindezt én saját magam felügyelem, és a lakodalom minden költségét állom. Csak az az egyetlen kikötésem, hogy jelen lehessek az esküvőn, és az azt követő keresztelőn, mert én szeretnék a megszületendő első gyermek keresztapja lenni. Ugye, mindenki megértette, amit parancsba adtam?

 

Meghallván ezt a jelenlevők, mintha egy mázsás kő hullott volna le szívükről, úgy megkönnyebbültek. Az emberek szinte egyszerre rebegtek el egy hálaimát, amiért megmenekültek, és nem kell tömlöcbe vonulniuk.

     Eleinte a füzéri várkapitány kissé duzzogott, amiért nem a király lett a vője, de egy idő után belátta, hogy egy molnár fia is lehet jó férj, ha a fiatalok igazán szeretik egymást, meg végül az sem utolsó, ha valaki tudja, hogyan kell búzából jó kenyérnek való lisztet készíteni.

 

Senki nem akart a királlyal ujjat húzni, ezért aki csak élt és mozgott, lázasan nekilátott készülődni a lakodalomra, amit három hét múlva nagy pompával meg is tartottak. Az ígéretéhez híven a király is eljött, és éjfélkor úgy ropta Sárával a táncot, hogy még majdnem a korona is leesett a fejéről.

 

Egyszer minden lakodalom véget ér, és a vendégek hazamentek szép sorjában. Az ifjú pár talán még ma is boldogan él, ha meg nem halt.

 

Itt a vége, fuss el véle!

 

 

 

 

 

 

Lakodalom a füzéri várban

Kultúra

APÁTI KOVÁCS BÉLA