top of page

HÁROM KÖNYV

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

 

Dr. Apáthy István: 110 KISPAP (A Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémia kispap és civil hallgatóinak kizárása, 1959 áprilisában)

 

Bertalan Péter: A PÁLOS REND ÉS AZ ÁLLAMBIZTONSÁG KÜZDELME (In memoriam P. Vezér Ferenc. Hálózatok szorításában)

 

M. Kiss Sándor: CSALOGÁNYVADÁSZOK (Három tételben a Tóth Ilona-ügyről. 1956-1966-1989. Kádár Jánostól Kádár Jánosig)

 

Éghajlat Kiadó, 2015

 

 

Három nagyszerű művel gazdagodott a magyar közélet – e művek írói és közös kiadója jóvoltából. Mind a szerzők, mind pedig az Éghajlat Kiadó megértették annak fontosságát, miért kell kommunista közelmúltunkat kutatni, feltárni, s az eredményeket közkinccsé tenni. „Nem a múltba kell révedni, hanem előre kell nézni” – szokták hangoztatni azok, akik a társadalmi haladás legfőbb letéteményeseinek gondolják magukat. Ám hamis múltból csak hamis jövő építhető. Tisztázatlan, mocsaras múltból csak zavaros, ingoványos jövő.

 

Éppen ez a tétje ennek a mostani három könyvnek: a múlt fontos mozzanatainak gondos, hiteles, lelkiismeretes feltárásával és bemutatásával eltakarítani a közélet egészéből a gondosan beletáplált és beleplántált, kommunista gyökerű hamisításokat, torzszüleményeket. S helyettük elültetni az igazságokat: kinyomozni, felszínre hozni, közkinccsé tenni mindazt, amit a korábbi kor önkényurai, felelősei jó okkal mélyen elhallgattak, nagy gonddal ellepleztek.

 

Tudomásul kell vennünk, hogy a tömeget alkotó emberek zömét, a közvéleményt eredendően jóhiszeműség jellemzi. Ezért aztán nehezen tudja azt elképzelni s feltételezni, hogy egy bátor, fiatal, szigorló orvos lányt magas tisztségekben lévő párt- és országvezetők tudtával és akaratára teljesen alaptalanul megvádoljanak, elítéljenek, felakasszanak. (Csalogányvadászok) De ugyanilyen hitetlenül s kétségekkel fogadja, hogy egy köztiszteletnek örvendő, a személyes bátorságáról és a népe szeretetéről számtalanszor tanújelet adó, pálos rendi szerzetest valódi ok nélkül, igazi bizonyítékok híján letartóztassanak, megkínozzanak, elítéljenek és végül kivégezzenek. (A pálos rend és az állambiztonság küzdelme) S az sem fér a fejébe, hogy azt a száztíz kispapot és civil hallgatót valóban teljesen ártatlanul bocsátották volna el a papi szemináriumból, a Hittudományi Akadémiáról, s hogy ebben egyházi elöljáróságok is felelősök lettek volna. S azt végképp nem tudja elképzelni, hogy a Kádár-rendszer idején 600 pap senyvedett volna börtönben, hiszen Kádár többször is hangoztatta az egyházzal való jó viszonyt, és különben is: olyan kedvesen tudott kacsintani. (110 kispap)

 

Józan ésszel nehéz is felfogni mindezt.

 

Ám minél nehezebb felfogni, annál fontosabb szembesülnünk a borzalmas, kegyetlen – és ugyanennyire tanulságos valósággal.

 

Mindhárom könyvnek nagy értéke, hogy kifejezetten, hangsúlyosan törekszik a tárgyilagosságra. Nem propagandával, hanem körültekintő kutatással és tárgyszerű elemzéssel ered a történelmi igazság nyomába, s nem nagy szavakkal, hanem eredeti dokumentumok higgadt bemutatásával, eredeti források megidézésével igyekszik elérni, hogy a jóhiszemű, jó szándékú olvasók elhiggyék, befogadják a szinte elképzelhetetlent és hihetetlent.

 

Ez a három könyv, így, egymás mellett, az olvasó – és rajta keresztül a nagyközönség számára – olyan, mint egy tisztességes perben három, egymástól független tanú egybehangzó vallomása.

 

Egybehangzóan – olykor személyesen átélt események, de még inkább írásos dokumentumok alapján – hitelesen mutatják be, hogyan működött a Rákosi-rendszer, illetve a Kádár-rendszer elnyomó gépezete, ún. államvédelme, állambiztonsága és igazságszolgáltatása.

 

Egybehangzó kutatási eredményeik azt igazolják, hogy „a cél szentesíti az eszközt” pártfilozófia lényegét tekintve nem változott ’56 után, a Rákosi-korszak időszakához képest.

 

A kirakatpereket egyformán fontosnak ítélték, a bíróságokat ugyanúgy eszközként használták, s az ártatlanok kivégzésétől, meghurcolásától, az ellenfeleikkel való könyörtelen leszámolástól ugyanúgy nem riadtak vissza.

Igaz, hogy az ún. amalgám-módszert – a különféle „államellenes” cselekmények és ügyek áttekinthetetlen összeszövését – még Révai József találta ki, de Kádár alatt ugyanúgy bevetették, s nem is csak ötvenhat után, a forradalom megtorlása idején, hanem jóval később is.

 

Milyen célból is?

 

Még az is, aki e korszakok történelmével nagyjából tisztában van, meglepődhet a célok lényegi azonosságán. A kommunisták egyvalamivel biztosan nem voltak vádolhatók: valamiféle hitbéli, lelki, erkölcsi magasabbrendűséggel. Politikai, közéleti ellenfeleik között viszont bőségesebben voltak olyanok, akik ezekre a jelzőkre rászolgáltak. Akik emiatt árnyékot vetettek rájuk. Ezért kellett az amalgám-módszerrel: hidegvérrel kiagyalt, koholt perekkel összetörni, elpusztítani őket.

 

S persze nemcsak a különféle szálak körmönfont összebogozásával. Hanem: hamis tanúkkal, több perben is felbukkanó vándortanúkkal, zárkaügynökök bevetésével, hallomásos „tények”, azaz hazugságok koncepciózus kiagyalásával, legendák bizonyítékká sunyításával, pszichikai megdolgozással, ördögi zsarolással, terhelő vallomások kiverésével, orosz vallatókkal való fenyegetéssel.

 

A többek között Páter Vezér Ferencet is megsemmisíteni szánt persorozat kapcsán Révai József kertelés nélkül, pontosan meghatározta, mi legyen a politikai vonal. Egyebek közt:

 

  • A vádlott pálos szerzetes gyilkosságainak elkövetésénél szövetkezett a népi demokrácia esküdt ellenségeivel, ellenforradalmi szervezetet épített ki, és ebben a munkájában támaszkodott nemcsak saját rendjére, hanem az egész klerikális reakcióra, beleértve a püspöki kart.

  • A pernek bizonyítania kell, hogy a szerzetesrendek és tagjai erkölcsi mocsárban élnek.

 

Így lett harminc szovjet katona „gyilkosa”, illetve meggyilkolásukra való „felbujtó”  Vezér Ferenc, a pálos rend tiszta lelkű elöljárója, és így lett összeesküvési per áldozata teljesen ártatlanul Grősz József kalocsai érsek  és megannyi társa.

 

S Kádár? Elmaradt-e aljasságban Révai mögött?

 

Kádár János 1956. november 21-én önkritikusan kijelentette, hogy az október 23-i eseményekkel kapcsolatban „az atrocitásokkal nem foglalkoztunk, pedig az egész világon kérik tőlünk a kommunisták és a haladó emberek.”

 

Mondta ezt Tóth Ilona letartóztatásának másnapján.

 

A hatalomnak a tiszta lelkű forradalmárból meg kellett teremtenie a brutalitás, az elvetemültség, a gonoszság mintapéldányát, a tiszta forradalomból meg kellett teremtenie az embertelen csőcselék lázadását.

 

A kispapok sorsában is ugyanezek a motívumok bukkannak fel, annyi különbséggel, hogy a kommunista párt az államvédelmi, ill. állambiztonsági szervezetei, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal révén a katolikus egyházat telerakta békepapokkal, ávósokkal, ügynökökkel, besúgókkal, ezért az egykori püspöki karnak is megvolt a maga szerepe és súlyos felelőssége a kispapok eltávolításában.

 

(Ez az egyetlen pont a három könyvnél mint a kor hiteles tanúinál,  ahol a „vallomások” némileg eltérnek egymástól. Bertalan Péter nem annyira szigorú az egyházi elöljárók megítélésében. „A legújabb egyháztörténeti kutatások egyértelműen igazolják, hogy aki időt nyer, életet nyer – írja. – A túlélés stratégiáját és taktikáját igazolja, hogy a katolikus egyház napjainkban is fontos tényező.”)

 

1956-ban a kispapok nem foghattak fegyvert, mert „aki embert öl, nem szentelhetik pappá”. De akadtak így is, akik megtették a magukét, segítettek, ahol tudtak. Mivel azonban az egyházban már ott voltak a hatalom beépített emberei, '56 után le is tartóztatták őket, börtönbe is vetették őket.

 

1959-ben – a párt nyomására, szorítására – a püspöki kar azt követelte a kispapoktól, hogy menjenek el a békepapi gyűlésekre. Ők azonban e helyett a saját lelkiismeretükre hallgattak. „Nem akarták, hogy az üröm a mézzel keveredjék.” 80 kispapból csupán 15-en hódoltak be. És a civil hallgatók többsége – köztük a róluk szóló könyv szerzője – sem mutatott hajlandóságot arra, hogy elítélje a békepapi gyűlésekről távol maradó kispapokat.

A távozóknak a hatalom utánuk nyúlt, ahol csak lehetetett, megkeserítette életüket. A magánházakba összejáró, hitéletet folytató kispapokat összeesküvési perekkel, 8 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtotta.

 

A 110 kispap küzdelmes sorsának elmélyült olvasása során óhatatlanul az  az érzésünk támad: a hitére, lelkiismeretére hallgató kispapság s a mellettük kiálló civil hallgatók voltak a hitélet pesti srácai.

 

A magyar múlt olyan bátor és tiszta hősei, mint amilyen Tóth Ilona, Páter Vezér Ferenc és a 110 kispap, megérdemlik, hogy haláluk után adózzunk nekik az igazság felkutatásával és kimondásával. Ezért a kiadót és a három szerzőt egyaránt elismerés és köszönet illeti fáradozásáért és nagyszerű munkájáért.

 

De nem csak ezért. Mint említettem: a múlt tisztázása a jövőnk miatt olyan fontos számunkra. Olvashatjuk a három könyv egyikében (110 kispap), hogy „...Biszku Béla belügyminisztersége idején, a forradalom miatti bosszúállás idején (...) Magyarország egész büntetőjogi gyakorlata fiktív, hamis, koncepciós eljárásokban, hazug büntetőjogi minősítésekben és megtorló célú büntetésekben nyilvánult meg.”

 

Az ilyen nagyon alapos, tényfeltáró könyvek abban is segíthetnek, hogy a magyar és a külföldi közvélemény jobban megértse: a történelmi igazságok kimondása, a bűnösök megbüntetése nem valamiféle ártatlan, kacsingató vénemberek embertelen meghurcolása, hanem ellenkezőleg: az ő embertelenségeiknek, gonosztetteiknek a számonkérése, hogy a jelent megélőknek és a jövőt építőknek segítsen megkülönböztetni az igazat az igaztalantól,  az értékest az értéktelentől, az ártatlant a bűnösöktől.     

– avagy egybehangzó tanúvallomások a magyar kommunizmusról

Ajánló

Feltöltve: 2015.  nov. 20., do

bottom of page