Gondolkodom, sorra térnek vissza iskoláskori emlékeim.

– Buktassa meg, buktassa meg – áll az ajtó mellet egy szelíd, vastaglencsés szemüvegű kislány –, buktassa meg! –És többet nem is válaszolt a földrajztanár panasz áradatára, hisz az öccse nem tanul, buta, mint a föld, de galambászni tud egész nap, épp csak a tanulást kerüli, mint az égő tüzet. S a tanár úr visszaküldi a testvért osztályába, húz egyet-kettőt a legényke fülhaján, tán még nyakszirtjére is csap úgy megszokásból egyet-kettőt.

Nem úgy emlékszem gyermekkoromra, hogy túlterheltek lettünk volna, egyedül, csapatokban jöttünk, mentünk az iskolába, és a sok-sok vidám perc mosolyt csal ma is az arcomra. Hisz volt útközben liba, szívó, sziszegő, és voltunk, akik féltünk tőlük. De akadt olyan is, aki elkapta a mérges állat nyakát, megforgatta és úgy dobta el, hogy mire magához tért őkelme, mi már messze jártunk.

Olvastunk, mást nem, csak könyvet adhattak a kezünkbe, és a nagy játszóteret, az egész falut. Ha esett, tapicskoltunk a sárban, ha sütött a nap, a folyó áldott hűs vize lett a játszóterünk.

Sztrájkolnak a pedagógusok.

Sok mindent láttam képeken, videókon: buszokkal városba hozott hajléktalantól a „ki a papokkal az iskolából” táblákig.

Jaj, még egy emlék. Konfirmáltunk, és négykézláb, szappanos vízzel a konfirmandusok mosták fel gyökérkefével az egész templom padlóját, de megérte a munka. Illatos lett és tiszta a templom, öröm volt bekukucskálni az ajtón, s míg felszáradt a padló, megkaptuk a nagy ajándékot: minden konfirmandus osztály felmehetett a templom tornyába. Magasból láthattuk falunkat, a gesztenyefák tetejét, s a távolba meghúzódó hegyeket, házunk tetejét, s azóta sem felejtettük el...

Sztrájkolnak a pedagógusok, nekem eszembe jut egykori tanító nénim, aki megtanította, hogyan lép kecsesen egy kislány – első osztályban –, hogyan törli meg a kezét, hogy holdas legyen a körme, hogy a "H" betűből milyen egyszerűen rajzolhatunk házat, és hogy az "e" betű egy ponttal átváltozik kisegérré. Még arra is volt ideje, hogy megtanítsa otthonában, hogyan készül a majonézes, petrezselyemzöldes egytálétel. És végiglapozva a közösségi oldalakat, meglep, hogy ma már az írás nem divat, azt, hogy kinek mi a véleménye egy cikkről, arról legfeljebb csak ilyen-olyan hangulatjelek árulkodnak. Az idősebb korosztály még bepötyögi mondandóját, többen helyesen, nagyos sokan tele hibákkal, de legalább szóban, írásban fejezik ki gondolataikat. Egykori magyartanárnőm színes ceruzáit látom magam előtt: a piros egyenes vonallal aláhúzott szó a főnév, a fekete vonal az ige, és így tovább, hullámosan, kék, zöld színekkel jelezte a szavak nyelvtani hovatartozását.

Sztrájkolnak a pedagógusok, és úgy gondolom, jogosan, csak elvesztek a pártok képviselői gyűrűjében, s úgy, ahogy a szakmunkások vagy a megváltozott munkaképességű emberek, nem azt képviselik, amit igazán, szívből szeretnének.

Félek, hogy úgy járnak, mint a mozgáskorlátozottak, akik megkapták a „lehetőségét” a gépkocsivásárlásnak, de nem tudnak élni vele, és nem a maguk hibájából, hanem azért nem, mert inkább volt hangzatos a törvény, mint praktikus, hisz ma már nem találni olyan forgalmazót, aki beváltaná a kormány nagylelkű „ajándékát”.

Félek, hogy már soha nem lesz a szaki – megbecsült szakmunkás, mert nem is úgy teljesít, és félek, hogy túl elragadott bennünket a régen úgy áhított Nyugat, pedig nem hozott nekünk semmi mást, csak a felszíni csillogást. A hit, a megbecsülés már nem lesz osztályrészünk, a lopós politikus marad, a csaló a megbecsült, és a pedagógus, orvos csak dokumentálja minden percét, minden elköltött fillért.

Valahol elveszett az ember, akinek megtanítják a szót, a szépírást, a tiszteletet, a szakma becsületét, a hivatás magasztos és nemzetnevelő igaz értékét.

A politika pokoli poklában: Amerikában, Moszkvában, de főleg Brüsszelben kavarják a masszát, amit nekünk kell megenni addig, míg nem okulunk, és nem térünk vissza gyökereinkhez, értékeinkhez, Tisztelt Olvasó!