Ma, február 25-én van a kommunizmus áldozatainak emléknapja, legalábbis Magyarországon.  A Kommunizmus Fekete Könyve (amúgy francia) alkotói szerint az egész világot tekintve csak a halálos áldozatok száma is eléri a 100 milliót. Tehát van kire emlékezni, és van mire emlékeztetni.

 

Például a magyarországi kommunista terror ’45 utáni áldozataira, az első nagyszabású kirakatperekre, köztük a Magyar Közösség elleni koholmányra, és a nyomában ártatlanul kivégzett Donáth Györgyre.

     Hogy ártatlanul lett kivégezve, a magyar bíróság mondta ki.

     Ezen túlmenően nagyon bátran viselkedett a fogságban, akárcsak a per során, s az utolsó szó jogán elmondott beszédében tanítanivalóan világos okfejtéssel igazolta a hamis, koholt vádak képtelenségét, hozzáfűzve, hogy éppenséggel létezik azért olyan politikai tényező Magyarországon, amelyikre viszont minden elhangzott, az államrend megdöntésére vonatkozó vád maradéktalanul áll. Természetesen a szovjetekre és hazai csatlósaira utalt. Ezt a meghökkentő merészséget nyilván annak tudatában vezette elő, hogy magában már eldöntötte: nem fog kegyelmet kérni.

     Habár a szóban forgó beszéd néhány részlete itt-ott fellelhető (pl.: Kubinyi Ferenc: AZ ELSŐ MAGYAR KIRAKATPER, Az utolsó szó jogán, Beszélő, 24. szám, 1988/2. , http://beszelo.c3.hu/cikkek/az-elso-magyar-kirakatper), érdemes egy korabeli szem- és fültanút is idecitálnunk, Csurka Dóra segítségével. Az akkor ifjú kommunista újságíró így emlékszik vissza a hat órán át tartó beszédre s magára a vádlottra:  

 

 „Nos, Donáth az első perctől kezdve lenyűgözött. Ő volt ennek a pernek a legfőbb érdekessége, csodálni való hőse. Szellemileg és jellemileg oly magasan kiemelkedett a többiek közül, hogy varázsának olykor még a tanácselnök sem tudott ellenállni. Donáth nemcsak bátor volt, hanem logikailag is verhetetlen, akinek érvelését széles körű történelmi műveltségén túl finom irónia tette megnyerővé és hatásossá. A legnagyobb hatást az tette rám, hogy a per nyomasztó légkörében, ahol mindenki más megtört áldozat volt, Donáth, az elsőrendű és nyilvánvalóan eleve halálos ítélet elé néző vádlott, végig szabad emberként viselkedett, lelki függetlenségét egy percig fel nem adva, mindenkivel szemben méltányosan, ugyanakkor tántoríthatatlanul kitartva azon eszmék és elvek mellett, amelyek miatt egy műper fővádlottja lett.” 

 

     (Csurka Dóra:  Dr. Donáth György – Az utolsó szó jogán) 

 

     Tisztelt Olvasó! Akárhogyan nézzük is, Donáth György viselkedése példásnak mondható, az emberiség számára megörökítésre és követésre méltó, a koncepciózus elítélése és kivégzése pedig alkalmas arra, hogy a kommunista rémtettekre emlékeztessen. Ebből kiindulva a Szabadságharcosok Közalapítvány és a Magyar Politikai Elítéltek Közössége szobrot emelt Donáth Györgynek. A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából szerették volna leleplezni, mégpedig Gulyás Gergely, a Fidesz alelnöke és Boross Péter volt miniszterelnök avató beszédével.

     Az avatásból azonban semmi nem lett, s hogy miért nem, ez bizony megér egy eszmefuttatást, tisztelt Olvasó. Már csak azért is, mert a „szoborgyűlölők” immár sokadjára léptek akcióba, köztük olyan nevezetes személyek megörökítése ellen, akik iránt az ország java érez soha nem múló hálát.   

     Mi volt tehát Donáth György főbenjáró bűne? (S mi volt Horthyé, mi volt Wass Alberté, Nyirő Józsefé és a most nem említendő többieké?)

     Mindig ugyanazok a táblák, ugyanazok az érvek kerülnek elő: fajgyűlölet, rasszizmus, antiszemitizmus.

     De vajon nincs-e igazuk azoknak, akik előkapják ezeket a táblákat?

     Nagyon nehéz kérdés ez, tisztelt Olvasó; olyan, amelyre talán nem is lehet megnyugtató feleletet adni egy rövid jegyzet keretében.

     Akik előkapják a táblákat, azok vagy származásilag érintettek, vagy történelmileg. Aki származásilag érintett, az örök és jogos sérelméből fakadóan soha nem lesz hajlandó árnyaltabban nézni azt a világot, amelyben Donáth György mint országgyűlési képviselő maga is megszavazta az ún. zsidótörvényeket. Soha nem fogja elfogadni és elismerni, hogy olyan történelmi előzmények és körülmények között alapvetően tisztességes emberek is támogathatták a magyarság önvédelme erősítésének törvényes szándékát.

     Egészen más mozgatja a baloldali tiltakozókat. A hazai baloldal – éppen mélységes antinacionalizmusa, eredendő nemzetközisége miatt – a nemzetek feletti  pénzvilág legfőbb támogatójává vált, s mint ilyen, jóformán teljesen hitelét vesztette. Baloldali ideológiájából már csak egyetlen egyhez ragaszkodik, amellyel legalább a liberálisokkal szellemi szövetséget tud kötni, és ez éppen a nacionalizmus, a fasizmus, a rasszizmus, az antiszemitizmus elleni harc. Mivel a 100 millió több, mint a zsidóság (amúgy komoly történészek által is vitatott) 6 milliója, de még a nácizmus összes áldozatának számát is bőven meghaladja, ezért a baloldalnak létkérdés, hogy rácsatlakozzon arra a „politikailag helyénvaló” gondolkodásra, amely a bűnök bűnévé emeli a zsidóság elleni bűnöket, és a bűnösök bűnösévé emeli a jobb- és szélsőjobboldalra sorolt elkövetőket; ám  nemcsak az egykori elkövetőket, hanem a tőlük kellőképpen el nem határolódó utódokat is.   

     Márpedig egyfelől a származás, az érthető lelki azonosulás, másfelől az ideológiai létkérdés, így együtt, igen erős szenvedélyek ébresztésére és gerjesztésére képesek.

     Olyan erősre, tisztelt Olvasó, hogy az embernek óhatatlanul eszébe jut: ha a jelenlegi magyar miniszterelnök csak kicsit lenne kevésbé gógyis és nyakas, lehet, hogy a szoborgyűlölők már megint bedarálták volna a magyarságot, akárcsak ’45 után. Csak most nem a szovjet, hanem más elvi társak segítségével; s most nem a szovjet megszállás, hanem a migránsmegszállás segítségével, tisztelt Olvasó.