Van a Hegyalja úton (Budapest) egy kicsi élelmiszerbolt. Kenyeret, sajtot, sonkát készültem venni. Volt is, minden kiváló minőségben.

 

A pénztárnál egy mesébe illő ősz öregember igen barátságosan köszöntötte kis unokámat, s máris egy régimódi, lengyel csomagolt tejkaramellát nyomott a kezébe. Elfelé jövet a kocsiban ülő testvérének is kértünk egyet, örömmel nyújtotta át.

Amikor a hűtőpult előtt nézegettem a sajt- és sonkakínálatot, szólított valakit, s máris jött a − szemmel láthatóan − lánya. Kifogástalan minőség és kiszolgálás, a lemért áru árát diktálta a papának, az beütötte a pénztárgépbe... Tetszett a megoldás.

Már fizettem, amikor megakadt a szemem a szívemnek nagyon kedves, gyönyörű körtén:
− Ejha! Ez csak nem Kálmán körte?
− Nem tudom, de egy budaörsi ember szállítja hosszú évek óta.
− Milyen idős az az ember?
− Hát, van vagy nyolcvan...
− Igen? Akkor üzenem neki, hogy a nyolcvanas évek közepén rajongó vásárlója voltam a budaörsi ABC előtt.
− Jó, átadom. Egyébként én is laktam egy évig Budaörsön, egy nyelviskolába jártam, a magyart tanulni. Még 1975-ben...
− Nahát! Ha megkérdezhetem, Ön hová valósi?
− Libanoni vagyok. Itt élek, magyar a feleségem, ezt az üzletet már 25 éve működtetem.
− Örömmel hallom. Magam is jártam Libanonban, Bejrútban, Baalbekben stb. Akkor bizton ismeri Csontváry Magányos cédrusát...
− Már hogyne!
     És így tovább. Kellemes beszélgetésbe elegyedtünk. El is határoztam: visszamegyek én még hozzá, beszélgetni.

A lényeg azonban, amiért mindezt leírom:
Amikor a pultnál teljes kiőrlésű kenyeret kértem, az ifjú hölgy rozskenyeret ajánlott.
− Az is nagyon megfelel, köszönöm szépen. Megtenné, hogy néhány szeletet levág belőle? Mert hát az útra kell...
− Nagyon szívesen!
S mielőtt megszegte volna a kis veknit, megfordította, s a legnagyobb természetességgel keresztet rajzolt rá a kés élével. Aztán szépen levágott néhány szeletet.

Belebizsergett a lelkem...
 

 

Magyar idő

Keresztények

Feltöltve: 2017. szept. 2., hé

HAJDÚ ÉVA