Mindenekelőtt nehéz helyzetben lennék. Ugyanis messzemenőkig tisztában lennék azzal, hogy kétharmados sikerem egyik legfőbb összetevője: a megnyugtató rend. Az ország józanabb zömének zsigereiből nem illannak el csak úgy azok a nyomasztó képek, amelyeket a balliberális kormányzó erők brutális rendfenntartói produkáltak, legfőképpen is 2006 őszétől. De azok a képek sem, amelyeket az illegális bevándorlók nyomulása vagy lázadása keltett bennünk a röszkei határnál, a Keleti Pályaudvarnál, vagy különféle hazai befogadó táborokban. Nem véletlen, hogy az elmúlt négy, sőt nyolc évben a gátlástalan rombolásban és hatalomszerzésben érdekelt, bolsevista hajlamú, nemzetellenes, istentelen ellenfelek mindent elkövettek azért, hogy provokálják a magyar rendőrséget, hogy kihozzák a béketűrésből, s bebizonyítsák, hogy Orbán diktatúrája már a tettlegességtől sem riad vissza.

 

S ha eddig erre hajtottak, akkor most sokszorosan is ezt fogják, ezt próbálják tenni, mégpedig a hétvégére meghirdetett tüntetésen.

 

Ha én miniszterelnök lennék, persze nekem is az lenne az első gondolatom, ami alighanem Orbán Viktornak is. Lassan, tagoltan, hogy mindenki értse, elmondanám: tisztelt ellenzékiek, tudom, hogy fáj nektek ez a megalázó, kiütéses vereség, a helyetekben talán én is elsőre csalásra gyanakodnék, de hát az a helyzet, hogy akadt olyan pártatlan közvélemény-kutató, amelyik előre megjósolta a kétharmados győzelmünket. A nép döntött mimellettünk, de legalább ennyire tiellenetek. Kérem szépen, ez a demokrácia. És az a diktatúra, az az önkényeskedés, amikor egy zajos, nyughatatlan kisebbség kijelenti, hogy nem érdeklik a választási eredmények, a nép szava, az számít, hogy ő mit akar.

 

Még a végére sem jutnék a gondolatnak, amikor már tudnám, hogy a hangoztatása fabatkát sem ér. Ha ezt képesek lennének meghallani a célba vett fülek, akkor képesek volnának meghallani a nép szavát, a nép akaratát is, de hát látjuk, hogy nem képesek. Akkor viszont mit tudhatok csinálni a pár tízezernyi bolsevistával? Ekkora bukás után mindenre elszántak, még annál is inkább, mint eddig. Nem fognak megelégedni egy kis pártszékház- meg elnöki palota-rombolással, hiszen ennyivel nem sikerült megzavarniuk a rendet. Márpedig ha továbbra is „tehetetlenkednek”, lehet, hogy végül még a külföldi titkosszolgálati és háttérhatalmi pénzcsatornák is eldugulnak. Nekik tehát: „most, vagy soha”. Vagy Majdant csinálnak, vagy életük végéig kénytelenek lesznek a demokrácia fogságában élni: a többség kinyilvánított akarata szerint, nemzeti keretek között, hagyományainkat óvó magyar, keresztény kultúrában.

 

Számítani lehet tehát arra, hogy szélsőséges balliberálisaink, anarchistáink, bolsevista terroristáink soha nem látott erősségű és mennyiségű provokációra készülnek rendfenntartóink ellen. Oly hatalmassal, hogy a végtelenségig béketűrő rendőrséggel aligha lehet megakadályozni a rend felszámolását, a „majdani” spirál beindulását. Ha viszont a rendőrség erőnek erejével, háborúra emlékeztető ütközetekben számolná fel az ellenzéki rohamosztagokat, onnantól kezdve minden sületlen ember egyenlőségjelet fog tenni a 2006 utáni, az állampolgárokban tudatosan félelmet gerjesztő rendőrterror, valamint a valóban a demokráciát óvó, a demokrácia működőképességét biztosító rendfenntartás között. A jónép elméjében elmosódhat az orbáni – valójában – demokratikus, valamint a balliberális – valójában antidemokratikus – politikai felfogás lényegi különbsége. A kevésbé tudatos, kevésbé gyanakvó állampolgárok nem fognak tudni különbséget tenni a békés tüntetőket levadászó rendőrök és a demokratikus rend felszámolásán buzgólkodók ellen erővel fellépő rendőrök között.

 

Ha én miniszterelnök lennék, minden bizonnyal felvillanna előttem a Békemenet hatalmas tömege, elszánt menete. Átfutna fejemen, hogy hiszen nem a rendőrséget kellene kivezényelni a bolsevisták ellen, hanem a Békemenetet kellene velük szemben masíroztatni. De mivel ennyi évtized múltán elegendő bölcsesség gyűlt volna már össze miniszterelnöki fejemben, gyorsan elhessegetném a kínálkozó ötletet. Egészen biztosan kezdetét venné egy hazai polgárháború, márpedig miniszterelnökként ennél kevésbé semmit nem akarhatok.

 

S akkor hirtelen eszembe jutna az egyetlen lehetségesnek tűnő megoldás, tisztelt Olvasó!

 

Ha én miniszterelnök lennék, ettől a pillanattól fogva azt csinálnám, hogy minden velünk rokonszenvező médiafelületen ezt szajkóztatnám: „Az országos választás vesztesei demokratikusan nem tudtak győzni, ezért most megpróbálják erőszakkal, az alkotmányos rend utcai megdöntésével. Hiteles hazai és külföldi titkosszolgálati értesüléseink vannak arról, hogy a rendőrség provokációjára, a rendfenntartó erők megtámadására készülnek. A rendfenntartóknak alkotmányos kötelességük a rend fenntartása, ezért, ha szükséges, határozottan és keményen fel fognak lépni az erőszakos demonstrálókkal szemben. Mindenkit kérünk, hogy aki nem a provokáció szándékával, a választási eredmények erőszakos megváltoztatása céljából kívánt részt venni a meghirdetett tüntetésen, az most maradjon távol. Ha a rendőrség határozott és kemény fellépésre kényszerül a fizetett provokátorok és anarchisták várható tömegével szemben, akkor nem tudja szavatolni a békés szándékkal érkezők fizikai épségét. Az egyetlen biztonságot a távolmaradás jelenti.”

 

Valahogy így, tisztelt Olvasó. S akkor, ha lesz ütközet, akkor már a sületlenek is tudni fogják, kik között és miért folyik. Hogy nem a diktátorok támadtak a védtelenek ellen, hanem a demokrácia védelmezői az alkotmányos rendet megdönteni igyekvők ellen. A magam részéről ezennel el is kezdtem a hírverést. Önként és dalolva. Ha tudja, tegye Ön is, tisztelt Olvasó.