Egyszerre könnyű és nehéz helyzetben van a recenzens, amikor Botz Domonkos Elengedett kézzel című verskötetéről ír. Könnyű, mert van miről írnia, mivel csodálatos világ tárul fel a könyv lapjairól. Könnyű azért is, mert nem kell óvatosan kerülgetni, differenciálttá fogalmaznia egy-egy, amúgy nyersen negatívnak hangzó minősítést, megállapítást, mivel Botz Domonkos könyvében keresve sem talál kivetnivalót, esetlegességet. Nehéz pedig azért, mert a könyv annak ellenére, hogy első verskötete a szerzőnek, egy életmű lombos versfájának csupán a takarásban nem lévő, szabad szemmel jól látható, olvasható ágait, hajtásait mutatja. Úgy vélem, bár erről a szerzővel nem váltottam szót, hogy a szerkesztés munkáját maga a költő végezte el, így saját nézőpontjából a legreprezentánsabb, általa is tökéletesnek tartott opuszok kerültek be a kötetbe. 

 

 

 

 

 

 

 

    

Botz Domonkos költészetének, véleményem szerint, legnagyobb erénye – azon túl, hogy abszolút szuverén költői világot teremt, teremtett –, hogy nemes párlatát adja mindazoknak a költészeti próbálkozásoknak, melyek a félmúlt magyar líráját, azon belül is az intellektuális, magas minőségű fogalmi költészetet jellemzik. Ráadásul mindezt olyan személyessé tudta absztrahálni, csak rá, csak az ő szemszögéből látszónak tudta ábrázolni, amely viszont egyszerre önmagában hordja az egyéni létezésen túl a teljes létállapotot, megkockáztatom, tudattalan tudatállapotot, mely rendre, versenként is túlmutat önmagán, és százféle értelmezésre, elemzésre, szellemi kalandra hívja az olvasót. 

 

(Botz Domonkos: Elengedett kézzel – Hungarovox Kiadó, 2012)