Holtában is elégedetten biccent a magvából kelt kis utódra, akiből nem lehetett volna erős suháng sem, ha hatalmas ágai elvették volna előle az éltető fényt. A halott fa talán arra gondol, hogy ez így van rendben. Évszázadokig állott itt. Tavasszal friss zöld leveleket nevelt. Nyárra megérlelte zöld sapkás,fénylő, barna terméseit, szét is szórta, kellő távolságra. Némelyiket felkapták a vadak, de mindig maradt a rögökbe bújva, amelyiknek az rendeltetett. Hátamat a halott tölgy-matuzsálemnek vetem. 

     Elgondolom, hogy ez a fa még rejteket adott izzó szemű lovasoknak, akik lesben állva várták a portyából visszafelé, Damásdra tartó török csapatot, amint azok láncra vert magyarokat tereltek. Recsegős, agyonterhelt szekereket, zsákmányolt birkákat, láncra vert embereket hajtottak. A magyar huszárok a kékkői várból lopóztak át a Börzsöny úttalan útjain. Itt csaptak rájuk, váratlan, fergeteges rohammal! A harc rövid volt és véres. A meglepett török csapat jószerivel magához se tért, zömük már vérben fetrengve fohászkodott Allahhoz.

    A harcosok buzdító, a sebesültek könyörgő kiáltásai verték fel az erdő csendjét.

– Hegyibe, vágd a kontyost! – ordítottak a támadók.

– Ja Kérim, il Allah!

– Jézus, segíts!

– Tanri Yardin!

– Jeti sin!

 

A török tiszt nem adta meg magát. Egy fejére mért csapást követően engedelmesebbé vált. Lovára kötözve vitték magukkal a győztes magyarok. Ki lehet vele váltani egy magyar rabot a török tömlöcéből…

– Gyere, Juszuf! Kihűl a piláf, ha nem sietünk. Vagy inkább kusz-kuszt ennél? – tréfálkozott a csapat vezére törökül.

    Amelyik törökre a rabok rámutattak, hogy kegyetlenkedett velük, egy aszab és két akindzsi, azt felkötötték. A török sebesülteket egy kivételével nem bántották. Az egyik, megtépett ruhájú, megkínzott leány, amikor szíjaitól megszabadították, felkapott egy földön heverő dárdát. Őrjöngve rontott egy vonagló muzulmán martalócra!

– A lányságomért, becsületemért! – üvöltötte rettenetes hangon. A fegyvert iszonyú erővel vágta megkínzójába. Senki nem csavarta ki kezéből a gyilok szerszámot.

     Négy magyar is megsebesült, egy pedig holtan került a szekerekre. A kiszabadított rabok némelyikének jutott a török lovakból, a sebesültek, a lányfélék pedig a szekereken menekülhettek.

Haza nem mehettek, ott csak halott öregek és üszkös romok várták volna őket. Házaik felégetve, falvaik népe szétfutott, aki pedig nem tudott, azt megölték. Maradtak a katonákkal, és új életet kezdhettek a töröktől mentes megyék valamelyikében.

     Az egész csetepaté nem tartott fertályóránál tovább. A huszárcsíny győztesei sietve osontak a rengetegen át, vissza helyőrségükbe, a zsákmánnyal együtt.

*

 

A tisztás földje mindig nedves kissé, és hosszú szálú, éles levelű sás foltok tarkítják. Szeretek ide járni. Kieső része a területnek. Kevesen gyalogolnak idáig. Nekem pedig a hegy másik oldalán áll a kis faházam. A meredek kaptató megmászása után hamar értem ide. Az öreg fák pedig befogadnak, elmondják nekem a régmúltban történteket.

 

*

 

Még teljes a sötét, vadásztáskám szelíden lóg egy letört ág csonkján. Háromlábú kisszékemen beleolvadok a szeretett tájba. Puskám csöve megtörve fekszik térdemen. Boldog várakozással lesem a virradatot, ami már készülődik a hegyeken túl, valahol a hátam mögött.

     Arra gondolok, hogy nem bánnám, ha csupa hajnalból meg alkonyatból állna a világ. Különösen így, Advent idején. Ámbár ugyanígy ülök majd kora tavasszal, az első márciusi hajnalon, amikor majd a hosszú csőrű vándorok után leskelődök. Ugyanilyen érdek nélkül, mégis szenvedélytől fűtve, mert szalonkázni immár két éve nem enged a túlbuzgó új törvény…

     Nincs határozott célom, nem akarom semmilyen erdei lény vesztét a mai nap során.

 

Érdekes dolog a vadászat mindenképpen. Akit nem a vad és a Természet szeretete hoz a zöldkalaposok közé, az helyesebben teszi, ha időben abbahagyja. Ha csak a vadhúst szereti, akkor kár azt a rengeteg pénzt puskára, felszerelésre, útiköltségre, szállásra kiadni.

 

Van egy barátom, igazi vadász, és azt hiszem, ő „tüsszenthetett” rám, amikor elkaptam ezt a szenvedélyt. Soha nem tudott, még idősebb korában se úgy odamenni frissen ejtett zsákmányához, hogy a szeme ne legyen párás…

Ma már nem járunk együtt. Tíz évvel idősebb, elnehezült a teste, lábai nem élvezik az itteni meredek hegyoldalakat. Már saját puskáit is átadta fiának. Ez a velem öregedő 16-os bock mégis rá emlékeztet. Amikor közel húszesztendőnyi vágyódás után vadász lehettem, eljött velem a vadászboltba puskát venni.

    Kirakatta a támláról a pultra a teljes készletet. Az öblös torkú tizenketteseket félretolta.

Vékony testalkatú, alacsony ember voltam. „Vasággyal együtt harminc kiló.”

– Nem neked való! Súlyos, nagyot rúg, és szétveri a válladat. – dünnyögte. Górcső alá csupán a tizenhatosok és két formás, kis húszas került.

     Végigpróbáltuk mindegyiket. Egyiknek hosszallotta a tusát, a másik – szemrevaló, karcsú húszas – lötyögött összecsukott állapotban. Amannak a csöveibe nézve, szeme felvillámlott, felhorkantott. Megrándult, akár a vad, ha tőrt ütnek a horpaszába. Visszaadta az eladónak. Nem szólta le – legalább is hangosan nem –, de ránézett az eladóra, aki behúzta a nyakát, ’s a puskát szépen hátravitte a raktárba. Végül ez a puska maradt a pulton.

– Ezt kell megvenni! Túl jó lesz neked, kétbalkezes, nem érdemelsz ilyet, de már mindegy… Szeresd nagyon!  – nyújtotta felém, ingerkedve.

     Barátomat két éve temettük, de ha valami nehéz helyzetbe keveredek itt az erdőn, érzem: velem van, amikor megoldom. Segít. A puska jól dolgozik, és ha nem talál, tudom, hogy a lövéskor, a „gyógyíthatatlan kétbalkezes” hibázott.

 

*

Kivilágosodott. A rétaljban a szórónál kukoricát hintettem a hajnalpírtól veres földre. Meglátogattam a Török vágásban a nagy szarvasetetőt. Lehúztam a padlásáról pár napra elegendő szénát.  Hullott almát, vadgesztenyét szórtam a vályúkba.

A közelben muflon kosok szarvainak csattanását hallottam. Reménykedtem, hogy megláthatom viaskodásukat, ám nem jöttek ki a nyílt terepre.

 

A déli harangszó már a hegyről lefelé menet talált.

 

Hazafelé az öreg juhász sok-sok éve kántált Lucázó versét dünnyögöm:

Heverő legyen a tyukjok, ludjok,

bornyazzon meg a tehenjek,

csikózzon meg a lovok,

fiazzon meg az asszonyok,

vas legyen fazekok,

cin legyen tányérjok!

A lánnak szép mátkát,

a leginnek azok szerint,

Dicsértessék az Úr Jézus!

Ádvent van. A várakozás ünnepnapjai.

Izaijás szavait kongta a harang:

 

„Az Úr maga ad jelt nektek: Íme, a Szűz méhében fogan, és fiat szül, neve Emmánuel: Velünk az Isten!” (Iz 7,10)