Karácsony előtt két nappal szokott sütni. Most sem tér el a hagyományaitól. Feltűri kopottas pulóverének ujját, nekilát. Beleönti a lisztet a vájlingba. Csak úgy kézzel méri, már tapasztalatból tudja, mennyit markol. Édesanyja írott receptje előtte,                                                                                   imitt-amott megfolyt a papíron a tinta. Évente egyszer veszi elő, van,                                                                                     hogy rácseppen a frissen feltört tojás fehérjéből. Valamikor még                                                                                           tintával írták azt. Írták? Karmolták tollheggyel, pennával. Hatalmas az                                                                                   értéke; aki azt diktálta anno, már nem süt belőle. Édesanyja az ágyból                                                                                   dirigálja, bár nem igazán érthetőek a szavak, amiket gagyog. Mégis                                                                                       úgy tesz, mintha értené. Bólint néha egyet, odanéz, int neki, hogy érti.                                                                                     Tudja, az idős asszony az ágyban olyan, akár egy gyermek, a dunyha                                                                                     teljesen betakarja. Az ágy támlája még az elmúlt század elejét idézi,                                                                                       pedig, ej, de eljárt az idő felette…

                                                                                    – Tudom, anyuka… Igazad van, anyuka…– mondja, és gyömöszöli                                                                                    a tésztát hatalmas elhatározással. A mama igazít egyet fejét keretező                                                                                      kendőjén, az a mozdulat következtében egészen lecsúszik a szemére.

                                                                                    – Jaj, anyám! – sopánkodik, s gyorsan beletörli tésztás kezét a                                                                                           durva háziszőttes konyhakendőbe. Megigazgatja, majd elkacagja                                                                                           magát:

                                                                                    – Na, most jól nézünk ki… csupa lisztes lettél…– s cuppant is egyet                                                                                   anyja homlokára. Ő pedig boldog lesz tőle, furcsa, nyekergésszerű                                                                                       hanggal jelzi köszönetét, örül a babusgatásnak, kacagna is, de az már                                                                                     nem olyan egyszerű mutatvány.

                                                                                    – Anyuka! Most begyúrom a tésztát, utána felöltözünk. Bulizunk egy                                                                                    hatalmasat. Jó?

                                                                                    – Hó…ó…l? – nyögdécsel nagy nehézségek árán a mama.

                                                                                    – Felöltözünk, anyám. Elviszlek sétálni. No, ugye milyen jó lesz?

  – Ho…l – mondja ki tágra nyílt szemmel még egyszer. De erre már majd csak visít örömében az asszony, s össze-vissza csókolja az anyját. Visszatér a tésztához, még nagyobb kedvvel döngöli azt, majd két-három hatalmas csapkodással lezárja a dagasztás folyamatát – Na! Tessék! – egy jókora kendővel beteríti az edényt.

  – Anyuka! Elviszlek templomba – mondja mosolyogva, mire az öregasszony még nagyobb erőfeszítéseket tesz valami furcsa szó kimondására. Hiába tátong, próbálja kipréselni a hangot, csücsöríti ajkát. Nem megy, valami összevisszaság hagyja el a torkát, amin maga is elképed. Sírni kezd.

  – Semmi baj, Édes! – törli le könnyeit, majd előveszi az aprócska lavórt, olyat, mint amilyet a kórházakban használnak, s a benne lévő szivaccsal letörli a mama arcát, kézfejét, gondosan a nyaka környékét. Majd leveszi róla a hatalmas takarót, s felhúzza hálóingét. Alatta pulóver, póló, atléta, hosszú szárú bugyi, rendes bugyi, cérnaharisnya gumival rögzítve csont-sovány térde fölött. Megtörli minden hajlatát, majd előveszi a tiszta ruhát, a frissen vasalt ruha illata elárasztja a szegényes konyhát. Nem nagyobb az egész 3 x 3 méternél, benne a „csikós spór”, a zöld színű, öreg, nagytámlás ágy, két hokedli, középen az asztal. A sparhelt mellett közvetlen egy zöld kredenc, ajtaja félig leszakadva. Mit számít az? Itt már rég átvette mindennek a helyét a pusztulás.

  – Ne aggódj, van miből sütni. Adott az ángyom egy kis diót. Mák termett az idén bőven… Igen, mama, ne erőlködj, zsír is van, a gyerek múlt héten vágott disznót, adott az főznivalót. Most van minden… ne erőltesd a hangszáladat. – Oly bájos, ahogyan ráborul az anyjára… Valamikor különösen szemrevaló teremtés lehetett, nyoma ott leng még vonásaiban. A tekintetéből árad a jóindulat, a szeretet. A beteg, béna öregasszony szeme környéke csupa ránc, az egyik pirosan virít, fél arca bedagadva, a bénulás eltorzította. De az épen maradt, akár a lányáé: sugárzik belőle a jóindulat.

  – Még megríkatsz! – babusgatja a frissen öltöztetett beteget – Na, most futás, kiszalad a tészta az udvar középére…– kacagja el mondatát. Mily szép, amikor megvillan hibátlan fogsora! Ha picit összeszedné magát, egészen biztos megfordulnának még utána is az utcán. De ő soha sem tenne ilyet, fiatalabb korában sem festette ki magát, egyszer sem. Egyszerű, kedves teremtés. Egyedül nevelte a fiát, a férje még akkor halt meg, amikor pár hónapos volt a csecsemője. Baleset, belehajtott egy villanyoszlopba. Sokáig beszélték a rosszakarók, hogy öngyilkos lett. Összevesztek, kitette a szűrét, azért ment bele. Pedig dehogy… Ittas volt, igyekezett volna haza egy munkahelyi rendezvényről. Nagy kísértő volt az ital, ritkán tudott neki ellenállni. Egyedül maradtak, kiszolgáltatottan. Az asszony szerényen, tisztességgel nevelte gyermekét. Az kijárta a nemzetvédelmi főiskolát, készül külszolgálatra, nősülne. Kellene a pénz, a lány sem gazdagabb nálánál. Az albérlet a városban mindenüket felemészti. A fiatal tisztet alkalmasnak találták, s az ünnepek után útra is kel.

  Az asszonynak nincs munkahelye, nem lehet. Amióta az anyja lebénult, el sem mozdul mellőle. Hogyan is tehetné? Ebben a családban nem elfekvőben pihennek meg az öregek. Ez nem kérdés, ha kell, hát éheznek. Együtt éheznek. A gyerek nem hagyja, küldi az apanázst, az állam is ad némi segítséget hozzá. Ahhoz nem elég, hogy jóllakjanak, de ahhoz igen, hogy éhen ne haljanak.

  – Na, Anyám! Most betöltöm a tésztát és kisütöm, utána megyünk körútra. – Ahogy mondja, teszi is a dolgát. Cipókat formál, kinyújtja, tölti, tekeri a tekercseket. Közben ránéz anyjára, mosolyog. Oly gyors a keze, még alig kezdett neki, s már készen is az első tepsire való, csúsztatja be a sütőbe. Folytatja a többivel is, sorban.

  – Mit gondolsz? Elég lesz? Tíz diós és kilenc mákos… – s mintha kapott volna rá választ, hümmög magában egy sort. Gyors iramban beviszi a nagy házba, a nagyszobába, ahová nem járnak ők maguk még aludni sem. Édesanyjával alszik a kisszobában, ami a felsőház egyik tiszta szobája. Reggelente lecipeli a béna asszonyt magához, s estére, mikor jól bemelegszik a fenti helyiség, beemeli a tolószékbe, melyet úgy kaptak kölcsön az egyik falubélitől. Hatalmas szolgálatot tesz, így magával tudja tologatni a beteget mindenfelé, amerre csak megy, még bevásárolni is.

  Eddig nem volt gond, de két napja leesett a hó, így hát előveszi a gyerek rég elfeledett szánkóját. Szépen bebugyolálja az idős asszonyt, ölben cipeli ki. Gondosan elhelyezi a szánkón, majd betakarja több pléddel, végül még egy báránybőrrel is, amit még apjától örökölt, aki juhász volt. Valamikor subaként szolgált, mostanra elmúlt az ideje, hát elvágta két darabba. Az egyik díszíti a nagy ágyat, a másik a kis fotelt. Most épp jó szolgálatot tesznek, a kicsi kerül a mama alá, a nagy a takarók fölött vigyázza a testét, meg ne fázzon magatehetetlenségben.

  – Alaposan bereccsentett az öreg december! – mondja anyjának, miközben befejezi a takargatási ceremóniát. A szekrényből elővett ünneplő csizmát is magára cibálja; alaposan összeszáradt az évek folyamán. Csak ritkán viseli, ha templomba mennek.

  – Ö-ö..ö…– próbálkozik az idős beteg, de nem sok sikerrel.

  – Igen, anyuka. Karácsony van, megyünk templomba, utána, meglátod, megjön a Jézuska is – s azzal megrántja a szánkó madzagját, elindulnak a sétára. Még csak délután négy körül jár az idő, de már jócskán besötétedett. Hamar leszáll az éj ilyenkor, ünnep-tájt. Szinte semmit sem kell erőlködni, úgy siklik az öreg szánkó, mint hajdanán, csak a csomag változott rajta. Valamikor ezen vitte gyerekét óvodába, s most egy másfajta teher ül rajta. A mama élvezi a hó csikorgását, figyeli lányának kecses ringását. Majd nyögdécselni kezd. Valamit nagyon mondana, de minél jobban akarja, annál kevésbé sikeredik.

  – Mi baj van? – kérdi a lánya kétségbeesve, mert az öregasszony idegesen hadonászik jobb kezével, amely éppen maradt. Letépi a takarókat, állna fel, de nem bír. – Nyugodj meg, Anyuka! Mindjárt ott vagyunk. Mi a baj, drága? – kérdi apró simogatások közepette. A mama hadonászik, s ő csak nem érti furcsa viselkedését. Betakarja, magához öleli, végre megnyugszik, s már siklanak is tovább. Furcsa sárga csíkot von a szánkó maga után. Megáll a templom előtt, ölbe veszi az anyját. Ekkor válik nyilvánvalóvá, miért is hadonászott az annyira… Már nem tud mit tenni, még alaposabban betakarja, majd bemegy egymaga a templomba. Letérdel az egyik szent elé, elmondja imádságát, majd kimegy, megrántva a szánt, megindul hazafelé. A bolt előtt elmenve megállnak megcsodálni a kirakatot. A mama nem fázhat meg, alaposan be van bugyolálva, már ráérnek. Se templom, se beszélgetés a többi asszonnyal, kettesben ünnepelnek megint. Ahogy a kirakatban gyönyörködnek, valaki megérinti a vállát. Megijed.

  – Ne féljen, Kedves – nyugtatja a boltos. – Zsiga vagyok, csak le akartam húzni a rolót. Tudja, annyi a csavargó ilyentájt a faluban, hogy kénytelen vagyok a kirakatot védeni. Le kell zárni, betörték a múltkor is. Sokba van az üveges…

  – Ne haragudjon, váratlanul ért – mondja szerényen. Tekintetük egy pillanatra összetalálkozik. Nem is csúnya ember, gondolja magában az asszony, ahogy rácsillan a sötét szempár.

  – Meghívhatom egy kávéra? Maradt a délutáni főzetből, jöjjön, mindjárt szebb lesz a világ…– s azzal kinyitja a bolt ajtaját, betessékeli.

  – Anyuka, mindjárt jövök, egy perc, tudod…– mondja, miközben megigazgatja a takaróját. Odabent meleg van, kigombolkozik, leül a pult mögül előhúzott székre, majd két ujjával felemelve az aprócska csészét, elkezdi kortyolgatni a kávét. Csilingel a mikró, készen a másik adag, a férfi elé ül, s csak nézik egymást vég nélkül. Tavaly hagyta magára a felesége, rákos volt. Már próbálkozott több alkalommal is. Épp tetszene neki ez a szorgalmas asszony, de az nem akarja elkötelezni magát. Ám jólesik neki is a törődés, szívesen tölti el vele pár perces szabadidejét, valahányszor meghívja a férfi egy kávé erejéig. Az utóbbi napokban mintha alakulna valami közöttük, pattanásig feszült a légkör. Az ember krákog egyet, nyelvével csettint, kiszáradt a torka. Oly kívánatos ez a fehérnép… de nem tudja, hogyan adja elő mondandóját. Pár percig tart a csoda, majd a nő hirtelen felugrik:

  – Ne haragudjon, anyám kint van, mennem kell –­ s már szalad is a boltból kifelé. Hüledezve tér vissza:

  – Anyuka! Anyukám eltűnt… üres a szánkó… segítsen!

  – Uram Isten! – kiáltja el magát Zsiga. – Ugyan hová tűnhetett? Meggyógyult a mama, hazabaktatott netán?

  – Jaj, dehogy!– szalad a sarok irányába az asszony. – Jaj, dehogy! Istentelenség ilyennel viccelődni… Adják vissza az anyámat! Kérem! – fogja könyörgőre. A hatalmas hangzavarra kinéz egy férfi a templomból. Odabent halkan szól a liturgia.

  – Mi történt? Baj van? – megpillantva az üres szánt, bekiált a bent lévőknek egyből:

  – Eltűnt Mari néni a szánkóból! Emberek! Elrabolták az öreglányt! – s erre, mint egy méhkas, oly nagy forgatag támad egyből. Szalad kifelé mindenki. Erre-arra kutakodnak, semerre se találják.

  – Istenem!– kiált az asszony. – Ugyan, ki viccelhetett meg?– kétség-beesetten megy vissza a szánkóhoz: a mamának se híre, se hamva, eltűnt, se jobbra, se balra nem leli. Ilyen gyorsan nem vihették el, csak autóval.

  – Hát mondom, hogy ellopták – adja alá a kétségbeesés lovát az egyik asszony.

  – Nem mondom, valamikor szép lány volt, na de most mit tesznek már vele?

  – Jaj, csak ne mondj már ekkora butaságot! – ripakodik rá egy éltesebb, nagydarab asszonyság. – Már kinek kellene a mama?

  – Kinek?! Hát csak kellett valakinek, hiszen elvitték…– Ennél a mondatnál tudatosul mindenkiben: ellopták a lebénult öregasszonyt. Mindegyik plédje ott van a hóba dobva. Míg lánya bent legyezgette női hiúságát a férfi tekintetével, elvitték az anyját. Ráborul az üres szánkóra, úgy sír. Hiába próbálják megvigasztalni, felébred a lelkiismerete.

  – Magára hagytam – nyögdécsel. – Még gondoltam is rá, nehogy azt higgyék, hogy gyermek… – úgy zokog.

Az egyik normálisabban gondolkodó berohan a bolt nyitva hagyott ajtaján, s lekapja az ott lévő nyilvános telefon kagylóját. Hívja a jól ismert számot, majd bejelenti a lopást. Szinte azonnal hallatszik a másik utcából felbőgő kocsi. A körzeti megbízottat értesítették, jön az, akár a szélvész.

  – Mi történt, emberek? – kérdi, kiugorva az autóból.

  – Ellopták Mari nénit, míg a Marika bent volt a boltban – válaszolja az egyik fiatal legény.

  – Na, de hogyan?! – álmélkodik el a rend őre is. – Ezt a béna öregasszonyt? Ezt nem hiszem el! – és szalad a kocsihoz, bekapcsolja a rádiót, jelenti a vonal másik végére a rendkívüli eseményt.

  – Épp karácsonykor vicceltek meg? – jajveszékel az asszony a szánra borulva.

  – Sok mindent hallottam már, no de ilyet… – álmélkodnak az emberek, majd szépen csatasorban elindulnak az utca mindkét irányában. Beindul a keresés, hátha csak magától kóborolt el. Egész estig keresik, már némelyik házból kihallik a „Mennyből az angyal”, de Mari néninek nyoma sincsen sem jobbra, sem balra. Minden árkot átnéznek, minden bokrot átvizsgálnak a falu környékén. Az idős asszony kámforrá vált, kocsinyom semerre sincs.

  – Egy biztos – állapítja meg a rendőr –, kocsi nem jött be, de ki se egész délután, mert olyan két órakor esett le a friss hó. Na már most, ha jött volna is, látszana a nyoma, meg, ha ment volna is… – s erre mindenki furcsán rámered az asszonyra, de még a jelen lévő boltosra is.

  – Talán nem képzelik… – mentegetőzik a boltos egyből, hiszen beszélnek a tekintetek – nincsen kettőnk között semmi az égvilágon… Ha lenne, se lenne az titok, özvegy vagyok, a Marika is az…

  – Ugyan, miket nem kérdeznek már? – ripakodik rájuk Marika.

  – Be kell vinnem kihallgatásra magukat, addig kérek pár önkéntest, biztosítsák a helyszínt. Senki sem mozdul, mindenki várja a fejleményeket. Még a pap is ott áll egy szál miseruhában, cidrizik tisztességgel, lóbálja bojtos sipkáját a barátságtalan szél.

  – Bevisznek? Anyámmal mi lesz? Már nem keresik tovább?

  – Kerestük. Úgy hiszem, maga bolondot csinált belőlünk… – mondja szenvtelen arccal a rendőr. – Láttam én már ennél cifrábbat is… – s azzal se szó, se beszéd, tessékeli be a kocsijába az asszonyt meg a boltost.

  Kényelmetlenül összenéznek, nem értik, hogy eshet meg ilyesmi velük. A férfi felrántja a szemöldökét, a nő sírva fakad. Erre csak átöleli nagy nehezen, s magához húzza:

  – Nyugodjon meg, kedves, meglesz. Meglássa! Az Isten igazságot csinál.

  – Igazság? Hol van az? – kérdi kétségbeesve a nő, mire a kocsi nyikorogva elindul.

  Nehéz haladni a hóban. Egy idő után a rendőr feladja:

   – Na, csak visszamegyünk, amott hatalmas az átfújás, talán egy terepjáróval majd, de nem ezzel a kocsival – azzal lassan megfordul, elindul velük vissza a faluba.

  Alig érnek az utcába, észlelik az ünneplést, Mari néni újra ott ül a szánkón, takargatják a népek, babusgatják közben szegényt. A bolt melletti asszonyság nagy szájjal mesél valamit.

  – Mi van itt, emberek? – kérdi a rendőr, letekerve a kocsi ablakát. – Talán előkerült a Mari néni?

  – Elő biza! – kiáltja oda neki az egyik ember.

Erre a nő kiugrik a még mozgó autóból, s oly szerencsétlenül esik el, hogy a lába beszorul a hátsó kerék alá. Csak ekkor kezdődik az igazi nagy galiba! Van, aki szidja a rendőrt, van, aki majd nekimegy, de a legtöbben mégiscsak az asszonyt igyekeznek kihúzni a kerék alól.

  – Jaj! Jaj!– ordítozik az a földön – Hol az anyám? Hol volt az anyám?

  – Nincsen annak semmi baja! – válaszolja az egyik férfi – A Juliska néni jött kifelé a házból, hallva a nagy ribilliót az utcán, és akkor látta meg a kapu aljában a fekete gombolyagszerű csomagot. Nagy csodálatára a néni csúszott négykézláb befelé az udvarába. Miért? Mit akarhatott ott? Talán ő tudja, vagy még tán ő maga sem… Azonnal szólt, de akkorra már maguk elindultak – sorolja hadarva, hogy ki ne hagyjon beszámolójából semmit sem.

  – De hogyan? Nem értem… – hebegi az asszony – anyuka meg se tud fordulni az ágyban, úgy teszem-veszem, mint egy újszülöttet, hónapok óta.

  – Ez nem ennyire egyértelmű – mondja a kiérkező orvos –, mert akkor hogyan bírna ülni a szánkóban?

  – Hát erre még nem gondoltam – válaszolja száját eltátva a nő. – Becsapna az anyám? Tud járni?

  – Az enyhén szólva is túlzás lenne, de vonszolni magát a jobb oldala segítségével, igen – s nekilát az időközben kiszabadított láb vizsgálatának.

  – Mekkora szerencséje van!  Csak zúzódás, szerencsére nem ment át rajta a kerék – azzal rögzíti az asszony bokáját. A boltos ölbe kapja, úgy teszi a szánkóra, az anyja elé.

  – Anyuka! Anyuka! – öleli kétségbeesve a lánya. Az idős asszony meghúzza magát, akár egy rossz gyermek. Sandán figyeli az összesereglett népet, jobb szeméből patakokban ömlik a könny.

  – Bepis-bepis…bepisss…krrr – próbálja magyaráznia a történteket, de kimondani nem bírja. Ám valami olyat tett, amit addig még soha. Kimondta a „k” és „r” betűt. Lánya megöleli, majd megkapaszkodik a szánkóban.

A boltos ránt egyet annak madzagján, s megindulnak hazafelé. Kíséri őket a népes hívősereg. Karjukon viszik be a két asszonyt a házba. A pap is bemegy, majd az összesereglett embereknek azt mondja:

  – Ha már így összejöttünk, imádkozzunk e ház lakóiért együtt!

Szót fogadnak, letérdelnek az aprócska szobában. A pap megáll a középső helyiségben. Befér mindenki, szépen meghúzzák magukat, s imádkoznak, hálát adnak Istennek a hatalmas jótéteményéért. Elvégre a Mari néni is él, meg a Marikának sem esett nagyobb baja. Mikor véget ér az imádság, int a pap, hogy akkor már mehetnek vissza a templomba.

Kiürül a ház, csak a két asszony marad meg a boltos. De az olyan boldog… Fogja, szorongatja a szépasszony kezét. Beszél a szeme… beszél…

  – Jézus megszületett – súgja a nő fülébe.

  – Igen, Zsiga… megszületett. Boldog ünnepet! – azzal elengedi magát.

A férfi karja erősen tartja, a mama befordul a falnak. Odakint a harang búgva énekeli giling-galang nótáját, a templom keresztjét ropogtatja a hideg. Idebent hatalmas hőt gerjeszt a szeretet.

Ajánló

Új történelem

Feltöltve: 2014. febr. 06., lzs

Mama

DEZSŐ ILONA