Történetek a legvidámabb barakkról… 67 éves jogász, ügyvéd vagyok. Apám kőműves brigádvezető, anyám háztartásbeli volt és egy nővérem van. Kiegyensúlyozott, szép gyermekkorom volt, Apám sokat dolgozott, jól keresett és a családjának élt. Elsős gimnazista koromban nekem volt egyedül magnóm, pedig orvos, ügyvéd szülők gyerekeivel jártam egy osztályba. Mozgalmas tinédzser életet éltem, futballoztam a helyi NB.III-as egyesület ificsapatában, kosaraztam a gimi csapatában és legyeskedtem a lányok körül. Jelesen érettségiztem, 1964-ben, de nem vettek fel a jogi egyetemre, hanem 18 évesen, 2 évre behívtak katonának. Innen datálódik a felnőtté válásom kezdete. A két év katonaidő alatt kiderült, hogy eddig burokban éltem és fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelent a szocialista Magyarországon élni. Mit is jelent kiszolgáltatottnak lenni. Ma már az emlékek tompítják a konfliktusok élét és inkább az esetek abszurd, humoros oldaláról tekintek a történtekre, de azért így is elég elgondolkodtatóak.

És végül

Érdekes az élet. A tönkrement házasságom után találkoztam egy nagyon csínos, nálamnál 14 évvel fiatalabb lánnyal, akinek elmondtam, hogy ha együtt fogunk járni, akkor ő is bekerül az állambiztonság „látókörébe”, amit esetleg nem szeretne. A hölgy (matematika–rajz szakos tanárnő, de adóhivatalnokként dolgozott) ettől nem ijedt meg, sőt valami olyasmit mondott, hogy végre egy igazi férfi, aki egy szál karddal megy a tankoknak. Később, miután 1990-ben „győztünk”, már elmúlt ez a rajongása, és 10 év együttélés után 1997-ben elváltunk. A közös gyermekünk, 19 éves, Angliában egyetemista.

     Ma a harmadik házasságomban élek, egy egykori székelyudvarhelyi varrónővel, akivel a gyönyörű, 9 éves kislányunkat és a stramm, 14 éves, vízilabdás fiunkat neveljük.

     A közéleti érdeklődés végigvonult az egész életemen, jelenleg a Nemzeti Jogvédő Szolgálatnál elnökségi tagként „besegítek”.

     25 éve írok újságcikkeket, publicisztikát. A szamizdat Beszélőben, Demokratában kezdtem, írói álnéven, majd a legális Beszélőben, később a Pesti Hírlaptól kezdve a legális Demokratán át a Magyar Fórumig, majd a Magyar Nemzetben jelentek meg írásaim, mintegy 70-80. Kb. 10 éve már a saját nevemen és egyre ritkábban írok.

     Nem bánok semmit sem a közéleti küzdelmekből. Tettem, amit plebejus értelmiségiként tennem kellett. Mindezek ellenére azt hiszem, hogy Széchenyi Istvánnak van igaza, aki azt írta a Naplójában, hogy „Egy ember a legtöbb, amit elérhet az életben, az a családi boldogság.” Széchenyi ezt biztosan tudta, hiszen nem egy köldöknéző kispolgár, hanem egy igazi europeer volt, a Legnagyobb Magyar.