Történetek a legvidámabb barakkról… 67 éves jogász, ügyvéd vagyok. Apám kőműves brigádvezető, anyám háztartásbeli volt és egy nővérem van. Kiegyensúlyozott, szép gyermekkorom volt, Apám sokat dolgozott, jól keresett és a családjának élt. Elsős gimnazista koromban nekem volt egyedül magnóm, pedig orvos, ügyvéd szülők gyerekeivel jártam egy osztályba. Mozgalmas tinédzser életet éltem, futballoztam a helyi NB.III-as egyesület ificsapatában, kosaraztam a gimi csapatában és legyeskedtem a lányok körül. Jelesen érettségiztem, 1964-ben, de nem vettek fel a jogi egyetemre, hanem 18 évesen, 2 évre behívtak katonának. Innen datálódik a felnőtté válásom kezdete. A két év katonaidő alatt kiderült, hogy eddig burokban éltem és fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelent a szocialista Magyarországon élni. Mit is jelent kiszolgáltatottnak lenni. Ma már az emlékek tompítják a konfliktusok élét és inkább az esetek abszurd, humoros oldaláról tekintek a történtekre, de azért így is elég elgondolkodtatóak.

 

 

Ötödik történet

 

Miután így az állambiztonságiak „látókörébe” kerültem, a továbbiakban alkalmazni kezdték velem szemben a „korlátozó” intézkedéseket, ha megítélésük szerint a fennálló társadalmi rendre veszélyes tevékenységet végeztem.

     Egyik ilyen intézkedésük volt az un. piros útlevelem bevonása, miután tudomásukra jutott, hogy két barátommal Lengyelországba készülök a Szolidaritás szabad szakszervezettel való kapcsolatfelvétel céljából. Kaptam egy értesítést a városi rendőrkapitányságtól, hogy „útlevél kérelmi ügyében” ekkor és ekkor menjek be.

     Felhívtam őket telefonon, hogy nem tudok bemenni, mert nem érek rá. Kérdezték, hogy mikor tudok bemenni, mire mondtam, hogy „ebben a hónapban már nem” (a hónap elején jártunk). Nagyon dühös lett a rendőr és közölte, hogy köteles vagyok megjelenni, az idézésnek eleget tenni.

     Mondtam, hogy nem idézést, hanem értesítést küldtek és különben sincsen semmilyen útlevél kérelmi ügyem, de, ha szerintük van ilyen, akkor bírálják el nélkülem, akár el is utasíthatják az állítólagos kérelmemet.

     Másnap délben két civilruhás rendőr jelent meg a jogtanácsosi irodámban, ahol a következő párbeszéd zajlott le:

     

     Rendőr: Azért jöttünk délben, mert most nem kell dolgoznia, hiszen ebédidő van. Kérem mutassa meg a piros útlevelét.

     Én: Nincs nálam. De miért akarják látni. Minden rendben van vele, érvényes, voltam vele Csehszlovákiában, látták a határőrök is.

     Rendőr: Nekünk jogunk van akkor is megnézni. Hol van?

     Én: Otthon, de nem bevonni akarják esetleg?

     Rendőr: De igen.

     Én: Akkor miért nem ezt mondják? Van határozatuk az útlevél bevonásáról?

     Rendőr: Igen. (Benyúlt a zsebébe és ideadta a határozatot).

     Én: (A határozat elolvasása után) Mit jelent az, hogy a kiutazásom a közrendet sérti?

     Rendőr: Nem tudom, én csak egy postás vagyok. (Később kiderült, hogy az állambiztonság alezredese ).

     Én: De mégis, hogyan sérti a közrendet, ha elmegyek egy rövid időre Salgótarjánból? Kimennek az utcára az acélgyári, vagy az üveggyári munkások és skandálva követelik, hogy „Ne menj el, Somogyi”? Vagy mi lenne?

     Rendőr: Akkor menjünk az útlevélért. Kocsival vagyunk, hamar megjárjuk.

     Én: Gyalog 5 percre lakom innen és az autójukba nem ülök be.

 

     Ezután elmentünk hozzánk és megkapták az útlevelemet. Én a járdán mentem és mellettem a kocsiban ülve, lépésben jött a két rendőr.Természetesen volt probléma a „kék” útlevéllel is. Egyik alkalommal, amikor az érvényes útlevélbe a kiutazás engedélyezését jelentő pecsétet kértem, beidéztek a megyei Rendőr-főkapitányságra, délelőtt 10 órára. Pontosan megjelentem, de várakoztattak a kapuügyeletnél. Már egy negyedóra is eltelt, amikor megkértem a kapu ügyeletest, hogy kérdezze már meg telefonon, hogy mi a helyzet. Visszaüzentek, hogy várjak nyugodtan tovább. Újabb tíz perc elteltével fogtam magam és elmentem. (A kapu-ügyeletes nem vette el a személyimet, ezért tudtam elmenni).

     Alig értem be a munkahelyemre, máris csöngött a telefonom és a rendőrségi ember tett szemrehányást, hogy az engedélyük nélkül elmentem. Mondtam neki, hogy ők hívtak oda 10 órára és ha még félóra elteltével sem volt rám idejük, akkor biztosan valami fontos államügyben kellett eljárniuk és majd értesítsenek, ha lesz rám is idejük. Közölte, hogy most menjek vissza, ha kell az útlevelem, nem kell várnom. Így is lett, megkaptam a kiutazási engedélyt, de Ferihegyen a repülőgépen már minden utastársam a helyén ült, amikor a vámosok még a golyóstollamat is széttekerve vizsgálták, hogy valamit találnak-e. Persze tudtam előre, hogy így lesz és semmi olyasmi nem volt nálam, amit kerestek.