Történetek a legvidámabb barakkról… 67 éves jogász, ügyvéd vagyok. Apám kőműves brigádvezető, anyám háztartásbeli volt és egy nővérem van. Kiegyensúlyozott, szép gyermekkorom volt, Apám sokat dolgozott, jól keresett és a családjának élt. Elsős gimnazista koromban nekem volt egyedül magnóm, pedig orvos, ügyvéd szülők gyerekeivel jártam egy osztályba. Mozgalmas tinédzser életet éltem, futballoztam a helyi NB.III-as egyesület ificsapatában, kosaraztam a gimi csapatában és legyeskedtem a lányok körül. Jelesen érettségiztem, 1964-ben, de nem vettek fel a jogi egyetemre, hanem 18 évesen, 2 évre behívtak katonának. Innen datálódik a felnőtté válásom kezdete. A két év katonaidő alatt kiderült, hogy eddig burokban éltem és fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelent a szocialista Magyarországon élni. Mit is jelent kiszolgáltatottnak lenni. Ma már az emlékek tompítják a konfliktusok élét és inkább az esetek abszurd, humoros oldaláról tekintek a történtekre, de azért így is elég elgondolkodtatóak.

 

 

Hetedik történet 

 

Ma már tudom, hogy az állambiztonság tisztjeinek, így Karczagi Tamásnak is, 3 nevük volt. Az igazi nevük (pl. Kis János), az állambiztonsági nevük, mint Karczagi Tamás százados és volt még egy rendőrségi álnevük, pl. Kenéz Imre r. őrmester, amit akkor használtak, ha leplezni akarták az állambiztonsági mivoltukat. Igazán szeretném tudni, hogy napjainkban Karczagi Tamás milyen néven él és mit csinál. Feltehetően nyugdíjas, hiszen kb. 60 éves lehet és élvezi a megérdemelt nyugdíjat, nyugalmat.

     Érdekes módon Karczagi valamiért kilépett az államvédelmis inkognitójából és a salgótarjáni jogászok között a maga valójában is megjelent. Pl. 1980 táján, 7-8-ad magammal az egyik ügyvéd barátom, Muzsnay Öcsi kislányának a születését ünnepeltük a Sörbárban, amin Karczagi is jelen volt. Éppen egy szovjetellenes viccet meséltem a mellettem ülőknek és valamit Karczagi is meghallhatott, mert rám szólt, hogy „Csak nem fellazítasz itt is?” Nem maradtam adósa, mert visszakérdeztem, „Neked meddig tart a munkaidőd? Nálam már fél 8 van, még mindig dolgozol?” A többiek persze nevettek.

     Azután később, mikor felállt és elindult a WC felé, utána szóltam, hogy „Nem kell a mosdóba kimenni, az asztalnál is megfordíthatod a kazettát a magnóban”. Persze nem volt ennyire kedélyes a kapcsolatom a politikai rendőrséggel, de tény, hogy egy idő után már megakadtam a torkukon és sem lenyelni, sem kiköpni nem tudtak. De 1984-ben azért elintézték, hogy csak Budapesten kaphassak munkát és a vállalati munkásszállón lakjak. Pedig Veszprémben (ahova Salgótarjánból elköltöztünk, naivan azt gondolva, hogy megszabadulunk a „karczagitamásoktól”) már megállapodtam a megyei állami építőipari vállalattal, hogy náluk leszek vezető jogtanácsos, de két nap múlva hívtak telefonon, hogy tárgytalan a dolog, mert mégis mást vettek fel.

     Később megtudtam, hogy még hetekig üres volt az állás, de a Történeti Hivataltól kapott anyagokból az is kiderült, hogy az állambiztonság intézkedett és tiltotta meg a felvételemet.A salgótarjáni évek alatt számtalanszor ütköztem az állambiztonságiakkal, személy szerint Karczagival is, de ezek csak 1984-ben vezettek odáig, hogy el kellett hagynom a várost. Eltávolítottak a munkahelyemről, miután engedély nélküli sajtótermék terjesztéséért büntető eljárást indítottak ellenem, házkutatással, kihallgatással „fűszerezve”. A büntető eljárást végül is bizonyítékok hiányában megszűntették, mintha a kommunista igazságszolgáltatásnak bizonyítékra lenne szüksége, ha valakit el akar ítélni, vagy ha kell, akkor ne tudna bizonyítékot produkálni.

     Voltak olyan epizódok, mint amikor a munkahelyemen megkértem Misi bácsit, hogy stencilezzen, sokszorosítson, a részemre anyagokat és közte volt pl. Csoórinak a Duray Miklós könyvéhez írt előszava is, amiből egyet az egyik új „barátomnak” adtam, aki azt bevitte a rendőrségre azzal, hogy tőlem kapta. Nekem nem is szóltak a rendőrök, csak szegény Misi bácsit vonták kérdőre, de az öreg kivágta magát, mert azt mondta, hogy a jogtanácsos elvtárs gyakran kéri anyagok másolását és ő ezeket nem szokta olvasgatni.

     Tartottak a lakásomon titkos házkutatást is. Egyszer Ottó barátomnak odaadtam a lakáskulcsot az egyik hétvégére, amikor én a családommal Szentesre utaztam. Otto szombaton délelőtt a lakásban egy randevút bonyolított le, amikor csengettek. Természetesen nem nyitott ajtót és várta, hogy a látogató elmegy. De nem ment el, hanem kulcsot tett a zárba és nyitotta volna ki a bejárati ajtót, amikor Ottó ijedtében megkérdezte, hogy „Ki az?”. A látogató erre nagyon gyorsan eltávozott, de Ottó még látta a lépcsőházban a ballonos férfit a lépcsőfordulóban. Biztos vagyok benne, hogy nem betörő volt a látogató.

     Ma már tudom, hogy –természetesen- besúgok is jelentettek rólam. De nem arra volt kíváncsi az állambiztonsági szerv, hogy mit mondok a kommunistákról, vagy a Szovjetunióról, stb. , mert azt nagyon jól tudták, hiszen nem rejtettem véka alá a véleményemet. Arra voltak kíváncsiak, hogy kikkel állok kapcsolatban, kikkel beszélek, találkozom és miként viselem a velem szemben alkalmazott „korlátozó, akadályozó” intézkedéseket.

     Volt olyan barátom, aki kielégítette ebbéli kíváncsiságukat. Aki beszámolt arról, hogy éppen el vagyok keseredve, hogy a külföldre távozás gondolata foglalkoztat, hogy a családom szétesőben, a feleségemnek elege van az ellenzékiséggel járó hátrányokból, stb. Ez a besúgó jelenleg is él és virul, egyik nagy egyházunk országos lapjának a főszerkesztője.

     Egyik alkalommal pedig Muzsnay Öcsi barátommal, aki a Nógrád Megyei Ügyvédi Kamara titkára volt, iszogatva egyszer csak nekem szegezte a kérdést, hogy „Nem vagy Te agent provocateur?” Mert Ő biztos helyről azt hallotta, hogy én az állambiztonságnak dolgozom. Mondtam neki, hogy Ő döntse el, hogy az vagyok-e, hiszen évek óta ismer, de mondja meg, hogy kitől hallotta, akinek jobban hisz, mint nekem. Nagy nehezen megvallotta, hogy Karczagi Tamás százados volt a hírforrása. Ezek után csak azt kérdeztem tőle, hogy „Szerinted az állambiztonság kiadná a részedre az ügynökének a nevét?” Mire azt válaszolta, hogy ezt bizalmasan közölte vele Karczagi, mert meg akarta óvni attól, hogy nekem olyasmit mondjon, amit én majd jelentek. Hülyeség, mondtam, ha meg akarna óvni, akkor a rád terhelő jelentésemet megsemmisítené. De egyébként is az ügynök neve államtitok és egy állambiztonsági tiszt nem követ el bűncselekményt a kedvedért. Ő a provocateur, nem én.

   Más alkalommal, a kabáthajtókámon Karczagi meglátta az „AI” kitűzőt és megkérdezte, „Te az Amnesty International jelvényét hordod?” „Ja, ez az Alumínium Ipar jelvénye”,- válaszoltam és ennyiben maradtunk.

Ajánló

Feltöltve: 2014. febr. 14., do, lzs 

Hetedik történet: Karczagi Tamás, állambiztonsági tiszt

Történetek a legvidámabb barakkról…

SOMOGYI JÁNOS