Történetek a legvidámabb barakkról… 67 éves jogász, ügyvéd vagyok. Apám kőműves brigádvezető, anyám háztartásbeli volt és egy nővérem van. Kiegyensúlyozott, szép gyermekkorom volt, Apám sokat dolgozott, jól keresett és a családjának élt. Elsős gimnazista koromban nekem volt egyedül magnóm, pedig orvos, ügyvéd szülők gyerekeivel jártam egy osztályba. Mozgalmas tinédzser életet éltem, futballoztam a helyi NB.III-as egyesület ificsapatában, kosaraztam a gimi csapatában és legyeskedtem a lányok körül. Jelesen érettségiztem, 1964-ben, de nem vettek fel a jogi egyetemre, hanem 18 évesen, 2 évre behívtak katonának. Innen datálódik a felnőtté válásom kezdete. A két év katonaidő alatt kiderült, hogy eddig burokban éltem és fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelent a szocialista Magyarországon élni. Mit is jelent kiszolgáltatottnak lenni. Ma már az emlékek tompítják a konfliktusok élét és inkább az esetek abszurd, humoros oldaláról tekintek a történtekre, de azért így is elég elgondolkodtatóak.

 

 

Nyolcadik történet

 

Már salgótarjáni jogtanácsos koromban felvettem a kapcsolatot a pesti ellenzékiekkel, akik egyfajta védelmet, támogatást jelentettek a számomra. Pl. amikor 1984. elején büntető eljárás indult ellenem, házkutatással, a pesti barátaim segítségével, (akik kitűnő külföldi kapcsolatokkal rendelkeztek), másnap már bemondta a Szabad Európa Rádió, hogy egy salgótarjáni jogtanácsossal mi történt. (Név szerint azért nem említettek, mert még nem voltam „lefeketedve”, vagyis volt állásom).

     1984. nyarán azonban megszűnt a salgótarjáni állásom és hiába jelentkeztem kb. 20 helyre, sehova sem vettek fel, pedig a Veszprém Megyei Állami Építőipari Vállaltnál nagyon megörültek a jelentkezésemnek, hiszen 7 éves építőipari jogtanácsosi gyakorlatú jelentkezőt nem is reméltek a megüresedett vezető jogtanácsosi álláshelyre. Végül kiderült, hogy „Valakik” úgy döntöttek, hogy csak Budapesten kaphatok állást, hogy egyrészt jobban szem előtt legyek, másrész Pesten már nem én leszek „Az Ellenzéki”, hanem legfeljebb csak a „szürkék hegedőse”. Így kerültem a Fővárosi 4. sz. Építőipari Vállalathoz, amely a Fővárosi Tanács egyik cége volt, élén a marxista-leninista doktorátussal rendelkező igazgatóval.

     Miután a vállalat munkásszállóján laktam egy szobában, volt időm szorosabbra fűzni a kapcsolatomat a „demokratikus ellenzékkel”. Nem volt eseménytelen az 1984 – 1990 közötti időszak sem az életemben. Hetente találkoztam pl. Demszky Gáborral, Krassó Györgyel, Kőszeg Ferencel és másokkal (Nagy Jenő, Molnár Tamás, Solt Ottilia, stb.) Sok-sok történet keletkezett, de ízelítőül csak egyet-egyet.

     Demszky a Bajcsy-Zsilinszky u.-ban lakott a feleségével (Rozikával) egy padlástéri tanácsi bérlakásban, mint albérlő, mert a főbérlő, mielőtt Nyugatra utazott, kötött velük egy bérleti szerződést a lakásra. A Főbérlő azonban disszidált és a kerületi lakáshivatal megszűntette a bérleti jogviszonyát, egyben felszólítva a lakásban élő Demszkyéket a lakásból való kiköltözésre. Demszky jogászként fellebbezgetett, de nem vezetett eredményre.

     Egyszer Rozika azzal fogadott, hogy már csak bennem bízik, mert olyan határozatot kaptak a Tanácstól, hogy további fellebbezésnek helye nincs és mit lehet még tenni. Mondtam, hogy ha fellebbezni nem is lehet, de panaszt lehet tenni. Demszkyék rosszhiszemű lakáshasználatát a hatóság azzal látta bizonyítottnak, hogy Demszkyék tudták, hogy a főbérlő nem fog visszajönni a nyugati útjáról és ezért kötötték vele meg a bérleti szerződést. A panaszba azt írtuk, hogy ez csak feltételezés, hiszen a közismerten nagyon éber állambiztonsági szerv és útlevél hatóság sem tudta, hogy a főbérlő nem fog visszajönni, hiszen akkor nem kaphattak volna útlevelet, akkor Demszkyék honnan tudhatták volna ezt. Végül is nem kellett kiköltözniük, de biztosan nem azért, mert a panaszban foglaltak meghatották a hatóságokat.

     Máskor Kőszeg Ferenc mesélte, hogy felhívták az USA budapesti követségéről, hogy szeretnének vele sürgősen találkozni. Kérdezték, hogy van-e jogosítványa. Kicsit megijedt, arra gondolt, hogy vezetnie kell valami kalandos akcióban, de kiderült, hogy másról van szó. Ez 1987-ben történt, amikor Kőszegnek bevonták az útlevelét, mert az ’56-os forradalom és szabadságharc 30 éves évfordulójára egy Nyilatkozat aláírása végett felkereste a prágai, varsói ellenzékieket. (Én Pozsonyba, Duray Miklósnak vittem el a Nyilatkozatot aláírásra). Kőszeg és még néhányan éhségsztrájkba kezdtek az útlevelük bevonása miatt. A Pesten tartózkodó amerikai külügyi államtitkár-helyettes szóvá tette Kovács László külügyminiszter-helyettesnek, hogy Kőszegnek miért nincs útlevele, aki azt válaszolta, hogy utána fog nézni, majd közölte, hogy Kőszeg ittasan gázolt, ezért vonták be az útlevelét. Hát ezért akarta látni Kőszeg jogosítványát a követségi munkatárs, aki, miután megkapta a jogosítványt, amit egy ittas gázolótól nyilván bevontak volna, nem akarta elhinni, hogy Kovács hazudott az amerikai diplomatának.

     Azután 1988-ban létrehoztuk a Független Jogvédő Szolgálatot, aminek a vezetője lettem és hetente kétszer fogadtuk az ügyfeleket, akik egyre többen voltak. Persze nem maradt titokban ez a „hatóság” előtt sem.

     Be is hívott az igazgatóm és a pártitkár jelenlétében rákérdezett, hogy valóban én vagyok-e a Független Jogvédő Szolgálat vezetője. Elmondtam, hogy igen, de ez nem ütközik semmilyen jogszabályba, hiszen a szabadidőnkben ingyenes jogi tanácsokat adunk embereknek, ahelyett, hogy csajoznánk, vagy kocsmáznánk. Ebben maradtunk.

     Később megalakítottuk az SZDSZ-t, aminek első székhelye abban a Déri Miksa utcai aládúcolt bérház egyik három szobás lakásában volt, amire én írtam a bérleti szerződést a lakástulajdonossal és ahol fogadtuk Mark Palmer budapesti amerikai nagykövetet is. Az SZDSZ-ben játszott szerepem egy külön történet, kezdve onnan, hogy a demokratikus ellenzékből (de) egyenes utam vezetett a pártba, folytatva az SZDSZ vargabetűs pályafutásával és befejezve a párttól való eltávolodásommal, szakításommal.

     Az 1990-es parlamenti választáskor az egyéni körzetben az mdf-es jelölt mögött a 2. helyen végeztem és a pártlistán már olyan helyre tettek, ahonnan nem kerülhettem be az Országgyűlésbe. Az őszi önkormányzati választáskor is annyira hátra tettek a fővárosi listán, hogy lehetetlennek tűnt, hogy 25 szdsz-es bekerüljön a 66 fős közgyűlésbe, de földcsuszamlás szerű ellenzéki győzelem született és 24.-iként bekerültem a Fővárosi Közgyűlésbe, ahol akkor többek között Pataki Etelka, Demeter Ervin (MDF), Hankiss Ágnes, Ungár Klára (Fidesz) is képviselőtársam volt.

     Demszky lett a főpolgármester és már az első, vagy második frakcióülésünkön közölte, hogy mi 25-en gyakorlatilag csak egy semmihez sem értő mozgalmárok vagyunk, ezért majd a közgyűlési előterjesztéseket, határozati javaslatokat az általa megbízott szakmai stáb fogja elkészíteni és nekünk annyi a feladatunk, hogy megszavazzuk azokat. Ez többünknek nem tetszett, amit szóvá is tettünk, de később csak rosszabb lett a helyzet, mert egy idő után a frakció üléseken már nemcsak vitatkozni, de még kérdezni sem volt illendő.

     De ezek már nem a legvidámabb barakkról szóló történetek, csak úgy, mint a Magyar Helsinki Bizottságban játszott szerepen, 1994 – 2005 között.