(1)

 

     Szamosköz.

     Még sohasem jártam ezeken a szabolcs-szatmári tájakon, a kép mégis kegyetlenül ismerős volt.

     Az árvíz jó két hónapja visszavonult már, de a látvány még mindig a háború utáni frontok arcát juttatta eszembe.

     Néztem az irgalmatlanul megtépázott falvakat és alig akartam elhinni, hogy a busz ablakából elénk táruló félelmetes pusztítást az a vékony, szutykos kis folyócska vitte véghez, mely munkabrigádunk megérkezésekor már szinte bocsánatot kérő ártatlansággal tekergett a még mindig levegő után kapkodó sápadt agyagmezőkön.

     Ez a csörgőkígyó alakú kis vízostor.

     A Szamos.

     Még elképzelni is nehéz, hogy ez a gyümölcsfaerdők, nagy almás- és szilváskertek között csörgedező kis folyócska fölé itt-ott, aszályos nyarakon, egy-egy jó fütyülőjű parasztgyerek akár hidat is fütyülhet!

     És mégis.

     Ez a kis vízostor néhány hónappal ezelőtt nemzedékek munkáját ostromolta meg.Vályogházak ezreit csapta roggyanttá. Mángolta siralmas sárgubanccsá. Mázolta szét.

     Ez a kis vízostor csordákat és nyájakat változtatott át eszeveszetten bőgő nagy pörgőcsigákká a fuldokló mezőn és lovak, sertések tömegét sodorta falevélként magával, élő és döglött állatokkal gyalázva meg a temetők bogárhátú sírdombjait és a templomok legfelső lépcsőfokait.

     Ez a kis vízostor autókat, mezőgépeket, szekereket nyelt el vagy söpört félre az útjából, és ágyakat, székeket, asztalokat táncoltatott fel a kínjukban salétromot izzadó téglaépületek cseréptetőire.

     Sőt!

     Ez a kis vízostor magát az embert, a népet is holdfáradtra táncoltatva, nők, férfiak és gyerekek százait kergette fel a legerősebb fák magas ágbogaira, az ég felé riadó madarak közé, és a föléjük röppenő hatalmas helikopter-szitakötők védőszárnyai alá…

     Nos, hogy a vaderejű Tisza képes ilyesmikre, azt valahogyan még megérti az ember, de hogy egy ilyen idilli kis folyócska is?

     Petőfi sorai mozdultak meg bennem:

 

Falu végén kurta kocsma,              Az éjszaka közeledik,

Oda rúg ki a Szamosra,                 A világ lecsendesedik,

Meg is látná magát benne,              Pihen a komp, kikötötték,

Ha az éj nem közelegne.                Benne hallgat a sötétség.

 

     Gyönyörű, békés természeti kép. De a Szamos csörgőkígyó alakú kis vízostorát nézve elkomorodtam, mert akaratlanul is ezernyi eloltott tüzű, tönkretett emberi hajlék képét láttam visszatükröződni belőle. És jó mélyen bevéstem magamba:

     Az ember nem hihet vakon a legszelídebbnek látszó természeti erőkben sem.

     Az ember csak önerejében bízhat.

 

(2)

 

     Fehérgyarmat.

     A falun ott-tartózkodásunk napjaiban még erősen látszottak a Szamos ostorcsapásai. Egy-egy vízszintes, éles sárga csík a házak falán: térd- és derékmagasságban. S helyenként még magasabban is.

     Egy hetet töltöttünk el itt, ezen a hét-nyolcezer lélekszámú járási székhelyen, ebben a nem egy részletében már egészen városias, „se széle, se hossza” nagy parasztközségben, mely május közepén három napon és három éjszakán át állt vízben.

     Állt s mált.

     Még szerencse, hogy a lakosságnak sikerült időben kitelepülnie, így a gátakat áttörő ár „csak” üres falut kaphatta el.

     De azt el is kapta. Mégpedig alaposan.

     A jól megépített, betoncipős téglaépületek még csak bírták ezt a nem mindennapi erőpróbát, de a szegényes kis vályogházak – melyek itatóspapírként szívták magukba a vizet – csakhamar belerokkantak ebbe a táncba. S szép lassan azok is meghaltak, amelyek valahogyan talpon maradtak…Nem tagadom, először egy kicsit bizonytalanul fürkésztem a pusztulást.Ezt a csaknem holtra táncoltatott szőke szabolcsi falut.

     A roggyant falak között itt is, ott is feltűnt egy-egy diákokból, katonákból, munkásokból és parasztokból összekovácsolt önkéntes munkabrigád, mely ugyanazzal a céllal jött ide, mint mi az Írószövetségből: segíteni akartak azoknak a szerencsétlen embereknek, akiken a „vízostor” végigvágott.

     Segíteni.

     Félretolni a romokat az új építkezések útjából, hogy lehetőleg még a tél beállta előtt mindenkinek tüzet-meleget megőrző emberi otthona legyen.

     De vajon mit tehet itt huszonöt – író? – tűnődtem.Ide erő kell. Ásó és csákány. Vasrúd és fejsze. Lapát és talicska. És főleg sok-sok jó szív és tüdő. Jó kéz. Jó váll és jó mellkas. Vagyis: egy csomó testi munkához szokott épkézláb ember.

     És mi?

     Ha akadt is köztünk néhány markos fiú, aki valamikor munkás vagy sportember volt, a többség – már megbocsássanak – legfeljebb arra látszott képesnek, hogy közös erőfeszítéssel egy-egy hajszálat sérv és ínszakadás nélkül meggörbítsen.

     Nos, még jó, hogy a látszat csalt!

     Azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel – dicsekvés és álszerénység nélkül – elmondhatom, hogy nem volt közöttünk egyetlen gyenge ember sem. És ez azt a jól ismert alapigazságot bizonyította be ismét, hogy az embernek még a fizikai ereje sem kizárólag az izmaiban, hanem sokkal inkább a lelkében, az akaratában él.

     Hétfő, július tizenharmadika volt. Reggel hat óra.– No, fiúk, akkor hát kezdhetjük – mondta valaki csendesen. És elkezdtük.

     Nehéz napok vártak ránk. A hét első felében, reggeltől estig egy óriási, tűzsárga oroszlán járt fel s alá a fejünk feletti mezőben. Aztán meg csapzottan, mogorván és feketén – az ürgeöntő jóisten jelent meg az égen.

     Égtünk és áztunk.

     De nem a tűző nap, a trópusi hőség és a háromnapos hideg eső jelentette számunkra a legnagyobb nehézséget. Még csak a munka sem. Hanem az a tudat, hogy a vízostor pusztítását voltunk kénytelenek folytatni.

     A fészekrombolást.Az emberek – főleg az öregek –, akiknek élete valósággal összeépült, összenőtt ezekkel a lakhatatlanná vált, dohos kis házakkal, minden fejsze- és csákányütésünkre összerezzentek. Mintha a falakkal együtt őket magukat is – múltjuk ezernyi emlékét, munkájuk, életük értelmét is – lebontottuk volna.

     S mi nem tehettünk mást – értük. Csak szórtuk, pattogtattuk magunk körül – kímélve-kíméletlenül – a halak fakópiros pikkelyét. És bontogattuk belőle a szálkát. S amikor már se cserepek, se gerendák, se lécek nem voltak felettünk, elkiáltottuk magunkat:– No, döntsük meg fiúk!És ordítoztunk, mint a megszállottak. Mint a vadak:

     – Hepp! Hepp! Hepp! Zumm!

     S közben „ringattuk”, döntögettük le a falakat.

     Három öreg emberpár megroggyant házát bontottuk le.

    Az első öregember – sírt. És vele sírt a felesége is. Sírtak, majd miután szétszedtük a házukat – kezet nyújtottak.

     A második öregember – nem sírt. Ellenkezőleg: ő időnként különös, ideges nyugtalansággal felnevetett, és velünk együtt bontotta a falakat, hogy az új házának mielőbb helye legyen. S miután hiába kínált minket pálinkával meg sörrel, odaszólt a feleségének:

     – Menj asszony, szedj már egy kötény meggyet ezeknek az embereknek!...

     A harmadik öregember olyan volt, mint egy villám sújtotta vén jegenyefa. Nem sokkal a vízostor csapása előtt – szélütés érte. Ő nem sírt.

     És nem is nevetett. Ő csak állt az udvar közepén, egy nagyon öreg fekete kutyával a lábánál, a botjára és alacsony, töppedt feleségére támaszkodva – s átnézett rajtuk.

     Ez az öregember a nyolcvanadik évében járt. S mindössze két kívánsága volt. Az első, hogy vigyázzunk a kutyájára. S hogy a házát körülfolyó hatalmas szőlőlugast valahogy mentsük meg, amikor a megrepedt falakat ledöntjük:

     – Ez a vén kutya már tizenöt éve szolgál. Ez a nagy öreg tőke meg százötven liter bort is leád egy évben… – mondta.

     S mi vigyáztunk a kutyájára, és megkíméltük szőlőjét.

     Erre ő egy kicsit felengedett a komorságából:

     –Tudják, mikor fiatalok voltunk, kenyérsütéskor oda-odamentem a kemencéhez, az asszony mögé, és megtapogattam ott, ahol a legdomborúbb volt… Mert azt tartottam: ha így cselekszem, a kenyér is ugyanolyan jó és szép kerekded lesz!... – sóhajtott fel az öreg, és borús arcán némi derű csillant meg.

     Mi pedig a továbbiakban nemcsak a kutyáját és a szőlőjét kíméltük meg, hanem azt a fiókákkal teli két fecskefészket is, mely a halálra ítélt ház belső mennyezete alatt volt. Sőt: még egy riadt, árva kis tüskecsomót is, mely a már-már ráomló falak tövén lapult.

     Egy picike sünt.

     A két fecskefészek áthelyezését én vállaltam magamra, a kis sünt pedig egy fiatal novellista barátunk vette gondjaiba: Simonffy András.

     Ő annyira lelkiismeretes volt, hogy vett egy cuclisüveget és mindennap jó két-három deci tejet „belediktált” a csöpp állatba, mely csakhamar úgy bújt, simult bele a markába, mint nemrégen az anyja fészkébe.

     Nem csoda hát, hogy Andris végül is magával hozta őt és – a fia kedvéért – „pesti lakost” csinált belőle…

     Nos, ezzel történetünk végére is értem.

     Tudjuk: nem volt nagy ügy ez a mi önkéntes kis munkafelajánlásunk.

     Hét napra leutaztunk egy szabolcs-szatmári faluba, amelyen a Szamos pusztító vízostora végigvágott, és csákányra, fejszére, vasrúdra cseréltük fel a tollat.

     Hét árvíz sújtotta családnak nyújtottunk némi segítséget. Majdnem semmi ez. Mégis: tenni akartunk valami szépet és emberit.

 

     Fehérgyarmat, 1970. július 12–19.

Ajánló

Feltöltve: 2014. febr- 19., do

Szamosköz, Fehérgyarmat, 1970

Vízostor

CSEPELI SZABÓ BÉLA