Mentsége a versírásra

 

most, hogy magosságodból idetérítetted,

mint terroristák a repülőgépeket,

csupasz papírlapomra földi vezérléssel

landoltatom felmentő versedet –

 

kezemre adtad, bár közöm nincs hozzá,

lejegyzem szavait, amíg még hagyod,

mert kiválasztottál a sok szószabó közül

inasodnak, – mesternek méltó nem vagyok –

 

így hát bűnszövetséget alkotunk,

ha másban nem, e versben tettestársak,

ezer vétkemre vezeklő penitenciának

elég lesz tán, hogy egy csapat vagyunk.

 

 

In memoriam Mindenki

 

A halál kiürítette testeteket,

s kiürítette ruháitokat,

csontjaitokat már

leszopogatta a föld,

én meg itt maradtam

az édenkerthelyiség asztalán

elgőzölt csészék

keser emlékével,

félbehagyott soraitokkal,

nyárfavirágnyálas söreitekkel,

növekvő hiányokkal

magamból fogyatkozva –

 

És gyűjtögetem sorra a ti neveiteket is,

mint folyton növő rózsafüzér-gyöngyöket,

mormolom össze maradékaim;

az élettől elsodortakat,

kiknek sorsa más lobogókba szövődött,

kik egykor ölelve köszöntek:

a zugfestőt és vándorfilozófust,

az eltékozolt szerelmeket,

az 'átelvült' barátokat,

a megjanicsárosodott suhancokat,

a kivénhedt cimborákat

vagy kiknek életéből kiöregedtem –

 

Zakatol, zötyög velem még e lét,

visz a vonat, távolodom a távolodóktól,

s megyek utánok, egyre elébb...

Odaát már gyűlnek a megvidámodott fiúk,

az itten rég búskomorak vagy hetyke legények,

az elporladt, szépmellyű szeretők,

az énekes dalnokok, vigécek,

gyerekhalott testvérem, megseszületett fiam,

mind örökidősen várnak az érkezőkre,

így zakatolgatok még itt dolgomvégezetlen,

rendezgetve a könyvespolcon és a szívemben

saját élőim és válogatott halottaim.