Tudom, az értő olvasónak kevéssel annyi gyötrődést, a felszínes gondolkodásnak nekifeszülő akaratot, figyelmet kell fordítania egy-egy mű befogadására, akár az alkotójának annak teremtésére. Egyszereplős művészet nem létezik, minden olvasó szükségképpen társszerzőjévé válik az alkotásnak. S hogyan kap életet ebben a szülés-születésben a gondolat – ebben megkerülhetetlen felelőssége van mindenkinek, aki könyvet vesz a kezébe.

     Mióta az értelem a világ, a valóság megismerésén fáradozik, képtelen kizökkenni az ellentétpárok keréknyomából, ez a hasztalan erőlködés süllyeszti a mégoly őszinte vizsgálódást a tekintélytisztelet mélyítette kátyúba. A végső soron van-nincs viszonyát vizsgáló szemlélődés tévedései lelhetőek föl gondolati rendszerekben (a filozófia szót félek már leírni, mióta azt halljuk, a kereskedőláncoknak, ipari vállalatoknak filozófájuk van ...). A csapda abban rejtezik, hogy remélt cél érdekében a gondolat igyekszik meghatározni a majdani felépítmény alapfeltételeit, melyek ez által szükségképp önellentmondásokat rejtenek – de sebaj, ha házat lehet építeni Eukleidész geometriájával(!), ámbár axiómái csalfa módon egymásból származtatottak – a tudat görcsösen ragaszkodik az általa kimódolt alapigazságok helytállóságához, kivált, ha már szerteágazó tornyosulat rejti és koronázza azt. A gondolat-építmény szükségképp rítussá válik. Csakhogy! A rítusok irányított elfedései a megismerésnek, a kérdező befolyásolása valamely rákényszerített, intézményesített igazság elfogadására.

     Pedig milyen egyszerű a jámbor válasz kimondása a van minden dolgaira: nem értem(!), nem tudom! Na, ekkor válik a gondolkodó teremtővé, részesévé és egyben részévé a mindenségnek! Föl kell vértezni a tudatot akár Hermész Triszmegisztosz igazságaival, ha mégoly megközelíthetetlennek tűnnek is: ami lenn, fenn is, ami benn, egyazon kinn is.

     Varga Rudolf költő ezt a világot és ezt a világlátást tárja elénk, éppúgy, akár minden, kerékvetők között botladozó alkotó. Nem kis kaland társául szegődni!

     

A Kutyacsillag alatt című verskönyv nem könnyű olvasmány. Bele se fogjon, aki a reggeli vagy délutáni közlekedés unalmas, holt idejét szokta valami sekély tartalommal tölteni. A versek jelrendszere, az egymásból nyíló, egyre mélyebbre pattanó gondolatfedelek alatti távol-közelség kizökkent minket, olvasókat térből, időből (amely, látni fogjuk, nincs is, vagy nem is úgy működik, mint tapasztalataink leírják azokat). Könnyű eltévedni, elveszni ebben az őstelevény-rengetegben. Pedig Varga Rudolf jó vezetőként mutatja a helyes irányt, megtalálni a rejtelmes tisztást nem másutt, hanem önmagunk ismeretében. Lelkünk legmélyebb, legtisztább terei felé vezet a Szíriusz mintha zárlatos pislákolása: „...hogy legvégire megértse, / semmi sincs ami / van, ami / nincs, az meg minden.” (Legvégire).

     Népi mondókáink, gyermekverseink – mert semmit nem őriz meg, ha nincsen értelme – nyelvünk bizonyosan ősi, már elfeledett alaprétegeiben gyökerült állapotát őrzi. Az „an-tan-té-nusz ...” (tán sumér-káld eredetű?) kiszámoló és a „süss fel nap ...” gyermekdal azonosságát többen feltételezik; eltekintve attól, igazuk van-e vagy nincs, bizton állíthatjuk, ember-létünknek abba a tiszta fogalmakat alkotó és építő gyermek-korszakába vezetnek vissza, amiben a valóság és annak fogalmi megfelelője még nem vált kétfelé. Ez teljesíti ki Varga verseiben a beemelt gyermekjátékok értelmét. Épp, akár a megpendített húrok, jó esetben együttrezgést váltanak ki tudatunkból, és bár olykor nem is értjük a rejtett dallam jelentését, megszólalnak bennünk a felharmonikusok, hogy hangszerré válhassunk magunk is. (Csak úgy; Hullócsillag; Várja)

     Mélyre hasít a szike akkor is, amikor tudhatóan magán ejti meg az Y vágást, finom pontossággal, nem trancsíroz, de hisz nem is volna helyes. Hiszen élve boncolja magát elénk, lásson, aki lát, tudjon, aki tudni képes! (Igen, belátja, / bánja, már beismeri, / bánja, bánja / hogy nem bánja, de hát / már késő bánni, hogy nem / lehet bánni sem ezt, sem azt, / csak hümmögni, hunyorogni, / vakaródzik lelkiismeretlensége, / tükörképén, pohara szélén kacsintgat /a párás homályból.) (Bánja).

     De nem adja alább jelenvalóságban, azonosságban e kort megjelenítő verseiben sem. A gyerekkorból dörögnek elő olykor soraiban a szörnyűséges káromlások, átkozódások, az akkor alig is érthető, már-már javas ráolvasások. Így teremti azt a feneketlen sötétet, ami az égbe- vagy a tengerbe veszés rettegtető vágyát kelti mindnyájunkban. Ránk teríti ezt a Nessus-inget, mert nem lehet, hogy csak őt eméssze, hisz elveszni így, csak múlás, hiábavalóság. („... esek, esek, / mindenkinek mondja, / susogja, de megint / csak a kelmefestő / hallja. Csak ő hallja meg / új vízözön előtt?”) (Mindenkinek mondja).

     Megoldás pedig nincs – nem is lehet, hisz vége sincs annak, aminek kezdete se –, csak a lélek malomköveinek horzsoló szürkezaja, csak a pusztába kiáltott szó: „... ezt a huhókameccset is / elbukta, de fel, / fel, feladni nem tudja. / Esküszik, esküszik, esküszik, hogy.” – mert csak az öntörvényű, isten-ember, benn-kinn, fény-árnyék azonosságát fölmutató maga-megvallása marad végül mindnyájunknak.

     Minden vers jelen-azonosság, ugyanakkor mitikus távlat is. Rövid vagy hosszú testtel szüli bár az alkotó képzelet. Persze, könnyebb az egy gondolatból föltáruló világot csodálni, mint hosszú, olykor figyelemlankasztó eposzban meglátni, simogatni a sok szálon szőtt valóság kelméjét. Bár ez csak fegyelem dolga.

     Mégis, ha elsőre nem nyitja bár virágait az aranyhárs (vagy komisz képzavarral: az arany hárslevelű), el ne csüggedjen bárki is kivárni, hogy díszbe boruljon a képzelet.

 

Aranyhárs című könyvében Varga Rudolf az eredetmondák, ősi népeposzok varázslatos, messzi világába röpít szárnyashangya szárnyon – de tudhatjuk: angyalszárny az, kerub szárnya, szeráf három pár szárnya.

     Írhat rövid-, hosszú verset a költő, hőskölteményt, eposzt vagy akár tizenhét szótagnyi mindenséget, haikut. Mert tud. Mert akar. Ha nem izzadtan tervezett forma, hanem önkéntelen vanni akarás kelti életre a gondolatot, magához édesítve a külső burkot. Úgy és csak úgy válhat hitelessé az alkotás, csak az a belső izzás lehet indoka világrahozatalának. Szabályok közé zárni az esendőt – nagy kockázat, nagy bukás rémítő lehetősége! Szerencsések vagyunk, az Aranyhárs mértéktartó, egyszersmind magasba emelő munka. Méltó a fegyelmezett figyelemre, a megértésre, a beleolvadásra.

     Csábító allegória létünket a hangyaléthez hasonlítani. Sokaságunkat látva, ide-oda futkározó, hovatovább céltalan – azaz csak a gyűjtésre korlátozódó – kiszolgáltatott életünk látszólag már-már olyan egyéni zsákutca, akár a rendben masírozó hangyák léte. Azonban fontos különbséget is fölfedezhetünk azonnal: míg a hangyák rendezett társadalma az életet szolgálja, az emberhangya a hatalom megszerzésének vacak reményében kész ennek a hatalomnak szolgájává aljasodni, akár az élet kioltása árán is. Circulus vitiosus.Járnak köztünk azonban a Gondviselés ajándékából – vagy átkaként – szárnyakkal messzi határú társak –, gondolnánk, méltók az irigylésre. Életük csupa fény, röpdösés, az éggel, csillagokkal cimborálnak, tán az Atyaöstennel szürcsölik együtt az ambróziát kockás viaszosvászon terítővel borított, mennyei asztalnál.

     Ámin, az alvajáró szárnyashangya keservei, röpködő létének fertelmessé élt terhei kijózanítanak, nem érdem- és érték szerint, inkább is eltervezett hívatásra lett szárnnyal-vert, hogy fölülről, messzebbről messzibbre lásson. De legyen tudatában annak is, az alant futkározó szárnyatlanokkal kényszerű közössége biztos pusztulás. („... sok, / túl sok / a hókuszpókusz, / a keserűség, sok, / túl sok a szöveg, / túl sok a magyarázkodás, / hogy megértsék, valami / világvégi / szárnyashangya / ispotályban / jó ha megváltásuk / lehet majd a halál.”)

     Föladni azonban sosem lehet, akár érdemes avagy sem. Úgy is, ha tudja Ámin, magában nem jut semmire, az alig élhető aranyhárs-világ páholyos gonoszsága, megrágó kilátástalansága ellen hívja Östent, önmagában szövetségesét és részét: „...segíts! ha nem / könyörülsz bezárul / hitünk meghamisítása, / úgy döntött az, / az, ki jövőnket rágja, / páholyokban, maskarákban / sátánkodó pállottszájú / pallérok sakktábláján / leszünk lesöpörhető / szárnyashangya / bábuk.”

     A lét minden valódi felismerése bár keserű, nem szomorú vagy életidegen, magában rejti a teljesség visszfényét: „Tessék! / ez itten a látható / látszatvilág, / aranyhárs / világa...”, ahol Lédi, Frédi, Frici kutyák Kobak korcs kutya szeméből néznek a világra, ahol Kobak és Ámin árnyéka szétbonthatatlanul egybeolvad.

     Aki teheti, olvassa Varga Rudolf Aranyhárs című eposzát, belemerülve a másik világ időtlenségébe, lassan, újra meg újra! Hogy a könyvet becsukva a költő nélkül is fohászkodhasson Östenhez:

     Jöjjön el a Te országod, miként a mennyben, azonképp a földön is!

     Ámin!

     „Na jó, / akkor kezdjük / elölről. / Onnan, hogy”

 

Czipott György