A kétéves katonai szolgálatom ideje alatt rájöttem, hogy leszerelésem után is ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben leszek a szocialista Magyarországon, mint a laktanyában, azzal a különbséggel, hogy a kerítés már az országhatár lesz.

     A civil életben a munkahelyi tapasztalataim ebben csak megerősítettek, így gyűjteni kezdtem  a pénzt egy nyugati utazásra, hogy megnézzem, milyen is az a SZABADSÁG, amire vágyódtam. Féléves jövedelmem végül befizettem egy Koppenhága–Stockholm kéthetes társasutazásra. Áttanulmányozva az útikönyveket, számítottam arra, hogy olyasmiket fogok látni, tapasztalni, amitől tátva marad a szám. Ám a látottak hatására „hanyattestem”, olyan elementáris volt a különbség  Dánia–Svédország és Magyarország viszonyai között 1970-ben.  A 32 fős turista csoportunkból hatan nem is jöttek vissza velünk.

     Egyik kedves csoporttársam, akivel az úton összebarátkoztam, szintén ott maradt Stockholmban, az utolsó pillanatban nem szállt fel a szálloda előtt ránk váró buszra.

     Kérdezte is tőlem az idegenvezetőnk, hogy mit tudok Andrásról, hol van. Mondtam, hogy nem tudom, de pár napja panaszkodott, hogy fáj a foga, és elvittük egy svéd fogorvoshoz, aki lehet, hogy azzal bocsátotta el, hogy menjen vissza további kezelésre. Úgy látszik, komolyan vette, ezért nincs itt.  Nagy nevetéssel indultunk ki a reptérre.

     Sokat gondolkodtam én is, hogy maradnék, de a szívem haza húzott a feleségemhez, szüleimhez. Nem is úgy mentem ki, hogy nem jövök vissza, és az egyetemet is be kellet még fejeznem, itthon. Szóval visszajöttem, de ezután nem múlt el nap, hogy ne jutott volna eszembe, hogy nincs jövőm a szocialista Magyarországon és el kell mennem Nyugatra.

     Legközelebb 1973-ban, már végzett jogászként mentem Londonba, szintén társasutazással. Már úgy búcsúztam el a feleségemtől, hogy nem jövök vissza. Mégis visszajöttem, pedig még a Home Office (angol Belügyminisztérium) ügyfélszolgálatán is jelentkeztem, ahol szerény angol tudásommal igyekeztem magam megértetni, hogy mit is akarok. Végül sikerült, mert a London melletti menekült tárborba (Croydon) irányítottak, elmagyarázva, hol szálljak fel a vonatra, felajánlva a vonatjegy árát is. De amikor az angol tisztviselőnek  arra a kérdésére, hogy „Mikor akarok visszamenni Magyarországra?”,  azt válaszoltam, hogy „never” (vagyis: „soha”), akkor eltört bennem valami és már tudtam, hogy nem megyek Croydonba.

Hazatérésem után nem csak a feleségem, hanem a munkahelyi főnököm is csodálkozott, aki meg is jegyezte, hogy tartottak attól, hogy kinn maradok.  Öntudatosan azt válaszoltam, hogy „Nekem itthon van dolgom”, ami ráadásul igaz is volt. Erről ők is meggyőződhettek később, amikor a „ne menjünk el Amerikába, hanem itthon csináljunk Amerikát” jegyében fejtettem ki áldásos tevékenységemet. De ez már másik történet.

     Még ezután is sokat foglalkoztatott a távozás gondolata, de nem tudtam elszánni magam. Mérlegeltem, mit nyerek, mit vesztek a disszidálással, annak tudatában is, hogy távozásommal évtizedekig, vagy talán soha nem jöhetek haza. Közben két gyermekem is született és  plebejus értelmiségiként tettem a dolgomat, úgy, ahogy tudtam, ahogy lehetett, de a Nyugatra távozás gondolata még mindig foglalkoztatott.

     1983-ban egy barátommal, Trabanttal, visszatértem Svédországba. Göteborgban élő disszidens haverunkat látogattuk meg, és visszafelé jövet megálltunk Münchenben. Felhívtam telefonon Kasza László (Levente) SZER műsorvezetőt, akinek a „Holnap hullámhosszán” c. műsora a kedvencem volt, és találkoztunk egy megbeszélt helyen. Kezemben a Beszélő c. szamizdat folyóirat 4-5. összevont számával várakoztam, ez volt az ismertető jel. Benne egy rólam szóló hosszú tudósítással (Dr. S. János megnevezéssel), Zöld Marci (alias Dalos György) tollából.

     Kasza barátságosan fogadott, olvasta a rólam szóló cikket, kvázi tudta, hogy ki vagyok. Beszélgetésünk során felvetettem, hogy mit tudnék csinálni Nyugaton, netán a Szabad Európa Rádiónál a „magyar szabadság” érdekében. Kasza válasza az volt, hogy ha tényleg azért maradnék Nyugaton, hogy Magyarországért, a magyarokért, dolgozzam, akkor menjek haza, mert a legtöbbet otthon tehetek a hazámért, népemért. Hát, újra hazajöttem.

     Később valamikor 1986-ban, vagy1987-ben, már a „demokratikus ellenzék” (DE) tevékeny aktivistájaként (talán egyik tisztjeként) egyik elkeseredett pillanatomban megemlítettem Haraszti Miklós emblematikus ellenzéki társamnak, hogy talán rosszul döntöttem, amikor nem maradtam Nyugaton, mert hatékonyabban tevékenykedhetnék odakint a cél érdekében, hiszen ott történnek az igazi események. Ma is emlékszem Haraszti válaszára: „Jánoskám, az igazi események itt történnek és fognak még inkább történni  hamarosan.”  Mint tudjuk, így is lett. És a Nyugatra mentek közül is sokan hazajöttek a ’90-es években. Végül is, én is hazajöttem volna...

 

Budapest, 2014. március 12.

Ajánló

Feltöltve: 2014. május 16., do

Történetek a legvidámabb barakkról – ráadás 

Disszidálási kísérleteim

SOMOGYI JÁNOS