Őszi fohász

 

(Hárs Ernőnek, odaátra)

 

Istenek istene,

mit nem adnék érte,

ha léteznél,

ha volnál:

térdedre ültetnél,

fölibém hajolnál –

(Utassy József)

 

 

Góg és Magóg meg 'kifiaborja' vagyok én,

hogy nem átallom döngetni a hallgatás falait,

a csillagflitteres ég selymét magukra öltött

angyalszárnyak setét suhogásával kiseperve

a lélek bűnszemetes, dohos zugait –

Mert a bepállott igazságok, hamis toleranciák,

lojális lakáj-érdemek dicsőségét kikötözni

a közterek pellengér rúdjaihoz volna isteni érdem,

s kiválni végre a falkaideák fullasztó szorításából,

az ethosz-teremtő önjelöltek és érdemosztók

képéről letörölni a rizsmázt –

 

Úgy beleszoktam, Uram, a bűnbe, a megalkuvásba,

annyiszor hajlított el tőled utamon, hamis érdemeket

szórva fejemre az, ki épp, mikor, magának írt arra jogot,

s a túlélés alamizsnáival elvakította szemem a kényszer

– lásd, most is mily galád mód mentem magamat –,

s szerelmeimmel, kiket hamisan sose áltattam potya

ölelésekért esedezve, hányszor tértem a kárhozat útjaira,

s én, ki élni a kéj gyönyörét – teremtésed dicsérve –

meg nem vetettem, elalélt lélekkel loptam a mámort,

odaáldozva tisztaság-álmaimat, vonzásod bűvöletét,

míg kifakult bennem a lélek –

 

Az ígéretekben krőzusok, hányszor csörgették

harminc ezüstöknél csengőbb szavaikat fülembe,

s mégis meg nem siketült bennem a hamisság hangjait

mérni teremtett műszer, még rárezonál a csalfa szavakra,

küldi a vészjeleket, az útmutatókat most, hogy az ősz közeleg –

Nem tudom én már, Isten, a neved félés nélkül vetni papírra,

de add Teremtőm, Uram, hogy ne legyek többé 'kifiaborja',

mert úgy vágyom térdedet meglovagolni, Atyám,

s féléletnyi fájdalmaimat számítsd be meglakolásul,

s mit a tiédből eltékozoltam a gőg fattya-fiaként,

azt ne vedd már vétkemül arcod előtt –

 

Mint hittem magam egykor leendőn bűntelenebbnek,

mikor majd mérni érdemem magadhoz visszahívol!

S lám, most a csillagflitteres ég alatt csonkolt bakaként

állok előtted a hajnali szárnysuhogásban, érdemérmeim

mind letéptem – aggassa mellyére ki magát győzni véli –,

összeragasztott álmaimat, szándékaimat lásd a hitemben,

Te, ki bennem is laksz, úgy hívj megítélni.

Szívem kérgén, szemem sarkán a ráncok megszaporodtak,

majd’ három évtized szüntelen fájdalma marta tagjaimat,

s árnyat vetett tekintetemre, de vágtat még bennem a vágy,

add, hogy megfussam futásomat!

 

 

 

 

A vers a Stádium decemberi számában jelenik meg,

Ajánló

Feltöltve: 2014. nov. 7., do

Őszi fohász

FUCSKÓ MIKLÓS