AUGUSZTUSI NYÁR
Heves-Bernáthegyi emlék

             1.

             Engem mindenki ismer itt:
a nép, a fák, a por.
             Vödröm tiszta vizet merít
a táj kútjaiból.
             Áll itt egy ház, egy cserepes
kis vincellér-tanya,
             keskeny erdei útra les
két apró ablaka.
             Egykor − bujdosó lázadó −
e földhátak felett
             hordoztam rőten lángoló
tüskés keresztemet.
             Nem voltam az ég gyermeke,
se szent, se bölcs, se hős,
             de lelkemet szél járta be,
             Új Szél: nagy és erős.

             2.

             Jöttem sűrű homályon át,
tombolt a háború,
             s az erdőnél elébem állt
ez a búvó falu.
             Ez a falu? Dehogyis ez!
             Egy szétszórt vén tanya.
Sírt, jajgatott tető, eresz,
             s az ajtók sarkvasa,
             s a pusztaságból bús, sivár
élet meredt felém:
             egy félmaréknyi birkanyáj
s néhány sovány tehén.
             Álltam, borongó lázadó,
fáradtan, éhesen,
             s lelkem megáradt, mint a tó
az ég esőiben.
             Kopogjak be? Szívem helyén
kormos tűz pattogott:
             nem. Ez a nép nagyon szegény,
itt nem maradhatok.
             S már indultam is tétován,
meghajszolt, szürke vad,
             mikor nagy hajú barna lány
tűnt fel a fák alatt.
Az esti Nap arany-veres
             sasként vállára szállt,
s ő rám mosolygott: kit keres?
             Apámat, Nagy Mihályt?
             S már fordult is az út fele
s frissen mögötte én,
             a kertbe, majd a házba be
két ősz cseléd elé...
              ...NAGY ŐSZ, 44 ősze volt,
kopók űzték nyomom, −
             lement a Nap, feljött a Hold,
s ágyam volt, asztalom.
             Nem kérdezték, hogy ki vagyok:
megszegték kenyerük.
             A falon lámpa pislogott,
s együtt ettem velük.
             Nem voltam az ég gyermeke,
se szent, se bölcs, se jó,
             csak a város kivert ebe,
             egy rongyos bujdosó...
Ősz volt. Nagy ősz. Szívem helyén
             tűz lengett és korom.
             A két öreg: ma már szülém,
s leányuk: asszonyom.
             Hány éve már? A Hold, a Nap,
mint mérleg-serpenyők,
             járnak le-föl az ég alatt
és mérik az időt...

             3.

             VISZ, VISZ AZ ÚT a tájon át,
             könnyű szellőcske fú
             s felém csillantja mosolyát
egy derűs kis falu.
             Az a falu? A magva − az,
de a vén fák alól,
             pilléző villanyfényt havaz
két szép új villasor...
             Egykor arról álmodtam itt,
hogy összefog a nép,
             s hegyekké rakva kazlait
szivárvány-útra lép,
             hogy a cselédből gazda lesz,
nagy és egyetlen úr,
             ki szánt, vet, arat, permetez,
s főiskolán tanul.
             S lám az Írás beteljesül:
             "Egy nyáj és egy akol..."
             "Az égre új csillag repül"
             s "új bort forral a Kor..."
Messze, a tág, szabad határ
             mély térségeiben,
             gulya nyüzsög és konda, nyáj,
             s folyik a küzdelem:
Az életért. Cséplő dörög,
             s szikrázva dől a mag,
             s mint poros, villás "ördögök",
víg férfinép kacag.
            Mintha igéző látomást
            mutatna fel az az est,
            az út szélében sárga lázt
villant a kőkereszt,
            s bealkonyul. Kihuny az ég,
pilledt erdő s mező,
            a kazlaknál leáll a gép,
s megindul férfi, nő...

            4.

            Engem mindenki ismer itt:
a nép,
a fák,
a föld.
            Egy arató nevetve int,
barátsággal köszönt.
            Megismerem. Olyan szikár,
            mint görcsös, barna bot.
            A kedves öreg Nagy Mihály
            bolydítja rám a port.
S míg ballagunk a tájon át,
            mint zöldszárnyú madár,
            röpíti jókedvem dalát
            az augusztusi nyár...