„Meggyőződésem szerint nem valakit kell követni, hanem a magunk útját kell járni, kijárni.”

 

KiÚTvesztő

 

Beszélgetés Fazekas Józseffel, a Kiútvesztő című könyv szerzőjével

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Ez a könyv ránézésre olyan, hogy ha valahol megpillantottam volna, aligha nyúltam volna érte. Manapság hemzsegnek a könyvesboltokban meg a világhálón az afféle kiadványok, amelyek megmondják nekünk a tutit: hogyan kellene élnünk, boldognak lennünk, elkerülnünk az útvesztőket, kimásznunk a gödrökből. De mert személyesen az írója ajánlotta, belelapoztam. És belefeledkeztem...

 

− Mi késztette Önt a megírására?

 

− Nos, hogy mi késztetett arra, hogy egyáltalán könyvet írjak? Ennek több oka is volt, amelyek folyamatos egymásutániságban tisztultak le előttem. Azonban a legelső gondolati forrás számomra az volt, hogy az évek alatt a tanáraimtól megszerzett információkat tovább tudjam adni a lehető legtöbb embernek. Nem csupán azért, mert engem úgy tanítottak, hogy minden tudást tovább kell adni, hanem azért, mert tapasztaltam, hogy ezek az ősi tudásokon alapuló információhalmazok működnek a mostani világban is, a megfelelő értelmezés függvényében.
     Az a gondolat, hogy egyszer könyvet akarok írni, már harmincéves korom előtt megjelent bennem, azonban ki kellett várnom azt az időt, amikor már megfelelően érett leszek egy ilyen, számomra nagyobb léptéket jelentő szellemi munkára.
     Úgy vélekedtem, hogy a könyv mint információhordozó a kellő mélységgel olvasó személy számára értékes tudnivalókat közlő formátum. Ez a formátum alkalmas lehet arra, hogy ne csak a közvetlen környezetem férhessen hozzá a tanításaim, gondolataim, elképzeléseim tárházához.
     Azonban a legfőbb motívum számomra az volt, hogy mindenki, aki olvasni fogja ezt a könyvet, megértse, hogy mindig van kiút! Nem bújhatunk a múltunk történései mögé, és jelenthetjük ki: azért vagyok szegény, mert szegénynek születtem! Azért vagyok bűnöző,
mert ilyen környezetben nőttem fel! Azért vagyok agresszív, mert gyerekkoromban

bántottak! Ez a könyv, a Kiútvesztő igyekszik elmagyarázni az olvasó számára, hogy minden felelősség a miénk! A gondolataink, az érzelmeink, a döntéseink idővel lehetnek teljesen mások, mint a múltunkat torzan értelmező elménk automatikus válaszreakciói. Amennyiben megértjük a saját felelősségünket a saját életünkben, akkor már képesek lehetünk magunknak sokkal „jobb”, tartalmasabb életet teremteni.

 

− Nagyon sokszor olyan ember megy pszichológusnak, aki maga is erősen küszködik a lelki bajaival. Ön is a kiutat kereste? Voltaképpen miből?

 

− Igen, kiutat kerestem abból a szélsőségekkel teletűzdelt életemből, amelyet sokáig éltem. Úgy gondoltam, hogy egy harcművésznek megfontoltnak, igaznak, nemesnek, bölcsnek kell lennie. Ezzel szemben egy arrogáns, kötekedő, hazudozó, megbízhatatlan személyiség voltam, hogy csak párat említsek akkori jellemvonásaim közül. Én úgy gondoltam, hogy az remek dolog, ha valaki segítséget tud kérni, akár egy pszichológustól, azonban a magam szemszögéből tekintve pénzkidobás az egész. Amennyiben jómagam nem teszem meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy formáljam a jellememet, stabilizáljam a személyiségemet, semmi értelme a segítő kezeknek! Meglehetősen csapongva éltem a mindennapi életemet, e miatt szinte semerre sem haladtam. A gondolataim, érzelmeim és cselekedeteim sok esetben teljesen ellentmondtak egymásnak. Ugyanarról a dologról tíz percen belül képes voltam teljesen másként vélekedni. Ilyen személyiségi környezetben meglehetősen nehéz megfelelő módon, megfelelő életet élni. Ebből a bennem kavargó, őrült kavalkádból kerestem a megfelelő kiutat. A könyv megírását főként ez a belső „harc” ihlette bennem.

 

− Mi annak köszönhetően találkoztunk, hogy másfél évtizede írtam egy könyvet egy hírhedtté vált kommandósról és harcművészről. A Csali, gyilkos, áldozat (A rendszerváltozás árnyékában) című könyvem Csáki István életét mutatta be, s valaha Ön az ő tanítványa volt. Neki vajon miért nem sikerült megtalálnia a kivezető utat?

 

− Úgy hiszem, hogy ez egy meglehetősen sokrétű kérdés. Életünk döntések sorozatán múlik, illetve azok hatására alakul. Olykor elég egyetlen egy rossz döntés, és életünk hajója azonnal megfeneklik. Megfigyeléseim alapján úgy vélem, egy-egy ilyen végzetes döntésünket már megelőzhette számos olyan döntés, amelyeket a személyiségünk által diktálva hoztunk meg, s jutottunk el a visszafordíthatatlan hatással bíró végső döntésünkig. Azt szeretném sugalmazni, hogy a végzetes döntésnek már megvoltak az előzményei, motivációi. Amennyiben nem tudunk hálás lenni azért, amink van, nem értékeljük megfelelően, amik vagyunk, abban az esetben az elégedetlenség érzése elhatalmasodhat felettünk. Csáki István esetében az elégedetlenség negatív irányt adott az ő életének. Eme negatív elégedetlenség okozhatta az ő igazi vesztét, mivel nem arra motiválta őt, hogy minél többet tegyen a saját fejlődéséért, életéért. Egykori oktatóm az erő világában élt, és teljes mértékben abban hitt. Azonban az igazi megoldások – a fizikai mellett – a szellem (szellemiség) és a lélek világában, tehát a három együttes figyelembevételével találhatóak meg. A régi időkben a harcosok kasztja kereste az egyensúlyt a gyilkosságokkal teletűzdelt életükben. A háború szörnyűségei megviselik, felborítják az elme békéjét. A harcosok azért, hogy az emberi lényük ne torzuljon el, szellemi tevékenységekkel tették helyre magukban a fizikai világ ártó hatásait. Ezek az emberek meditáltak, elmélkedtek az élet mibenlétéről, templomba jártak imádkozni, tea-szertartásokat végeztek, vagy egyszerűen kifaragtak fából egy szobrot. A „lelkigyakorlatok” minden ember életének részét kell hogy képezzék, mégpedig azért, hogy a gondolkodás, az érzelem, valamint az emberek valódi lénye összhangban lehessenek egymással. Úgy hiszem, hogy egykori oktatómnak ezt nem tanították meg, nem is kereste, ezért az élete többek között emiatt, az egyensúly hiánya miatt hullott szét.

 

− Habár Ön harcművész és harcművészetet oktat, a könyvében sokkal inkább a lelki, érzelmi életünk sajátosságaival, összefüggéseivel foglalkozik, semmint a testünkével. Mi ennek a magyarázata?

 

− Mint harcművész főként a fizikai megterhelések közegében leledzettem. A folyamatos tréningek befolyással bírtak a jellememre, azonban hatalmas változást nem hoztak számomra mint szellemi lényre. Az egyébként is agresszív énem nem sokat csillapodott, sőt! Tehát a fő ok, amiért a szellemi sajátosságainkat igyekeztem feldolgozni, hogy a lelki és szellemi fejlődésem segítségével sokkal magasabb szintű harcművész lehessek a fizikai szinten is. Idővel a korábbi önmagamhoz képest sokkal gyorsabb, erősebb, dinamikusabb stb. tudtam lenni. Ezek a fizikai változások egyértelműen a szellemi és lelki képzéseknek voltak köszönhetőek. A szellemi gyakorlatok a fizikai fejlődésemen túlmenően dinamikusan hatottak a gondolkodásomra, az érzelmeimhez való viszonyomra, és nem utolsó sorban a teljes életszemléletemre. A három évtizedes harcművészeti tapasztalatokból merítve szerettem volna, hogy mindenki, aki könyvemet érdekelődéssel olvassa, megértse az üzenetet. Az üzenet pedig az, hogy az élet bármely más területén is hasonló áttöréseket lehet elérni, amennyiben a fizikai mellett szellemi-lelki szinten is elindítjuk magunkban a szükséges változtatásokat.

 

− A könyv egyik legnagyobb erényének azt találtam, hogy filozófiai kérdésekben is ragaszkodott az átélt, megélt tapasztalatokhoz...

 

− Számomra nagy jelentőséggel bírt, hogy minél hitelesebb legyen az írás tartalma. Idézhetek én nagy gondolkodóktól, filozófusoktól nagyszerűbbnél nagyszerűbb gondolatokat, de azok egyáltalán nem az enyéim, ezért nem is hitelesek. Ezek az idézetek lehetnek a többség számára igazak, de semmiképpen sem hitelesek, csupán utánzatok, amelyek nem tartalmaznak semmilyen saját alkotói munkát. Az olvasók arra kíváncsiak, hogy én mit tapasztaltam, én hogy vélekedek, nem pedig arra, hogy miként magyarázom meg mások gondolatait. A munkám egészére érvényes, hogy saját szellemi termékeket hozok létre. Ihletet szoktam másoktól meríteni, de kidolgozni a saját élményeim alapján dolgozom ki. Az általam közvetített gondolataim lehetnek hibásak, de mindenképpen hitelesek.

 

− A másik nagy erénye a könyvnek a – mondhatni – brutális őszintesége: minden további nélkül részletesen taglalja, hogyan verték a szülei agyba-főbe, hogyan alázták meg, hogyan vették el az önbizalmát...

 

− Nos, hogy milyen események történtek meg velem, amikor gyerek voltam, az nem egyedi. Sok más gyereket is megvertek a szülei, nem gondolom olyan borzalmas dolognak. A szüleim csak ezt a megoldást ismerték mint egyfajta nevelői megoldást. Ezzel a neveléssel kapcsolatban úgy hiszem, ha tudtak volna mást lehetőséget választani, megtették volna. Az őszinteségre tehát azért volt nagy szükség, mert másokkal is előfordulhatott ilyesmi, sőt, akár sokkal rosszabb dolgokat is átélhettek. Azon emberek tömegének szól az őszinteség, akik hasonló élményeket, emlékeket rejtegetnek magukban. Szerettem volna, hogy tudják: nincsenek egyedül, és igenis, van kiút! Nem kell szégyellni a múltunkat, s ha csak önmagunkban is, de fel lehet vállalni, szembe lehet nézni vele. Nem szükséges beszélni, vagy ahogyan én tettem: írni róla; elég, ha saját magában képes bárki a múltját a neki legmegfelelőbb módon tisztázni.

 

− Ehhez képest Ön ki tudott szállni a kiúttalanságból, fel tudott állni, s ma már másokat tanít küzdeni, élni... Sok tanítványa van? Sokan követik?

 

− Nem állítom, hogy nem volt rögös a kiutam a múltam vasmarkának szorításából, de a kitartó és kemény munka meghozta azt a fajta szabadságot számomra, amely sokkal több ajándékot tartogatott nekem, mint azt remélni voltam képes.
     Igen, tanítok, immáron több mint huszonöt éve, és ezen idő alatt számos tanítvány fordult meg nálam. Hogy sok tanítványom van-e? Tanulóim sokan vannak, de tanítványaim kevesen. A tradicionális harcművészetekben az első tíz évben csak tanulónak tartják az iskolában edződő diákokat. Tíz év után válnak tanítvánnyá, de ez sem automatikus!
     A tanításon túl egyre több helyen tartok előadásokat mindazon témákban, amelyekre érdeklődés mutatkozik. Néhány példa: önismeret, az elme hatalma és annak kordában tartása, a stressz megfelelő kezelése stb.
     Arra a kérdésre, hogy sokan követnek-e nem tudom megadni a választ. Tulajdonképpen nem is szeretném, hogy kövessenek. Tanáccsal, segítséggel tudok szolgálni széles e világon bárkinek. Amiképpen az a könyvemben is olvasható: mi mind a magunk kedvéért szeretnénk a lehető legjobban érezni magunkat, és ezért évek munkáját fektetjük magunkba. Ez a befektetett energia és a velejáró élmény teljes mértékben magánügy. Meggyőződésem szerint nem valakit kell követni, hanem a magunk útját kell járni, kijárni.

 

− Nagy hangsúlyt kap a könyvében a személyes felelősségvállalás; az, hogy sose másokat hibáztassunk, hanem magunkban keressük a változtatás lehetőségét. Meg lehet erről győzni másokat?

 

− Úgy gondolom, hogy meggyőzni erről másokat nehezen vagy egyáltalán nem lehet. Pedig a felelős gondolkodás jelentősen javíthatna az emberek életén – most elsősorban a honfitársaimról beszélek –, egyénileg is, közösségként is. Igazából nem is a felelősség vállalása az, amit szeretnék előtérbe helyezni, inkább a felelősségteljes gondolkodást. Az utóbbi megelőzheti a felelőtlenségből származó problémákat. A személyiségfejlődésben mindenki máshol tart. A személyiség nagyban felelős azért, hogy valaki mennyire tud felelősségteljesen gondolkodni és élni a mindennapokban. Az alacsonyabb szintű személyiséget nem lehet meggyőzni arról, hogy: jó, rabolj, de semmilyen körülmények között se gyilkolj! Neki, mint bűnözőnek, ezek a különbségek nem teljesen világosak, nehéz tehát arról meggyőzni, hogy legyen felelős gondolkodású rabló.
     Vagy egy teljesen más példa: a közlekedés. Magyarországon meglehetősen széles skálán értelmezik a közlekedés biztonságát. Manapság minél hamarabb szeretnénk mindenhova odaérni. Megértem ezt az erős vágyat, hisz az idő pénz. Azonban a temetés még drágább! Mi lenne – persze csak a tréfa kedvéért vetem fel –, ha a kormánynál ülők mindenki másra is vigyáznának saját magukon kívül? Vicces, nem? Senki sem szeretne balesetet szenvedni, ám sokan mégis hajmeresztő vakmerőséggel vezetik az életveszélyes üzemnek nyilvánított gépkocsijukat! Tehát mi kell ahhoz, hogy meggyőzzek valakit a változás szükségességéről? Isteni csoda, vagy megfelelő dinamikájú trauma, a legvalószínűbb azonban, hogy rengeteg idő.

 

 − Tanítványai hogyan fogadták az Ön könyvét? És hogyan fogadta a szélesebb közönség?

 

− Nehéz erre a kérdésre válaszolnom, mert a tanítványaim természetesen büszkék rám, és nem feltétlenül bírálják a munkámat kellően elfogulatlanul. A szélesebb körből pedig meglehetősen kevés visszajelzést kaptam eleddig. A Kiútvesztő 2012-ben jelent meg, a mai könyveladási viszonylatok között az azóta eltelt több év sem volt elég ahhoz, hogy komoly értékelés jusson el hozzám. Inkább ismerőseim szűkebb köréből vannak visszajelzéseim: legtöbbjüknek tetszett a könyv, de akadtak olyanok is, akik nem mindenben értettek egyet velem. Ez azonban teljesen természetes.

 

− Lesz-e következő könyve? Miről fog szólni?

 

− Igen, készül a következő könyvem, a címe: Interjú az elmével. Témája a címéből is látható: beszélgetek az elmével. Kérdés-feleleteken keresztül mutatom be a sajátosságait, a hatalmát felettünk, emberek felett. A beszélgetések során kiderül, hogy mit miért és hogyan cselekszik velünk. Arra is fény derül, hogy esetlegesen miként lehet visszavenni tőle a hatalmat, miként tudnánk a hatalmat mi gyakorolni őfelette, még ha csak részlegesen is. A beszélgetés légköre meglehetősen könnyed, olykor kissé pikírt az elme részéről, s ez szórakoztató hangulatban vezeti az olvasó figyelmét oldalról oldalra. Az egyik célom ezzel a tanulmánnyal, hogy megkíséreljek rávilágítani: az életünket akadályozó tényezők közül melyek lehetnek azok, amelyek az elménk beidegződései miatt léteznek bennünk. Melyek tehát azok a beidegződések, neveltetési sablonok, amelyek bennünket olykor szinte bénító módon leblokkolnak, megakadályozva, hogy teljesebb, szabadabb életet élhessünk.

 

 

(A könyv megrendelhető a szerzőnél ezen az e-címen.)

Ajánló

Feltöltve: 2015.  aug. 31., hé