Előszó

 

Odahaza, Erdélyben, a diktatúra éveiben édes álmot szőtt anyaországáról a székelység. Egyetlen álmot, olyan szépet, mint a fagyos ablakon a jég szőtte csipkefüggöny, a kikelet illata, a mezők virágos szőnyege, a nyári folyó felett repdeső szitakötők, az ősz ezerszínű pompája.

     Aztán megtörtént a változás.

     A határok átjárhatóak lettek, már nem volt szögesdrót, nem volt akadály…

     Ez a könyv a valóságról szól. Arról a valóságról, amelyet kevesen ismernek ilyen közelről. Az otthonról és az itthonról.

     Kórházban voltam. A nap besütött a teraszajtón, a betegek abban az évben mintha nem is gyógyulni feküdtek volna be, hanem politizálni. A nyitott ajtón át hallom, hogy mennyire meg vannak rettenve a „20 millió román vendégmunkás” támadásától. Bementem volna szólni, hogy ne féljenek, aki ki akart jönni, már rég itt van, és butaság, amiről beszélnek, de akkora volt a szomszéd szobából átrobbanó hangerő, mintha a Szabad Európa rádiót erősítették volna föl, hogy a zajból érthető legyen valami értelmes mondat. Maradtam a helyemen. Ami visszatartott: a gyűlölet, a hangokból kiérződő. Majd beszélek velük…

Másnap együtt kávéztunk a teraszon. Már éppen szóltam volna, de a betegtársam látogatója – a lánya – panaszkodni kezdett, hogy rosszul érzi magát. Mint kiderült, szívműtét előtt állt. Az anyja aggódva javasolta:

– Gyújts rá, szívj el egy cigarettát, hátha segít!

     Minek, kinek szólhatni itt a „20 millió román vendégmunkás”-ról?

Ám ezt a lelketlen riogatást azóta sem feledhetem. Ezért írtam meg a vendégmunkások történetét. Az igazat, azt, amit ismerek, és amiről sokaknak sejtelmük sincs.

     Hátha segít. S jobban, mint szívműtét előtt álló leánynak a cigaretta...