KÁRPÁTOK KÖZÖTT

 

 

 

 

A kép hallgat, néma a keret, de az emlék él,

katonabakancs taposott rá, véres félelem.

Szilánk lelkem nyöszörgött, kavargott bennem a tél,

éhes szóra tekeredik a kígyó-kegyelem.

 

Mégis itt születik új testbe az árva lélek,

emberi hangon itt beszélnek. A fák s virágok,

hegyen völgyön menetelnek. Egyszer leköröznek,

mert értik a szívdobbanást, s ez békére nem ok.

 

Szemben állok önmagammal, s tükörképem rám néz.

Balon a jobb, jobbon a bal, ki vagy te tükörszép?

Mint egy forgó ajtón átjárok önmagamba, s kész

pokol a mennyek birodalma. Forog a szószék.

 

Túlfeszített nyelvújítás, a tömeg még hallgat.

Belül, lelkünk katlanában már kavarog a múlt,

ott hol villámok cikáznak, s egy közös akarat

előbb-utóbb lerázza a bilincset, s tör kaput.

 

Egyszer nagy levegőt veszünk és kimondjuk: elég!

Legyen meg a mi akaratunk, nemcsak a másé.

Forgószínpad omlik, a sok hamis isten elég,

szunnyadó vulkán robban, Jézus nem a Tamásé.

 

 

                                     (Csernátfalu,  2010. május 16.)