Számomra nagyon érdekes, izgalmas lételméleti kérdéssé nőtte ki magát egy minap megjelent, vékonyka könyv. Pedig könnyen lehet, hogy szerzője csupán könnyű kikapcsolódásra (kikapcsoltatásra), szórakoztatásra szánta. Mégis sokkal több lett ennél.

 

A könyv kortárs szerzője leginkább költő és halottbúcsúztató. Ez utóbbi tulajdonsága ugyan nem kap szerepet új művében, nekem azonban hozzájárult a lételméleti felvetődéseim kikerekítéséhez. Lássuk be, hogy még a mai, anyagilag cudarabb időkben sem magától értetődő, hogy egy szépirodalmár temetői halottbúcsúztatóként keresse kenyerét. Ez csakugyan több mint megélhetési kérdés, ez már vaskosan filozófiai, és nem kevésbé mélylélektani (személyiségpszichológiai) kérdés.

 

Mindez különben teljesen érdektelen lenne, ha nem született volna mindebből egy remek mű. De még egybeírva is vállalom: remekmű. Meggyőződésem, hogy ha világnyelven íródott volna, egy erőteljesebb médiahátszéllel még akár világsiker is lehetne.

 

Vajh’ mi teszi ilyen különlegessé és remekké ezt az könyvet?

 

Kétségtelen, hogy belejátszik ebbe néhány olyan vonása, amely más, mezei írók számára eleve utánozhatatlan. A könyv szerzője, Veszelka Attila, a könyv tárgyának: Veszelka Imrének a leszármazottja. Vagyis a hírhedt betyár, Rózsa Sándor jobbkezének, leghűségesebb cimborájának.

 

Ezzel nincs is semmi baj, ameddig megmaradunk a betyárromantika emelkedettebb szintjén. A betyártörténetek, betyárnóták szívmelengető, borongós kis világában. Eddig még könnyű nevezetes eleinkre dagadó kebellel gondolni. Csakhogy Veszelka Attila nem bírt s nem akart ebben a kényelmes, békés romantikában megmaradni, hanem inkább a dokumentatív műfaj irányába evezett. Levéltári adatoknak, periratoknak, korabeli újságcikkeknek, szájhagyományoknak, s a betyárelőd további leszármazottainak (azaz a rokonságnak) eredt nyomába, hogy minél többet megtudjon, kikutakodjon könyve hőséről, életéről – és hát viselt dolgairól.

 

Itt törnek az olvasóra az első felismerések – és a belőlük fakadó, csettintő elismerések. A szerzőnek tökéletesen sikerült két, egymástól meglehetősen távoli műfajt összeboronálnia, elegyítenie: a személyes hangú, alanyi szépirodalmat a száraz tényirodalommal. Ehhez persze személyes életét is nevezetes őse sorsához kellett szervesítenie, legalább valamelyest. Magyarán: hitelt érdemlően igazolnia kellett, hogy a saját, jelenbeli tetteiben és gondolkodásában is igen kitüntetett szerepet kapnak az – alighanem egyenes ágon örökölt – betyáros vonások.

 

Ha belegondolunk, ez nem is olyan egyszerű feladat. Hiszen azt még hamar megemésztjük, hogy a társadalom elvileg meglehetősen magas presztízsű, kitüntetett tagja, mint amilyen a költő s író, halottbúcsúztatásból él. De azt már sokkal bajosabb lenne elfogadni, ha az derülne ki, hogy az író betyár módra rabol is, ráadásul nem ám csak a gazdagjától; s a szerzeményen sem a tisztes szegényekkel osztozkodik, hanem inkább a gonosztevőkkel, azaz saját rablótársaival.

 

Ennek a kis remekműnek éppen ez az egyik lételméleti üzenete, még ha a szerző szándékától teljesen függetlenül is: az életben mindig, mindenre akad megoldás. Például egy ilyen öszvér műfajú műre is. Az imént felvetett szempontunkból az a szerencsés körülmény hozta a megoldást, hogy bár szerzőnkben valóban tobzódnak a betyáros vonások, azonban a legveszedelmesebbek az idők során éppen úgy kisimultak, mint már az ősnél, Veszelka Imrénél is, élete derekán s alkonyán.

 

Erősen bizonyítva vagyon: a történelmi és társadalmi helyzeteknek meghatározóan súlyos, azaz döntő szerepük van abban, hogy az egyes emberek éppen hogyan viselkednek, mire vetemednek. Akik például a mi ezredvégi és ezredeleji rendszerváltozásunk során a zavarosban halásztak, eredeti tőkefelhalmozásokra vagy csak sima kis csalásokra adván fejüket, nem biztos, hogy lélektanilag kimutathatóan aljas és elvetemült emberek volnának. Valamelyest konszolidáltabb helyzetben alighanem kapva kaptak volna az alkalmon, hogy úgy felhagyjanak a tilosban járással, miként egy idő múltán Veszelka Imre is csendes gazdálkodásra és békés családi életre rendezkedett be. S voltaképpen nem is csodálkozunk azon, hogy ez a hatalmas termetű szálfaember egészen megroggyant, összetört, amidőn a bíróság nem méltányolta életpálya-módosítását, s régi ügyeiért tizenöt évet sózott a nyakába.

 

Kései utódja, jeles szerzőnk, azaz Veszelka Attila ugyancsak nem úszta meg saját jogú börtönélmények nélkül. Ő azonban nem rabolt ki senkit – ekkor lennénk olvasóilag és erkölcsileg nagy bajban –, hanem csak ifjan és részegen felmászott Szegeden a Magyar Ortodox Egyház kápolnájára, leszedendő onnan a zavaróan virító keresztet. Ugyancsak betyáros vonásait idézi a kocsmák és lovak iránti rajongása. Ha szépirodalmi vagy dokumentatív alkotómunkájában megakad, szeszes bódulatokban keres menekülőutat és jótékony feledést. S ami igazi meglepetés műolvasó és műítész számára: eme betyáros élményeinek érzékletes ecsetelése valósággal felpezsdíti érdeklődésünket a némileg szárazabb történelmi, néprajzi részletek iránt.

 

Komoly tétje támadt ugyanis annak, hogy ténylegesen mi történt – mi történik a történetben – Rózsa Sándorral, Veszelka Imrével és a többi zsivánnyal. Hiszen kései leszármazottjuknak ehhez kell viszonyulnia. Ahogy sorban burjánoznak a hajdani rémületes részletek, az ilyen-olyan tettlegességek érzékletes leírását is beleértve, úgy ágaskodik egyre jobban az olvasóban a kíváncsiság, hogy vajon miként fog ebből a kortársi – s ugyebár európaiuniós – szépíró kikeveredni. Ott, ahol píszi írja elő az uborka legitim hajlatát, egy bizonyos foknál jobban a szépíró sem lehet elvetemült és betyárpártoló. A Betyársereg névre hallgató, társadalmon kívüli magyar képződmény például az ún. nemzeti kormányunknak is szúrja a szemét; hogy is ne szúrná akkor a betyárokkal való határozott rokonszenvezés a brüsszeli adminisztrációét.

 

De bizony zavarná még az olvasót is, ott, a jól fűtött, biztonságos szobájában, lakásában.

 

De még ennél is jobban zavarná, ha a szerző – feltehetően ugyancsak a jól fűtött, biztonságos lakásában, de akár még a búfelejtő kocsmájában is – látványosan elhatárolódna őseitől. Hogy bár szerencsétlenségére a Veszelka nevet örökölte, de mossa kezeit, semmi köze a galád elődökhöz, s utólag szégyelli és mélyen megveti őket. Egyebekből sem áll mostani világunk, mint állandó elhatárolódásokból, éppen ezért a bátor, tisztes kiállás inkább elismerést ébreszt bennünk.

 

Ezért hát díjazzuk, hogy Veszelka Attila nem szégyelli és nem veti meg mélyen Veszelka Imrét. Annál inkább visszafojtott lélegzettel szorít, hogy a színes bűnlajstrom körvonalazódása során nehogy egy védhetetlen gyilkosság is becsusszanjon. Nehogy erőszakosan elhalálozó ember vére tapadjon a kezéhez, mert azt aztán már a kései ős hiába próbálná a maga lelkéről lepucolni. Lehet, hogy ott tenné le azonnal a tollat, de legalábbis mehetne megint a kedvenc búfelejtőjébe...

 

A remekművekhez mindig kell egy kis szerencse is. Veszelka Attila bukkant ugyan olyan adatra, amely szerint egy rivális rabló láb alóli eltevésénél őse is ott tüsténkedett, de olyanra nem, amely a véreskezűségét igazolta volna. Veszelka Attila kései szépíró betyárnak így még arra is nyílott lehetősége, hogy többször is megcsillogtassa igazi betyárbecsületét; például megvédvén a bírót az igaztalan vádtól, mely szerint túlságosan szőrős szívű lett volna a megtért ős elítélésekor. „...bármennyire is rokonszenveznénk vele – fejtegeti a kései leszármazott –, nem szabad szem elől téveszteni, hogy mégiscsak 42 bűntényért, köztük 19 tolvajlásért, 22 rablásért, és 1 (igaz, nem bizonyított) gyilkosságért ítélték 15 évi börtönre.”

 

Veszelka Attila végtére is egy nagyon jó nézőpontot választott magának a szépirodalommal elegyített korrajz megkomponálásakor. A finoman és szellemesen adagolt kocsmai nyelvezet és hangulat jól párosul a valójában komoly téma lelkiismeretes tálalásával. E sorok írója rendszerváltozásunk több sarkalatos témáját is feldolgozta komoly tanulmánykötetekben – ám most, a szóban forgó remekművet elolvasván, arra a felismerésre jutott, hogy ennek a kevésbé komolykodó, laza megközelítésnek talán még nagyobb is a létjogosultsága.

 

Példának okáért: nagyon racionálisan, azaz nagyon józanul figyelve és mérlegelve életünket, aligha juthatunk más következtetésre, mint hogy a balliberális zűrzavarok után úgy kell ennek az országnak a rend, mint éhezőnek a falat kenyér. Ha már végtelenül nagy az országunk eladósodottsága, akkor józan ésszel nem tehetünk mást, mint hogy üdvözöljük a végtelenített adócsalásoknak végre gátat vető ilyen-olyan kormányintézkedéseket. Csakhogy az ezekkel való túlságos azonosulás könnyen megfoszthat bennünket mindama betyáros világlátástól, amely Veszelka Attila könyvében pompázik. S amelytől remek lett a könyv s remek a mi élményünk.

 

S akkor miért ne lehetne ez is az élet mély igazsága: hogy nem kell nekünk, józan állampolgároknak, feltétlen a szerző kedvenc kocsmáját meglátogató NAV-os emberekhez húznunk; mint ahogy szerzőnk sem éppen ezt teszi a könyv vége felé, készülvén kilépni a kikerekedett történetből. „Veszelka Imre, a csárdásgazda, ha – ne adj’ isten – előkeveredne a múltból, lazán kihajigálná őket, egyiket a másik után, a búsba. De hát változnak az idők, ezeket a fiúkat itt már nem bántja senki, talán csak a szelek, így aztán kapirgálnak is buzgón. Keresik a rést, ahová beerőltethetnék a bakancsukat, fejecskéjük felett a hatalmi arrogancia dicsőséges glóriájának ragyogásával, miközben sejtelmük sincs – de miért is lenne –, hogy a csapszék eldugott asztala mellől egy megkésett Veszelka figyeli minden mozdulatukat a gatyarohasztó kánikulában...”

 

Ám, mivel jó a könyv, ezért nem csak ő figyeli. Hanem mi is, egyszerű olvasók...

 

(Veszelka Attila: VESZELKA IMRE. Rózsa Sándor legkedvesebb cimborája és én. Hungarovox kiadó, Budapest, 2015.)