A szerző már a 60-as években megkezdte személyesen a „keleti nyitást”, mert az ELTE bölcsészkarának elvégzése után a szentpétervári (leningrádi) Ortodox Hittudományi Akadémia hallgatója lett. Az orosz egyház akkor „nagyreményű külügyminisztere”, Nikogyim metropolita vette ügyét pártfogásba, és gyors előmenetele nagy reményeket keltett akár magas pravoszláv egyházi méltóság megszerzésére is.

A könyv hiteles vallomás a szerző – végül csak 12 év-re szűkült – szolgálatáról. Hosszú utat tett meg a magyar 1956 iránymutató példájától Heller Ágnes-Fehér Ferenc marxista környezetén át a pravoszláv hit megvallásáig az oroszsággal azonosulva, készen arra, hogy az Athosz-i monostorban szerzetesként élje le életét Isten közvetlen uralma alatt.  Nem-alkuvása rövidítette le a pályáját, mert azt tapasztalta, hogy mind moszkvai, mind magyarországi elöljáróját az állam tartja kézben, így a klérus annak meghosszabbítása. Próbált előbb egyházi menekülési utat találni, de magyarországi elöljárójával, és a szerzetesi engedelmességgel erkölcsileg kibékíthetetlen ellentétbe került. Bensőségesen ismerte meg az orosz történelmet, „népszellemet” és az erre települő államgépezetet. Egyik záró konklúziója:

     „A kelet-nyugati antagonizmusból létrejött szovjet megoldás eredetileg olyan szintézist kínált, olyan harmadik utat célzott meg, amely egyaránt megfelel a nyugati technikai színvonal kihívásainak és az igazságos hazai elosztási viszonyoknak. Ideológiai szempontból a kommunista világforradalom hite örökölte a pánszláv messianizmust, de politikai utópizmusát erőszakkal sem sikerült bevezetnie. A bolsevik egypártrendszer túltett a cári önkényuralom terrorján, ezért néhány generáció alatt önmaga hitét rombolta le.”

A könyv mellett szóló legfontosabb tény az, hogy a P. Gábor Mózes a magyar 1956 feltétel nélküli igenléséből indul ki, amelyen nem változtatott a pravoszláv teológiai világjárás sem, illetve a kiinduló szempontokat gazdagította. Tehát felelősen átgondolt - bár láthatatlan - kulturális hidat épít 1956-2015 között, miután nem megtagadta a teológiát, hanem túllépést keres mind az ortodox, mind a római katolikus korlátokon.
     Azt hozzávetőlegesen jegyzem meg, hogy Samuel P. Huntington, elhíresült könyve (Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) már címével is konfliktust jósló (kereső is?), amelyben föl sem vetődik a béke, vagy egy integrálni képes politikai kultúra távlatának lehetősége.
     Mostani szerzőnk viszont, miközben elemzi az orosz őstörténetet, és az állam kezdeteit, valamint történeti természetének jellegét, az építkezést kutatja a „nagypolitika” bírálatával:

     „A nyugati hatalmak mindig tévedtek, amikor kellő ismeretek nélkül próbálták kiterjeszteni befolyásukat az oroszokra. Most Amerika követ el katasztrofális hibákat Oroszország térdre kényszerítésével. Álmodhatunk a globalizálódó világ nagy konvergenciájáról, csak éppen az orosz természet sajátos reakciói, lelki reflexei másképpen fognak viselkedni. (...) Az oroszság kettős forrásánál [norman és szláv] tisztán fölismerhető a szlávok természetes, archaikus nagycsaládi-vérségi kötelékeinek szívóssága, amit közvetve még később is visszaigazolt az eredeti életforma felbomlásával járó anarchia mindenkit bénító iszonyata (szmúta). (...) Az anarchia leküzdéséhez soha nem a demokrácia, hanem mindig különleges adottság, erkölcsi garancia és vallási hitelesség szükséges, ami a mostani Európai Unióból reménytelenül hiányzik.”

 

     A magyarok is tanúi a kezdeteknek:

 

     „Igor, azaz Ingvar Helgisson(912-945) vezetésével a növekvő fejedelemség rövidesen fölszabadul a kazár és magyar függőség alól, közvetlen kereskedelmi-politikai kapcsolatba lép a hatalma csúcsán álló Bizánci Birodalommal. Ennek következtében vetette föl Vladimir (Valdemár?) alattvalóival 988-ban a bizánci kereszténységet, ami további sorsukat és nemzeti jellegüket meghatározta.”

     Az orosz államszervező erőt a norman (germán) uralkodó népelemre vezeti vissza, a hatalmas területen való szétfolyást pedig a szláv népesség folyamatos elhúzódására a hatalom elől. A terjedelemből következik később az állam belső gyengesége, és az anarchiától való rettegés, valamint az áttekinthetetlenséggel fenyegető közigazgatás, és az ellene való anarchista lázadásra készség.
     Még egy figyelemreméltó megállapítás:

     „A »köztes-európai« gondolat sokat merített az »orosz ideából«, hiszen egyaránt elutasították a diktatórikus kommunizmust és az anyagelvű kapitalizmust. Végeredményben ma a világ egyik legizgalmasabb politikai-kulturális kísérletével küzdő oroszság szintén kénytelen tudomásul venni, hogy a maga europoid civilizációja ellenére ambivalens viszonyban van Európával.”

     A könyv mondanivalója az utóbbi két évtized alatt forrt ki, világos magyar beszédének irályát az orosz klasszikusok vezetik, elsősorban Dosztojevszkij. Jó sztarechez (lélekvezetőhöz) méltón, „első kézből való” finom elemzésekben, és szellemi intimitásokban gazdag a mű, egyben legfrissebb állásfoglalás is a lehetségesek között – mind teológiailag, mind geo-kulturálisan.

     A könyv szamizdat, könyvesboltban (tudtommal) nem kapható, 206 oldal „C” méretű (162X229), ára 2-3000 Ft. között.

     A szerző címe:
     Pikó Gábor Mózes
     pgmozes@vipmail.hu

     (bl)