Belebotlottam egy igazgyöngybe

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Nem tudom, mert nem foglalkozom vele, hogy a világban folyik-e még igazi igazgyöngyhalászat (gyanítom, igen), azt viszont tudom, hogy képletesen szólva már régóta nem. Celebes hamisgyöngyöket gyártanak minden mennyiségben, és hatalmas csinnadrattával sózzák rá a kisérdemű Nagyérdeműre. Olyan igazgyöngyhalászok, akik megélhetésként, de inkább felkent hivatásként, mondjuk, a magyar szellemi, kulturális életben búvárkodnának naphosszat, újabb és újabb kincseket felfedezendő a köz (a Nagyérdemű) javára – szóval ilyen gyöngyhalászok márpedig nincsenek. Ezért aztán az igazgyöngyeinkbe jószerivel csak belebotlani lehet.

 

De még ez sem ilyen egyszerű.

Az igazgyöngyeinket ugyanis, annak rendje és módja szerint, némi héjazat fedi. A kagylót szét kell feszíteni, igaz tartalmához csak így lehet hozzáférkőzni. Ha éppen könyvről van szó, mint Botond Gyula esetében, akkor a legkevesebb, hogy a könyvet kézbe vegyük, felüssük, s tartalmának figyelmet szenteljünk. De miért is vennénk kézbe, miért is ütnénk fel – amikor nulla órától huszonnégy óráig annyi ingyen szórakoznivalóval zúdítanak nyakon bennünket, hogy nem győzzük a fejünket kapkodni?

     Szerencsére az életet mindez – mindez a kifogás – nem érdekli, mert az Élet csakazértis élni akar. Bármi szörnyűségesen lehangoló történjék is világunkkal, valamiképp mindig kiizzadja a maga igazgyöngyeit, s a szerencsésebbeknek, kíváncsiabbaknak megadatja, hogy szembetalálkozzanak velük és áhítattal megcsodálhassák.

     Magam is így jártam Botond Gyula Álomosztályával.

 

 

Aranyketrec, Száll a kakukk, Álomosztály

 

A történet egy terápiás intézetben játszódik. Tudván ezt a könyv hátoldaláról, s tudván azt máshonnan, hogy a művet egy pszichiáter írta, azzal a várakozással fogunk bele az olvasásba, hogy most egy többé vagy kevésbé hiteles valóságképet fogunk nyerni egy olyan zárt világról, amelybe belepillantani földi halandónak általában nem adatik meg.

     Márpedig a földi halandók általában kíváncsiak arra, hogy elmebeteg vagy lelkibeteg embertársaiknak hogyan is forog az agyuk, miben mutatkozik meg elme- vagy lelki zavaruk, mitől kerülnek be az Osztályra, s mit tudnak ott kezdeni velük a gyógyításukra vagy épp a féken tartásukra hivatottak. Mi sem bizonyítja jobban e kíváncsiság és fogékonyság markáns létezését, mint két közismert mű hatalmas népszerűsége: Magyarországon Benedek István Aranyketrece, a világban Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére című regénye. Az előbbi 1957-ben, az utóbbi 1962-ben látott napvilágot, történelmi időtávlatban nézvést, meglepően közel egymáshoz. Sőt, ha azt nézzük, hogy a Száll a kakukk... kézirata már 1959-ben készen volt, még meglepőbb az időbeni egybeesés, a szinte azonos pillanatú felbukkanás, tekintettel a tekintélyes földrajzi és rendszerbeli távolságra. Tegyük gyorsan hozzá, hogy a rendszerbeli távolság dacára (emitt éppen a kádári kommunizmus, amott éppen állami antikommunizmus virított) mindkét hivatalos hatalom meglehetősen ellenségesen, de legalábbis kényszeredetten állt hozzá a maga váratlanul előbukkant igazgyöngyéhez, s csak a tisztelt Nagyérdemű töretlen érdeklődésének és lelkesedésének volt köszönhető, hogy népszerűségük – mármint a két nagyszerű mű népszerűsége – végül olyan hatalmasra dagadt.

     Benedek István ezt írta könyve második kiadásának előszavában: „Öt éve, 1957-ben jelent meg az Aranyketrec első kiadása. Hogy két nap alatt elfogyott, inkább témájának, mint érdemének köszönhető.” Tehát az első kiadás kurta két nap alatt elfogyott (persze nem csak a témájának köszönhetően), s mégis csak öt év múltán nyomtatták ki újra. 1978-ban viszont már hatodszor jelent meg. Ennek előszavában pedig azt tudhatjuk meg a szerzőtől, hogy könyve új kiadása őt is meglepte. Azt hitte, hogy „feledésbe merült már az a túlságosan egyszerű módszer, amely a betegekkel törődéstől, a szabadon végzett termelő munka örömétől, a kulturált és emberi körülményektől vár jó eredményt, s ha már gyógyulást nem is mindig eredményez, otthont mindenesetre ad a kitaszítottaknak”.

E sok-sok évtizeddel ezelőtti tükör leginkább azért jött most kapóra számunkra, mert e gondolatnak van folytatása is. Az új kiadást a szerző annak a nemzedéknek ajánlja, amely akkortájt született, amikor az Aranyketrec, s most (1978-ban) kell helytállnia. „Egyre bonyolultabbá váló világunkban azzal a kéréssel ajánlom nekik: figyeljenek az egyszerűségre! Nagy dolog a tudomány, de ebben a szakmában minden mutatványnál többet ér az odafigyelés, a törődés, a megbecsülés.”

     Az Álomosztály 2014. évi megszületéséig tehát 1957 óta csaknem hat, 1978 óta csaknem négy évtized rohant el, ráadásul egyre gyorsuló ütemben, egyre nagyobb szellemi és lelki bonyodalmakat okozva.

     Az 1950-es években ugyanis egy szempontból még mindenképpen tiszta volt a képlet: az egyik oldalon ott voltak az elnyomók, akik az elnyomás minden eszközét igyekeztek bevetni, hogy leplezzék embertelen önkényüket; a másik oldalon pedig ott voltak az elnyomottak, a kiszolgáltatottak, a kitaszítottak, az embertelen létbe kényszerítettek. Azokban az időkben könyvolvasóban pillanatnyi kétség sem támadhatott, hogy ki mellé kell állnia. 1957 az ’56-os magyar népfelkelés, szabadságharc megtorlásának az éve, szinte nem is lehetett más lélekkel olvasni az Aranyketrecet, mint hogy az voltaképp az önkény elleni harc csendes folytatásáról szól, csak éppen egy szemünk elől elrejtett, vidéki elmeosztály valóságos, hiteles történetébe ágyazva. S habár a Száll a kakukk fészkére – szemben az Aranyketreccel – nem egy valóságos eseménysor szépirodalmi igényű rögzítése, hanem igazi regény, a valóságelemeknek ugyancsak nincs híján: a szerző (Ken Kesey) a saját bőrén tapasztalta meg, mit jelent a gazdag és erős amerikai társadalom perifériáján létezni, a CIA által felügyelt drogkísérletekben alanyként részt venni, elmegyógyintézetben betegfelvigyázóként dolgozni. Személyesen átélt élményeinek köszönhető a regénybeli elmegyógyintézeti körülmények és szereplők hiteles és érzékletes leírása, s ennek nyomán a despota Főnéni ellen támadó határozott utálatunk, és a lázadó McMurphy iránt ébredő határozott rokonszenvünk.

 

 

Arany középút

 

Nos, ilyen előzmények után, ilyen elődök és ilyen egyszerű képletek után vágott bele harmadik évezredünk második évtizedében Botond Gyula a maga elmegyógyintézeti történetébe. A szerző a személyes találkozásunkkor nyomta kezembe könyvét, akkor, amikor épp csak annyit tudtam őróla, hogy pszichiáter, s hogy őszinte és eltökélt ember, aki ennélfogva időnként kilép a „politikailag korrekt” szigorú ketrecéből. Mivel e bátor kilépését végül a Magyar Pszichiátriai Társaság Etikai Bizottságának vizsgálata, majd a szerzőnek a társaságból való kényszerű távozása követte, lényegében ezt is vártam a műtől: közéletünk e rákfenéjét fogja boncolgatni értelmes ember módján, vagyis a könyv inkább lélekgyógyászok egymással való, sok tekintetben inkább közéleti, mint szakmai hadakozásáról fog szólni, s a szerencsétlen ápoltak legfeljebb kényszerű mellékszereplői lesznek majd az igazi történetnek.

     Hát nem így lőn, egyáltalán nem.

     Botond Gyula talált magának egy magasan feszülő légtornász-kötelet, amelyen bámulatra méltó ügyességgel végigegyensúlyozott. Nem esett le sem erre, sem arra.

     Márpedig bőven kínálkozott rá alkalom.

     Megfelelhetett volna például az előzetes várakozásomnak: gazdagodtunk volna a „politikailag korrekt” ketrecvilág egy ugyancsak hiteles feldolgozásával. Ám ha onnan nézzük a dolgot, hogy e hiteles feldolgozás bár csakugyan eléggé hiányzik és hiánycikk, de a világ amúgy is már túl sokat nyűglődik ettől az egész témától, akkor örülnünk kell, hogy olyan feldolgozás született, amely egészen másra fokuszálja figyelmét. Olyannyira másra, hogy az egész könyvben csupán néhány sejtelmes utalás hangzik el a társadalom és a pszichiátria szóban forgó törésvonalára, méghozzá két vonatkozásban. Az egyik: az igazgató-főorvos vajon miért nem kegyelmezett meg az egyik betegnek, miért kellett neki az elmeintézetből távoznia, holott más betegek nagyobb vétségek után is maradhattak? A sejtelmes – kibontás nélkül maradó, megfoghatatlanul keringő – válasz csupán ennyi: „mert barna volt”. A másik vonatkozás: vajon miért merült fel egyáltalán a magasságos központban az Osztály megszüntetésének szükségessége? Az örökké mosolygó Főorvos szerint ugyanezért: mert akik odafönt döntenek, azok ugyancsak „barnák”. Azaz, a gyengébbek kedvéért: náci, fasiszta, antiszemita szelleműek.

     Mi tagadás, néhány pillanatig eltöprengtem azon: nem gyávaságból maradt-e torzóban, sőt töredékében a kínálkozó szempont ecsetelése, boncolgatása? Még az sem lehetetlen, hogy a kevéssé vájt fülűek majd barnán esetleg cigány származást értenek elsőre. Vagy ha a szerző már bővebben nem foglalkozik vele, akkor egyáltalán minek kell utalnia rá? Miért nem lehetett volna teljesen megkerülni?

     Nos, tisztelettel tudomásul kell vennünk, hogy a legnagyszerűbb alkotóknak is vannak személyes és bizonyos értelemben szeszélyes szempontjai. A Habocska című mesekönyvem kitűnő illusztrátora az iskolaválasztásról szóló fejezet iskolapadjainak egyikére alig láthatóan „odavéste” kislánya nevét; nyilván így próbált a kedvében járni, ha már éppen a határidős munkája miatt nemigen tudott foglalkozni vele. Botond Gyula pedig végtére is a saját életének egy meghatározó helyszínéről és eseményéről írt, kimondva-kimondatlanul „Lipótmező” felszámolásáról; s annyival tartozott magának és az igazságnak (vagyis a hiteles valóságábrázolásnak), hogy legalább futólag említést tegyen arról a nagyhatású, korszerű rögeszméről, amely végül is – a könyv lapjain kívül – az ő kedvezőtlen megítélésében és kiszorításában is szerepet játszott.

     Teljesen megkerülni tehát nem tudta és nem akarta Botond Gyula, de a csupán futó említéstől még nem is esett le az egyensúlyozó kötélről, hanem a maga választotta tekintélyes magasságban magabiztosan, egy egész könyvön át végighaladt rajta.

     E nehéz mutatvány aligha sikerülhetett volna ilyen lebilincselően, ha Botond – az Aranyketrec szerzőjéhez hasonlóan – a legüdvösebb pszichoterápiai eljárás bemutatásán és igazolásán fáradozott volna. Botond ugyanis szemlátomást magáévá tette Benedek István későbbi intelmét: „Nagy dolog a tudomány, de ebben a szakmában minden mutatványnál többet ér az odafigyelés, a törődés, a megbecsülés.” Csakhogy Botond ettől még élvezettel fürdik a lélekgyógyászat tudományában és gyakorlatában, s ugyancsak élvezettel ütközteti a szakma és a szakirodalom állításait a maga tapasztalataival és a tényleges valósággal. Akkor most mi a fontos: a tudomány vagy az emberség? Végig lehet-e masírozni a kötélen kettőslátással, s ha igen, hogyan? Nemsokára kiderül...

De azzal is aligha járt volna jól az Álomosztály szerzője, ha a Száll a kakukk fészkére íróját követte volna, s hozzá hasonlóan önkényeskedő orvosok és ápolók, valamint nyomorult elmebetegek drámai összecsapására hegyezte volna ki mondandóját. Éppen világunk bonyolultsága miatt, ez a fekete-fehér felfogás már a múlté, mostanság már korszerűtlen, hiteltelen.

     Végül is nem volt más választása a szerzőnek: ha magasra is akart jutni, nem is akart lepottyanni, el kellett indulnia az arany középúton.

     Ez pedig nem volt más, mint az az út, amely egyforma távolságra vezetett orvostól, ápolótól, segédszemélyzettől, betegtől, sőt magától a szerzőtől is. Kiváló megfigyelői pont adódott így, olyasféle, mint amilyen Zakariásé, a terápiás megbeszéléseknek helyet adó Terem falán. Az Aranyketrecben a szerző nem győzi hangoztatni a szeretet fontosságát, de azért akadnak olyan szereplők is, akikről megvetéssel szól. A Száll a kakukk...-nál az egyik oldalt (a kiszolgáltatottakat, s főleg a két főhőst) határozottan szeretnünk illik, a másik oldalt, az önkényeskedőket, s főleg Főnénit, határozottan utálnunk illik. Az Álomosztálynál viszont a szeretet mint szerzői megfigyelési pont és alkotói lélekállapot véges-végig megmarad. Valahogy úgy, ahogyan ezt a szerző a regénye „mottójában” meg is ígéri: „...A világűr csendje része a léleknek, és a lélek végül a világűr csendjébe távozik, ahonnan jött is. De a szeretet köztünk marad.”

 

 

Szépírói bravúrok

 

A legnagyobb ámulatot Botond Gyula kétségkívül a kiváló regényírói fogásaival keltette e sorok írójában. A kötélen való mértéktartó egyensúlyozás talán e nélkül is sikerülhetett volna, csakhogy sokkal alacsonyabb szinten, s akár unalomba, érdektelenségbe is fulladhatott volna.

     Az Aranyketrecet leginkább a szereplők, s főleg a kísérleti alanyok (az ápoltak) viselkedésének érzékletes bemutatása és sorsuk felvillantása teszi izgalmassá. A szerző itt kerek három év történéseit meséli el, valóságos naplófeljegyzései segítségével a közeli múltba visszatekintve. A valóságmese annak rendje és módja szerint magával is ragad bennünket, de mégsem válunk az Aranyketrec lakójává, inkább kívülállóként, lelkes megfigyelőként követjük az eseményeket.

     Botond Gyula Álomosztályánál viszont jómagunk is szereplővé, jelenlévővé válunk. Még csak nem is olyasformán, mint a Száll a kakukk... Serteperte Főnöke, aki mindent lát, mindent hall, ám süketnémán hallgat. Az Álomosztály három kerek nap történéseit veszi sorra, de olyan aprólékos műgonddal és ítéletmentes távolságtartással, ahogy a valóságban is sorra kerülnek, bekövetkeznek a magunk pillanatai.

     Csakhogy a való életben mi azért figyelünk rá, hogy a pillanatainkat lehetőleg ne lengje be az unalom; itt ugyanerre az írónak kell ügyelnie. S ehhez kellenek a szépírói bravúrok.

     Például a tökéletes ítéletmentesség. Azáltal, hogy Botond a pillanatok puszta történéseit veszi sorra, s ily módon nem összegez, nem értékel, nem ítélkezik, sikerül elkerülnie azt, hogy az olvasó (a tisztelt Nagyérdemű) válogasson a szereplők között, s némelyekkel azonosuljon, másokat meg szigorú kívülállóként szemléljen. Bizony, még az egyik legvisszataszítóbb szokással megvert elmebeteggel is kénytelen-kelletlen azonosulunk, mert a szerző nem mond egyetlen rossz szót sem rá, mi pedig gyanútlanul ücsörgünk vele a büféasztalnál, gyanútlanul a mellékhelyiségbe indulunk, gyanútlanul magunkra zárjuk az ajtót, sokáig engedjük folyni a vizet, még mindig eresztjük, csörgedeztetjük a vizet, közben kivágjuk orrunkból a szőrszálat, eltesszük egy kis műanyag tasakba... és így tovább és így tovább.

     Az efféle esetek és személyiségvonások ecsetelése során jól érzékelhető a szerző fölényes szakmai tudása, bőséges életismerete. Olyan értelemben az Álomosztály határozottan valóságregény, hogy a helyszínektől kezdve, a szereplőkön át, egészen a különös életsorsokig minden a szerző megtapasztalta elmegyógyintézeti világból származik. Botond Gyula honlapját ízlelgetve bele is akadunk néhány olyan esettanulmányba, amelyek kezeltje visszaköszön a könyv lapjain, természetesen a regény világához igazítva.

     Botond Gyula azonban éppen azzal alkotott nagyot, hogy a valóság világát szépírói eszközeivel a művészet rangjára emelte. Egyaránt kiválóan bánik például a sejtetés, a késleltetés és az szemszögváltás technikájával.     Mindjárt az első oldalakon élénk kíváncsiság ébred bennünk Zakariás iránt, aki a Teremben zajló terápiás megbeszélés során rezzenéstelenül tűri, hogy az elmélyülő hallgatásba odapimaszkodó légy az arcán mászkáljon. Míg aztán ki nem derül, hogy Zakariásban egy beteg festette arcképet tisztelhetünk...

     Vagy említsük meg Cicike sejtelmes esetét. Cicike az elmegyógyintézet macskája, sem nem gondozó, sem nem áponc, szabadon jár-kél, s ki így, ki úgy viszonyul hozzá. A szereplőkkel azonosulni kénytelen olvasónak nyilvánvalóan nem mindegy, hogy hogyan. Egyszer csak találtatik a kertben egy macskahulla. Egy elme- és lélekbeteg világba merítkező szerzőnek és olvasóinak ez pedig már végképp nem mindegy, hogy ki hogyan viszonyul a szeretett vagy épp utált, de mindenképp ártatlan négylábú elpusztításához. Sajnálkozik, esetleg megkönnyezi, vagy netán még örvendezik is. Ha egyáltalán Cicike az, vagy csupán nagyon hasonlít rá. A szerző sokáig nyitva hagyja ezt a kérdést. Mint ahogy azt is, hogy ki lehet az, aki feltöri a konyhaajtót, de nem visz el semmit; ki vagy mi okozza az éktelen csörömpölést, amikor két beteg éppen légyottra lopódzik be egy amúgy zárva tartott raktárba.

     A három nap során gondozókkal és gondozottakkal minden megtörténik, ami amúgy a kinti életben is meg szokott történni. Szerelem, szerelemféltés, vágyakozás, kiszeretés, öngyilkosság, lopás, kukkolás, és hát rögeszmézés meg lélekbúvárkodás. Mindezek azonban nem az olcsó izgalomkeltést szolgálják, mint egy szokványos szerelmi történetben vagy egy hideglelős krimiben. Itt a lelkek – s voltaképp a magunk lelke – mélyebb megértéséhez kellenek. Nagyon jó választás volt a szerző részéről, hogy az egyik legmozgalmasabb háromnapnyi életet egy zsidó fiúnak kölcsönözte. Mivel hiteles és tárgyilagos az ábrázolása, minden pillanatával azonosulni tudunk. S mert happy enddel végződik tragédiára hajló sorsa, jóleső öröm tud eltölteni bennünket.

     S itt akkor most azt is elárulom, hogy Cicike sem pusztult el. S ez az egész műnek egy ugyancsak lényeges eleme. Botond Gyula a létezés minden őrületével együtt is nagyon szereti az életet. Pszichiáterként minden oka megvan rá, hogy meghasonuljon, és mégsem hasonul meg. Szakcikkeiben is, itt a regényben is érzékletesen leírja, hogy az elme- és kedélybetegségek gyógyítására hivatottak általában mennyire vak sötétben tapogatóznak; ha egyáltalán tapogatóznak, s nem csupán a beteg kérésének tesznek eleget, azonnal felírván az általuk követelt gyógyszert. Az egész könyvön végigvonul a sajátos szerzői megközelítési mód: egyetlen terapeutánál sem siet a lélekgyógyászati felfogást vagy következtetést megkérdőjelezni, főleg nem fölényesen elítélni. A szerző nem tolakszik a magánvéleményével, nem él vissza írói helyzetelőnyével. Viszont a szereplők szabad okfejtése után szinte menetrendszerűen érkezik egy közbevetett mondat: más szakmabeliek vagy más szakirodalmak mindezt másképp gondolják. S ezután jön egy másik álláspont, egy másik vélekedés felvillantása. Akarva vagy akaratlanul is bizonyítván, hogy ez a mai világ valóban sokkal bonyolultabb, mint eleinké.

     Legalábbis a tudományban szentül hívők számára.

     Az embernek – emberiségnek – megadatott azonban az a lehetőség, hogy tudós felkészültségével együtt is kiemelkedjék a tudomány behatárolta szűk világból. Nem kis merészség kell hozzá – ki tudja, hogyan fogadják majd épp a szakmabeliek –, de alighanem megéri. Botond Gyulánál mi mindenesetre kétségkívül jól jártunk vele.   Tegyük rögtön hozzá, mindenki csak azzal tud főzni, amije van neki. Márpedig művészi tehetség és lelki színesség dolgában Botond Gyulát jól ellátta a Teremtő.

 

 

Önéletrajz és hitvallás a honlapon

 

„Botond Gyula vagyok, pszichiáter, hipnoterapeuta. 1957-ben születtem, 1976-óta játszom ütőhangszereken és 1990-óta dolgozom orvosként. Voltam rakodómunkás, zsákoló, ablaktisztító, műtőssegéd, zenész és zenetanár.”

 

„Azokban a dolgokban, amelyekben az ember részt vesz, a legfontosabb tényező az emberi lélek. Ez mind egyéni, mind társadalmi és globális szinten így van. Napjaink gondjainak megoldásához nem a természet erőivel kell megküzdenünk, hanem az emberi természetet, vagyis a saját lelkünket kell ismernünk és kezelnünk tudni. Munkámmal ehhez a rendkívül érzékeny tudományhoz, a lélektanhoz szeretnék hozzájárulni.”

 

„Pszichiáter vagyok, emellett hipnoterapeuta szakképzettséggel rendelkezem, aktívan pszichoterápiával foglalkozom, nemcsak megélhetési céllal, hanem érdeklődően is. A pszichoterápiás elmélet és gyakorlat (én nem tartom tudománynak, de vannak, akik igen) kulcsfogalma a szelf. A módosult tudatállapotú imaginatív terápiás technika, amellyel dolgozom, bár a hivatalos medicina része, legalább annyira ezoterikus, mint empirikus. E terápiás szemléletben a tudományos medicina mellett minden »parapszichológiai«, »paranormális« jelenség vagy hiedelem megfér. Magam a Maharishi-féle Transzcendentális Meditáció technikájába nyertem beavatást évekkel ezelőtt, és gyakoroltam is mindaddig, amíg úgy nem éreztem, hogy nincs rá szükségem. A japán eredetű Kyokushinkai karatéban, melyet ma is gyakorlok, és amelynek része a zen meditáció, 5. kyu (versenyzői) fokozatig jutottam. Mindezekkel azt kívánom jelezni, hogy semmi »tudománytalan« (és persze semmi tudományos) nem idegen tőlem.”

 

     No, és mire megy vele?

     Szóval, megszületett egy színpompás személyiség bámulatosan jó könyve, csak éppen rögtön adódik a kérdés: és mire megy vele? A régi világ e tekintetben is elmúlt: az Aranyketrecet a hatalom ódzkodása ellenére, ha némi várakoztatásokkal is, de újra és újra kiadták. A Száll a kakukk...-ot szinte minden nyelvre lefordították, világsikerű film készült belőle. Jó üzletet csináltak belőle. Ezt a könyvet viszont a szerző maga adta ki, a kevéske példány sem fogyott el, a terjesztők jobbára már vissza is adták. Hiányzik az egész mögül az a profi kereskedelmi szemlélet, amely ma értékesből is, értéktelenből is képes jó üzletet csinálni. (S legalább egy zárójel erejéig szólnom kell róla: s az a profizmus, amely nem engedné, hogy a könyv tele legyen vesszőhibával.) Szerencsére Botond Gyula életének kiteljesedése nem ennek a könyvnek a sorsától függ. Szemlátomást úgy van vele, hogy örül a megszülésének, s örült volna, ha kiadását siker koronázza, ám műve sorsánál fontosabb az ő lelki, szellemi, művészi függetlenségének megőrzése, szabad szárnyalása.

     Lehetséges, persze, hogy emiatt embertársai soha az életben nem fognak találkozni az Álomosztállyal. Viszont a szerencsés kevesek életre szóló élménnyel gazdagodhatnak.

 

     (Botond Gyula: Álomosztály. Botond Kiadó, Budapest, 2014. 298 o.)

Feltöltve: 2016. júl. 23, do

Botond Gyula: Álomosztály

Ajánló