− Miért fontos a hagyomány? Miért kell ezzel egy olyan embernek foglalkoznia, aki erről gyakorlatilag semmit nem tud? A mai általános korszellem nem kedvez ennek a témának: az emberek elfoglaltak, a pénzükért hajtanak. Nagyon sok ellentétes hatást kapnak. Az emberek a lelkükkel, szellemükkel mintha kevesebbet foglalkoznának. Mi úgy gondoljuk, hogy a hagyomány lehet egy megfelelő szellemi út.

 

− A modern kor embere általában úgy gondolkodik a hagyományról – és ezzel tulajdonképpen meg is határozza a maga számára, mi az, hogy modernitás –, hogy a hagyomány valami elavult dolog. Azonban Hamvas Béla, aki egy nagyszerű magyar filozófus volt, néhány frappáns mondatban a következő meghatározásokat használja a hagyománnyal kapcsolatban. Így ír a Scientia Sacra című munkájában, annak is a 3. kötetében, rögtön az elején: A tudomány, a művészet és a vallás arra hivatottak, hogy könnyebbé és szebbé tegyék az ember életét. Azonban a hagyomány az egyetlen lehetőség, amely visszavezeti az embert önmagához. És ha ebbe a meghatározásba belegondolunk, akkor felismerhetjük, hogy voltaképpen a hagyományokhoz fűződő viszonyunk, vagy a hagyományokhoz való visszatérésünk az egyetlen esélye annak, hogy mindazt a kínt és bajt és – nyugodtan mondhatom – gyötrelmet, amelyet a modern ember a világban elfoglalt helyzete okán meg kell hogy éljen – gondolok itt az eltömegesedésre, az elidegenedésre, az elmagányosodásra –, mindezt egyedül a hagyomány képes feloldani. Ha most úgy tesszük fel a kérdést, hogy van-e a magyar hagyománynak valamilyen előremutató értelme a mai ember számára, akkor azt kell mondanom, hogy a magyar hagyomány az összes hagyományvonulaton belül is kitüntetett helyzetben van. Eleve kitüntetett helyzetben van abból a szempontból, hogy magyar embernek a hagyományhoz vezető útja értelemszerűen a magyar hagyomány. Hiszen a magyar hagyomány fogalmaz a magyar léleknek a nyelvén, a magyar szellemnek a nyelvén, sőt a magyar testnek a nyelvén, ha idevesszük a magyar néptáncot és a gyermekjátékokat. Tehát ahol a magyar gesztusnak a nyelve bontakozik ki. De nem csak ez az egyedülálló volta a magyar ember számára a magyar hagyománynak. A magyar hagyományról azt is el lehet mondani, hogy egyesíti magában az összes tanítást, amely a világ bármelyik hagyományvonulatában benne van.

Ez sem újdonság, erre már nagyon sokan felhívták a figyelmet. Elsősorban olyanok – értelemszerűen – akik úgynevezett néphagyománnyal foglalkoztak. Tehát etnográfusok, vagy ahogy mostanában szokás mondani, folklórkutatók voltak. Az első ilyen kutató Csaplovics János volt, aki a tudományos gyűjteményben a XIX. században már így kezdi a tanulmányát: „A Kárpát-medence, az Európa és Ázsia kicsiben.” Ez egy döbbenetes mondat. Mert azt jelenti, hogy itt tulajdonképpen minden olyan szellemi, lelki és testi megnyilvánulást – a nép nyelvén fogalmazott megnyilvánulást és tanítást – megtalálunk, amely a világ bármely más pontján is megvan, és onnan összeszedhető. Vagyis egy élelmes néprajzkutatónak ki sem kell mozdulnia a Kárpát-medencéből, hogy az emberiség egyetemes hagyományát tudja tanulmányozni, mert erre a magyar hagyomány elégséges keretet ad.

Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Bartók Béla. Két gondolatát is szeretném átadni. Már a XX. század elején felhívja Bartók a figyelmet arra, hogy ha a néprajz- (folklór-)tudomány segítségével közelítünk a magyar néphagyományhoz, akkor nagyon érdekes helyzetet találunk. Ugyanis vagy a magyar néphagyomány nem hagyomány, s akkor az összes többi hagyomány tanulmányozható a néprajz- (folklór-)tudománynak a módszertanával, vagy pedig fordított a helyzet. Vagyis a magyar néphagyomány olyan különleges sajátosságokkal rendelkezik, amelyekkel más néphagyományok nem. Ha még rövidebben kellene megfogalmaznom: ez a különlegesség abban van – amellett természetesen, hogy az összes eleme megtalálható a magyar néphagyományban, amely a világ összes hagyományvonulatában –, hogy a magyar néphagyomány fogalmazza meg a lehető legrövidebb utat a teremtés rendjének mindenkori helyreállításához. Olyan utat tár fel – és ezért is nevezik más hagyományvonulatokban királyi útnak, vagy a legközvetlenebb útnak –, amely nyílegyenesen vezet vissza a teremtőhöz, a teremtés rendjéhez, és ezzel nyílegyenesen, a legrövidebb úton állítja helyre ember és világ viszonyát, ember és ember viszonyát, és az ember saját belsőjéhez fűződő viszonyát. Bartók Béla olyan gyönyörűen, szinte egy táltos mese szépségével azt fogalmazta meg, hogy meggyőződésévé vált a gyűjtőútjai során, hogy a magyar parasztembert dalra ugyanaz az erő fakasztja, amely tavasszal a virágot arra, hogy kinyíljék. És ez az erő nem más, mint a teremtő Isten fényességének az ereje. És ha erre kinyílunk, mint a világ, fényesekké válunk. Ha nem, akkor pedig továbbra is sötétben botorkálunk. Ez a hagyománynak az értéke és értelme.

 

− Ezek szerint mondhatjuk, hogy a magyar hagyomány egy olyan pontba mutat be, ahol nem hogy magyar mint nemzetiség, nemzetség nincsen, hanem még ember sincsen. Konkrétan az Istenhez vagy az Univerzum középpontjába mutat. Magyarán: túlmutat egy adott népen ez a hagyomány.

 

− Igen. Erről egyébként a magyar hagyomány szellemiségét ismerve nagyon komolyan azt gondolhatjuk, hogy a magyar, az nem etnikai meghatározás. Ha a magyar meghatározásnak végigtekintjük a történetét, akkor arra a megállapításra juthatunk, hogy magyarnak lenni, ez egy szellemi vállalás elsősorban. Az, hogy ez a Földön mint egy nép jelenik meg... Bár itt is vissza lehet kérdezni, és vissza is szoktak kérdezni: ki ma a magyar genetikailag? Ki ma a magyar fajilag? Meghatározhatatlan, hiszen a Kárpát-medencében olyan mértékben össze vagyunk keveredve – népek és nemzetiségek –, hogy tulajdonképpen ebből a szempontból értelmetlen a meghatározás. Első rendű módon szellemi kérdés, de nem zárja ki, sőt, feltételezi az emberséget. Azt mindenképpen tudomásul kell venni, hogy a teremtés rendjéhez, vagy a teremtőhöz három léptékben lehet közeledni, sőt három léptékben kell közeledni. Az egyik a személy, ami nagyon fontos tényező, mert a mai világ személytelenségét csak itt hidalhatjuk át, vagy csak itt javíthatjuk meg, csak itt gyógyíthatjuk meg a mai világot. Nagyon fontos a személyes viszony. Ez a legbelsőségesebb viszony, amelyet az ember akkor vall meg, amikor egyedül van a Teremtővel. De van egy közösségi viszony is. A közösségi viszony is legalább három léptékben működik. Mert a kiindulópontja értelemszerűen a család kell hogy legyen. Erre épül rá a nagyobb közösség. Ez a régiségben értelemszerűen a faluközösség volt. És erre épül rá a nemzet.  A nemzet értelemszerűen az utolsó olyan keret, ahol még értelmesen ki tud bontakozni a személy. Ugyanis még éppen annyian vannak, és még éppen egy nyelven beszélnek, és még éppen közös a megélt tapasztalat, a történelmi tapasztalat és a hagyomány, hogy meg tudják magukat értetni. Az emberiség – és hozzáteszem: az emberség legmagasabb szintje, mert ő lenne az emberiség – megélhetetlen marad, absztrakció marad, elvont fogalom marad a nemzetiség nélkül. Ha mi kiejtjük a nemzet léptékét, és csak az egyén marad, és az emberiség marad, akkor – mivel a kettő között nincs áthidaló elem, amely éppen a léleknek felel meg – az egyén el fog idegenedni. És egyedül marad, elmagányosodik. És nem fogja megtalálni a létének értelmét az emberiségben. És így az emberiség küldetése nem fog tudni kibontakozni. Nemzetek nélkül nincs az embernek küldetése. Ez nem politikai kérdés, nem szociológiai kérdés, nem társadalomtörténeti kérdés; ez nagyon komoly üdvtörténeti kérdés. Nemzet nélkül nincs üdvösség. 

 

− Nyugodt szívvel mondhatjuk, ugye, hogy a hagyománynak minden része – néptánc, népzene, szóban átadott ismeretek stb. – gyakorlatilag ugyanezt az elvet tanítja, ill. ad gyakorlati útmutatót hozzá.    

 

− Bátran mondhatjuk! Ahogy az előbb a különböző léptékek – tehát az emberiség, a nemzet és a személy – megfeleltethető a szellem-, a lélek- és a testnek, a magyar hagyomány ugyanezen elv alapján működik, hiszen maga a világ is ugyanezt a szerkezetet mutatja. A világnak van egy szellemi rétege, egy lelki rétege és egy testi rétege.  Magának az embernek is van egy szellemi rétege, szférája, egy lelki szférája és egy testi szférája. Egy hagyomány csak akkor lehet teljes, ha a maga tanítását mind a három létszintre, mind a három megnyilvánulásra alkalmazza. A magyar hagyományban – mivel teljes hagyomány – megtaláljuk a szellemi tanítást, a lelki tanítást és a testi tanítást. És ráadásul megtaláljuk a tanításnak a mindennapi megnyilvánulását. Ez gyakorlatilag a tárgyi népművészet, amikor eszközöket készít magának a mindennapokhoz. Nagyon érdekes, hogy itt sem választható szét teljesen a szent – vagyis a szakrális – arculat, és a hétköznapi arculat, mert mind a kettőt állandóan hordozza, egymásba fonódva.

Értelemszerűen a szellemi tanítás nem ugyanolyan szerkezetű, mint a lelki tanítás, és a lelki tanítás nem olyan szerkezetű, mint a testi tanítás. A szellemi tanítás lesz a legteljesebb, ő fogja adni a legteljesebb képet, és tanításjelleggel. Ezt nevezzük ma a szellemi néprajzon belül – mert ugye a néprajzot is szokás felosztani a tudományon belül szellemire és tárgyira – a magyar népmese- és mondavilágnak. A magyar néphagyományban tehát a szellemi tanítás a magyar népmesékben és a magyar mondavilágban található meg.

A magyar népmese egyszerre személyes, és egyszerre közösségi utat tár fel, a teremtés rendjének helyreállításához és a Teremtőhöz való visszatéréshez. A magyar mondavilág pedig elsődlegesen a tájban élő embernek a feladatát fogalmazza meg a tájjal kapcsolatban. Vagyis az adott szülőhelyen és annak nagyobb környezetében hogyan kell helyreállítani ezt a rendet, ott bent a tájban, a helyeken, a falvakon, a városokban, a hegyeken, a völgyeken keresztül.

A lélekhez szóló tanítás elsőrendű módon a magyar népdalkincsben jelenik meg: a népzenében és a népdalokban. Nem véletlen, hogy pentatonok ezek a népdalok, vendéghangokkal kiegészítve, hiszen itt egy elemi erejű tanítás szólal meg. A léleknek az ereje az, ami a legfontosabb, hiszen ha nincs lélekerő a szellemi tanítás mögött, akkor ebből megvalósítás sohasem lesz.

És a megvalósítás tanítása – tehát a testre alkalmazott tanítás – az értelemszerűen a mozdulatokon, a gesztusokon keresztül jelenik meg; ez a magyar néptánc hagyománya. Nagyon szépen látjuk, és nagyon szépen visszaolvasható tulajdonképpen ugyanaz a teljesség, amely a magyar népmesékben van. Ha végignézzük egy magyar táncrendnek a tanítását, akkor ugyanaz a kép tárul elénk: személyre szabottak, ugyanakkor közösségi arculattal, ugyanakkor ott van benne az egyetemes tanítás, amely a magyar népmesék mindegyikében megfogalmazódott.

 

− Mondhatjuk-e azt, hogy a hagyomány minden emberhez szól? A legegyszerűbb emberhez, aki az egyszerű, tisztességes hétköznapokat kívánja élni, másfelől pedig a legmagasabb szférákba törekvőkig.

 

− Ez pontosan így van. Visszacsatlakozva a legelső kérdéshez: tegyük fel magunknak a kérdést, hogy vajon miért járunk Erdélyországba, miért járunk a Székelyfölde, miért játunk a Gyimesekbe vagy Moldvába? A mai modern ember is így fogalmazza meg, ha megkérdezik: „Feltöltődni.” De miért tudunk ott feltöltődni? Erre egyetlen egy hiteles válasz van: azért, mert az a közösség, amelyik ott él, még a hagyomány folytonosságában él. És minket a hagyomány folytonosságának az ereje, a hagyomány folytonosságában való élés ereje – amely megőrizte őket ebben az embertelen világban embernek és személynek –, ez tölt fel minket. És ez együtt jár egy hihetetlen nyitottsággal. Mert akinek bizalma van a Teremtőben és a teremtés rendjében, és ezt éli, az nem lehet más, csak bizalmas a másik iránt. És szerető szívét kitárja a másik iránt. És ez tölt fel minket.

 

− Ott rendkívül egyszerű emberektől rendkívül egyszerű szavakkal nagyon magas tanításokat lehet kapni. Ráadásul úgy adják át, hogy nem úgy érzi az ember, hogy őt most oktatják... Akkor tulajdonképpen választ is kaptunk arra, miért fontos a hagyomány. Mert a társadalom teljes vertikumának ad egy iránymutatást az élet minden területére. A munkájától, a családi életétől kezdve a kisebb közösséggel, a nagyobb közösséggel, a nemzettel szembeni kötelezettségével kapcsolatban.

 

− Így van. És a mai világ fő kérdése a hitelesség. Az evangéliumi hagyomány a jelenlegi időkre a következő figyelmeztetést fogalmazza meg: „És nagyon sok lesz a hamis próféta. És nagyon sokan lesznek, akik hamisan szólnak Krisztus nevében.” Ami azért fontos, mert mutatja, hogy korunk legnagyobb problémája az, hogy nagyon könnyű eltévedni. Mert minden pillanatban be vagyunk csapva. Hazugság áldozatai vagyunk. Meg vagyunk vezetve. Ennek a hitelességnek pedig egyetlen egy forrása minden tekintetben: a hagyomány.  Bartók Béla ezért fogalmaz úgy, amikor gyűjtőmunkáját befejezi, és megírja – nem véletlenül írja meg a Cantata Profanát, mint egy összefoglalót, amelyben megvan a kereszténység előtti rétege a vallásunknak, megvan a kereszténység utáni rétege a vallásunknak, megvan az egyetemes tanítás, megvan a nemzetnek szóló tanítás. Ráadásul egy román collinda szövegének felhasználásával. Tehát voltaképpen minden kibontható ebből a Cantata Profanából, ami nekünk fontos és nekünk szóló. Nem véletlenül fejezi be ennek a világnak szóló legfontosabb tanítással, mert tényleg ez ma a legfontosabb tanítás, hogy „ember, csak tiszta forrásból meríts”. Ez őnála úgy hangzik, hogy „Csak tiszta forrásból!”.

 

− Mondhatjuk, ugye, hogy a magyar hagyomány a krisztusi elvekkel teljes összhangban működik?  

 

− A magyar hagyomány voltaképpen egylényegű az evangéliummal. Ezt is nyugodtan mondhatjuk. Az az egyenes és közvetlen út, amely a Teremtőhöz vezet, az a szerelemnek és a szeretetnek az útja. A magyar hagyományban állandóan ez a fő kérdés: Hogyan működtetjük ezt a szeretet a másik iránt. Hogyan működtetjük – fölfokozva – ezt a szerelmet a másik iránt. És végső esetben a Teremtő iránt. Ezért szól minden népdalunk a szerelemről. Ezért fejeződik be minden népmese menyegzővel. Ezért a legfontosabb néptánctípus a magyar néptánchagyományban a páros tánc. Nem véletlenül. Amely ezt a szerelmet bontakoztatja ki és indítja útjára újra és újra. De erről szól a Szent Imre herceghez írt intelmek Szent István király tollából. És idézhetném napestig a forrásokat. Mert ez a magyar hagyománynak a gerince. „Egyetlen parancsot adok néktek: úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket.” És Jézus Krisztus testet öltése előtt is ez a nemzet gyakorolta. És ez tartotta meg ezt a nemzetet ebben a világban. Ugyanis ez a világ alaptörvényével egylényegű: Isten úgy szerette ezt a világot, hogy megteremtette. Azután Isten úgy szerette ezt a világot, hogy egyetlen fiát adta érte.

 

− Egyik előadásodban említettél egy gyermekkiszámolót, amely ez utóbbi mondatokkal teljesen összecseng. Az első hét lépésében – enyhe kódolással – azt mutatja meg, hogyan juthatunk el Istenhez, a következő három lépésben pedig, hogyan jöhetünk vissza a többiekért. Merthogy semmi másért nem vagyunk itt, mint hogy ha már magunkat fényesre csiszoltuk, akkor segítsünk ebben a többieknek is.

 

− Ez a magyar küldetés. Ami ebben a kiszámolóban is meg lett fogalmazva. Ez egy szilágysági gyermekkiszámoló, amelyet a kicsi gyermekek – még nem is iskoláskorú gyermekek – arra használtak, hogy megjelöljék azokat, akikre lehet számítani a játékban. Ők ezt még csak játszották, de ez a játék arra készít fel, hogy az életben minden pillanatban lehessen ránk számítani. Számítani pedig csak arra lehet, akinek van száma. Ez egy képes beszéd. Száma annak van, akit a Teremtő számon tart. Akit megnevez, akit a szájával nevez meg. Csak a magyar nyelvben van így: a szám, az én szám, amellyel teremtek szellemileg, a számosság, valakire lehet számítani – ezek összefüggő fogalmak. És ezek a gyerekek a kiszámolóval, hogy megjelölték, hogy ki az, akire lehet számítani, ki az, akinek száma van – és nem számtalan, mint a mai nagyvárosi tömegember. Ezek a gyerekek, közben, míg tízig számoltak, nagyon szépen elmondták azt az utat, amely felvezet minket a Fénybe, és – igen, úgy, ahogy mondtad – visszavezet minket, hogy mindenki mást magunkhoz emeljünk. Ez a magyar küldetés. Ezt vagy kiteljesítjük, és akkor magyar emberek voltunk, vagy pedig nem teljesítjük ki, és akkor jó kérdés, hogy mi lesz velünk.                        

 

 

Egy, utat nyit a hegy.

Kettő, nyerget küld a felhő.

Három, lendülsz fecskeszárnyon.

Négy, szelek útján mégy.

Öt, utat nyit a köd.

Hat, bebocsát a Nap

Hét, Fényből sző mesét.

Nyolc, visszalovagolsz.

Kilenc, idesietsz.

Tíz, viszel engem is.

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=eItHeEBhllk

 

A beszélgetés írott változata.

Szilaj Csikó