Boldogok és szabadok voltunk. A felnőttek valószínűleg tudatában voltak a felettünk tornyosuló háborús veszélynek, ami Németország felől fenyegetett, de ez a mi életünkre akkor semmilyen hatással nem volt…

     Az élet evésből, játékból, alvásból és szabályok betartásából állt, az utóbbit nevelésnek nevezhetjük, hogy majd később elmondható legyen, hogy „jó gyerekszobánk” volt. Anyám szerint Péterről, a bátyámról kellene példát vennem, mert ő sokkal könnyebben kezelhető, mint én, legalábbis ez volt az ő véleménye. Ha apámat valaki megkérdezte volna, ő valószínűleg engem favorizált volna, de az igazság érdekében meg kell jegyeznem, hogy mindig arra törekedtek, hogy ne tegyenek különbséget közöttünk. A drákói szigor mindkettőnknek kijárt.

     Saját szobánk volt, az időnk nagy részét ott töltöttük, kivéve, ha sétálni mentünk, vagy „megmutattak” bennünket a felnőttek vendégeinek, amikor aztán viselkedni kellett, jól nevelten köszönni, és csak akkor beszélni, ha kérdeznek. „Papi, kérem, hány óra van?”, volt az előírásos modor, a „hányóra?” helyett.

     Nagy súlyt fektettek arra, hogy megtanuljak úrilányhoz méltóan viselkedni, pl. szépen enni, másokra tekintettel lenni – önző magatartás és affektálás kizárva –, nem válogatni. A spenótot vagy akármit, ami az aznapi menüben szerepelt, zokszó nélkül meg kellett enni, vagy ha nem, akkor megértően bólogattak: látom, nem vagy éhes – mondták, majd a legközelebbi étkezésnél megkaptuk ugyanazt. Ezzel az egyszerű módszerrel jó étkezési szokásokat alakítottak ki, nem vitás. A mai napig sem vagyok faksznis, jóformán mindent szeretek.

     A gyermekek természetes ösztönével, hogy a dolgok középpontjába legyenek, és mindenki rájuk figyeljen, édesanyám egyszerűen bánt el.

     Emlékszem, amikor egyszer panaszkodtam: „mami, fáj a torkom, ha nyelek”, azt válaszolta: akkor ne nyeljen!

     Itt meg kell állnom egy pillanatra.

     A családon belüli magázódás némi kedvességet volt hivatva jelképezni. Ez a szokás családonként változott. Atyám egy idő múlva megelégelte a dolgot, és simán letegezett bennünket, de, természetesen, mi nem tehettük ugyanazt. További vita erről nem volt…

     A budai várnegyedben laktunk. Nyaranként és Karácsonykor a nagyszülőket boldogítottuk, akik vidéken éltek. Nagymama ugyan azt állította, hogy kétszer örült nekünk: amikor jöttünk, és amikor elmentünk…

     Anyai nagyapám Széchenyi Baghy Gyula, jómódú földbirtokos volt, ötezer holdon gazdálkodott. Két kastély tulajdonosaként és az országos agarászverseny megrendezőjeként nagy tiszteletnek örvendett.

     Versenylovak és díjnyertes agarak tenyésztésével is foglalkozott. Nem nézte jó szemmel a pazarló életmódot. A nyereség túlnyomó többségét visszaforgatta a birtokba, cséplőgépeket vásárolt, és korszerűsítésre törekedett, nagymama bosszúságára, aki szerette a társadalmi életet, de úgy érezte, hogy erre nem kap elég pénzt.

     Nagypapa maga volt a józanság és bölcsesség köve, nem lehetett eltéríteni a frivolitás irányába.

Egy alkalommal fia, Andris nagybátyám nagy lélegzettel fordult hozzá:

     – Papa, pénzre van szükségem!

     – Mire kell, fiam? – kérdezte az öregúr.

     – Autót szeretnék venni.

     – Hová akarsz utazni?

     – Párizsba – mondta Andris bátyám.

     – Miért pont Párizsba?

     – Hát azért, mert ott még nem voltam – türelmetlenkedett Andris bá.

     – Mért nem mégy Debrecenbe? Ott sem voltál még – volt a válasz, és ezzel el is dőlt a kérdés. Egyelőre nem lett autó.

     Mindazonáltal nagyon kedves és békés természetű ember volt, soha egy rossz szó nem hagyta el a száját.

 

 

     Aztán, a csaknem idillikus gyermekkor után, 1938-ban a család Pécsre költözik. Főispánná nevezik ki a családfőt, aki 37 évesen az ország legfiatalabb főispánja lesz.

     S az idill folytatódik. 10 évig élnek az ország egyik legszebb városában. Andrea hatévesen bekerül a Miasszonyunk leányiskolába, Péter, a bátyja pedig a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában végezheti középiskolai tanulmányait.

     Az első néhány év még szinte felhőtlen boldogságban telik. Játékban, tanulásban, gyerekes csínytevésekben.

     Életre szóló barátságok szövődnek itt.

 

     Mígnem egyszer az egyik osztálytársam kabátja hajtókáján sárga csillaggal jelent meg az iskolában. Arra lettem figyelmes, hogy néhányan összesúgnak a háta mögött, sőt a gyerekek kegyetlenségére jellemzően, halkan még röhögnek is, bár kétlem, hogy tisztában lettek volna vele, mit tesznek.

 

     És ezzel elérkezik egy olyan időszak, amelyről kétlem, hogy életre hívói tisztában lettek volna azzal, hogy mit tesznek.

     A nyilasterror józan emberi ésszel felfoghatatlan időszaka ez.

     Az apát, aki főispánként nem volt hajlandó olyan intézkedéseket hozni a zsidóság ügyében, amelyek ellenkeztek az elveivel, letartóztatják, s egy német koncentrációs táborba hurcolják, valahová a Mecsekbe.

     Közben már zajlik Budapest ostroma. S a dicsőséges szovjet hadsereg néhánynapos ágyúzástól és lövöldözéstől kísérve, elfoglalja Pécs városát is.

     Az apa megszökik a német koncentrációs táborból, hogy aztán – Pécs orosz megszállása után – mint szökött nácit tartóztassák le.

     A barátok a környező birtokokról sorra hagyják el Magyarországot, amíg még tehetik. S akik itt maradnak, szembe kell nézniük azzal, hogy a titkosszolgálatok ügynökei minden lépésüket figyelik. Tehetetlenül tűrniük kell a kitelepítést, a teljes vagyonelkobzást, a bebörtönzést, a kínzásokat, s hogy megfosztatnak a legalapvetőbb emberi jogaiktól is. A szólásszabadságtól, a tisztességes tanulási és munkalehetőségtől.

     Ahogyan Nádasdy Ferenc fogalmazta meg – „olyan ez, mint megfulladni a homokban, lassú és szörnyű halál, mert a pórusainkon keresztül fojtogat.”

     Az úgynevezett „osztályidegen, a nép ellensége” titulus nemcsak hazug, de alaptalan megbélyegzés is volt.

     És a kiszolgáltatottság egy alacsonyrendű diktatórikus rendszernek nem csak az arisztokráciát sújtja.

     Itt a szellemi életnek többé semmiféle szabadságáról szó sem lehet. Az emberi személyiségnek gondolkodásában, erkölcsi öntudatában, teremtő képzeletében alá kell vetnie magát a társadalomnak. A régi államok despotikusak, kegyetlenek voltak, de nem követelték a maga teljességében és mélységében az emberi lelket.

     A fennen hangoztatott kollektív öntudatban azonban az ember nem létezik többé. Még a léte is eltörlődik.

     A kommunizmus nem csupán az Isten tagadása, de egyúttal az ember tagadása is. És ez a két tagadás szoros kapcsolatban áll egymással.

     Nincs olyan kegyetlenség, amely e közegben ne nyerne igazolást.

     És e kötetben szembesülni fognak ezzel.

     Szembesülni egy fiatal lány sorsán keresztül. A vergődésében, az üldözöttségében, az útkeresésében – a végső soron tragikus anyaságában. Küzdelmében a puszta fönnmaradásért, a mámorában az '56-os forradalom idején, s kétségbeesett menekülésében is.

 

 

Arról meg voltam győződve, hogy a szüleim, ha láthatnám őket, nyelnének egy nagyot, de biztatnának a távozásra. Szinte hallottam apám hangját: „Az emigráció fiataloknak való, eredj, mert itt nem terem fű a számotokra.”

     Az idő múlt, a lehetőségek pedig szűkültek. Hírek szivárogtak vissza hozzánk sikertelen határátlépés utáni börtönről. Egyesek többször is nekieredtek, mire végre kijutottak, de biztosra nem vehettük a sorsukat.

     A férjem azzal állt elő, hogy helyezzük biztonságba Mártikát, a kislányunkat Jászfényszarun, a szüleinél, mert ott legalább csend van, és a parasztok ellátják őket élelemmel. Aztán, ha néhány hónap leforgása után konszolidálódik a helyzet, és helyre áll a „rend”, akkor kintről megkérvényezzük a gyermekünk emigrációját, legális keretek között, biztonságosan.

     Ez nagyon csábítóan hangzott, a puszta gondolat miatt, hogy így gyermekem élete kockáztatása nélkül hagyhatjuk el az országot. Mázsás kő esett le a szívemről. Ugyanakkor fájdalmasan érintett, hogy el kell válnom tőle.

     – Mártikám, ha majd azt mondom, hogy csöndben kell maradni, akkor hallgatni fogsz? – Így tettem próbára.

     – Igen, mami – suttogta.

 

A férjem felkészült, hogy elviszi Mártikát Jászfényszarura. Ez sem volt könnyű feladat, a vonatok hol jártak, hol nem.

     Mielőtt elment, azt mondta, hogy nem tudja, mikor ér vissza. Adjak neki három napot, s ha közben adódik egy jó alkalom, menjek el, és várjam meg őt Bécsben… – Akkor még nem tudtam, hogy többé nem látom viszont. –  Nyomorúságosan éreztem magam. El kellett búcsúznom a kislányomtól.

     Azzal vigasztalódtam, hogy a nagyszüleinél jól fogja érezni magát, s még elég kicsi ahhoz, hogy néhány hónap távollét nem hagy nyomot a lelkében. Igyekeztem nyugodt képet ölteni, nehogy észlelje a helyzet komolyságát, nem szabad sejtenie, hogy elszakadunk egymástól.

     Néhány napig bolyongtam a városban. Most, hogy a kocka el van vetve – gondoltam –, jobban teszem, ha felvértezem magamat a későbbi honvágy ellen, amiről tudtam, hogy előbb-utóbb rám fog tömi. Feltéve, hogy kijutok Nyugatra.

     Végignéztem a szörnyű pusztítást, amit a gyönyörű szép Budapestem elszenvedett. Hullák és romok között bolyongtam, a sokkoló látványt mélyen belevéstem elgyötört lelkembe. Még most is elő tudom idézni ezeket a képeket. Az egyenruhás ávós holttestét, fele elégve, puhány, fehér keze élettelenül hever a zubbonyán. Láttam olyan holttestet, aminek a szemüregében cigarettacsikket nyomtak el. Ő is egyenruhát viselt… Sok fiatal gyerek gyertyákkal körülvett „ravatala” előtt is elidőztem, és bevallom, könnyeket hullattam. Mi történt velünk? És mivel érdemeltük ki ezt a cudar sorsot?

     Nem részletezem, mert a rossz emlékeket nem kell őrizgetni, előre kell nézni.

     Az ember huszonhárom év tapasztalatát, a szülői házat, az iskolát, az első nagy szerelmet, a barátokat nem törölheti ki a tudatából. Ami az önazonosságát jelenti, azt, hogy magyar és Magyarország a hazája, soha nem feledheti el.

 

 

     Nem mondhatom, hogy Nádasdy Nikolits Andreához valaha is kegyes volt a sors.

     Öt évbe tellett, amíg a hazáját elhagyva, végül is kijutott az Egyesült Államokba. Ám addig magára hagyottan, egyedül, kezdetben minden nyelvismert nélkül, Európa egyik menekülttáborból a másikba vetetten próbált talpon maradni, miközben azt hajtogatta magában, hogy úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna.

     Meg kellett tapasztalnia az emigráció minden nyomorát. Távol a hazájától, a családjától, a gyermekétől.

     Mígnem Párizsban, ahol cselédsorban vergődött egy távoli rokonánál, végre találkozhatott azzal a csodálatos emberi érzéssel, ami talán az életét mentheti meg.

 

Ezerkilencszázötvennyolc tavaszán történt. Virginia telefonhívást kapott egy magyar ismerősétől, a híresen szép Móré Icától. – Laci, a fiam, aki jelenleg Kanadában él, most visszajön Párizsba, hogy itt töltse a szabadságát – magyarázta Ica boldogan…

     Aztán…

     Egy ragyogó korai nyári napon beporzott a ház elé egy sötétzöld Austin sportkocsi. Kiugrott belőle egy jóképű, magas, feketehajú fiatalember. Kinyitotta az ajtót, s a kocsiból egy igazán ragyogó jelenség szállt ki. Egy kortalan, elegánsan öltözött, tüneményesen szép asszony.

     Hirtelen nagyon kisegeresnek éreztem magamat. Itt vidéken, pénztelenül, nem engedhettem meg magamnak, hogy divatosan öltözködjek, vagy levágassam a hajamat. Farmerben voltam, és egy pólót viseltem, a hajam is csak úgy állt, ahogy akart, smink, ilyesmi hiányában csak az voltam, amit a természet adott nekem. Most, ahogy visszagondolok, egy délutáni vidéki látogatásra nem is kellett jobban kiöltözni. De akkor…

     Aztán elhessegettem a gondolatot azzal, hogy ez van, ezt kell szeretni, így legalább már nem ér senkit meglepetés.

     A bemutatkozásokat követően Laci megragadta a kezemet, és kivonszolt a kertbe. Szemében pajkosság tükröződött: hagyjuk a két hölgyet, egymást szórakoztatni a pletykáikkal – mondta.

Sétáltunk a kertben, élveztük a szép napot, a kutyákat, a virágokat, a környéket, és egy percig nem állt be a szánk. Olyan könnyedén beszélgettünk, mintha évek óta ismernénk egymást. Ám semmit sem tudtunk egymásról, így volt miről beszélgetni. Az aggodalmaim elszálltak, nagyon jól szórakoztunk.

     Néhány óra után elmentek, miután megegyeztünk, hogy majd jelentkeznek…

 

Laci tökéletes partnernek bizonyult. Nem csoda, hiszen asszony nevelte, ezért tudta, hogy egy nőnek mi szerez örömet. Persze nem volt nehéz dolga, mert szinte mindennek örültem, számomra ez az időszak – a magyarországi egzisztenciám és a cselédsorom után – egy életre szóló élménynek ígérkezett…

     Általa ismertem meg igazán a francia lét jellegzetességeit. Jó humorú, nagyon barátságos, nyitott egyénisége és nagyvonalúsága magával ragadott, s ami a legfontosabb, rábízhattam magamat, levette a gondot a vállamról. Ez nekem új élményt nyújtott. Nappal kirándultunk Versailles-ba és hasonló helyekre, estefelé a Szajnán sétahajóztunk, éjjel a Casino de Paris-ba mentünk revüt nézni, majd tovább egy lokálba táncolni. S ez így ment. Nem csoda hát, hogy teljesen levett a lábamról.

     Most éreztem először, hogy tulajdonképpen szabad vagyok, még arra is, hogy szerelmes legyek. Úgy illettünk egymáshoz, mint kenyér a vajhoz.

     Mindketten szabadok voltunk és nagyon fiatalok.

 

     A sors azonban kegyetlen hozzá újra meg újra. És megtöri a szerelem csodáját.

     Még három hosszú évig vergődik Párizs és Genf között.

     Fél Amerikától. A hazájától Amerika nagyon messze van. Talán Genfben is fölépítheti az egzisztenciáját. Tanulnia kell. Ekkor már kiválóan beszél franciául, s benyújtja a kérvényét egy ösztöndíjas egyetemista státuszra.

     Elutasítják.

     A repülőgép 1961. augusztus 1-én száll le vele New Yorkban, hogy most már itt tapasztalja meg – Paizs Tibor erdélyi magyar író gyönyörű mondatát idézve – „milyen is az az árvaság, amit örökbefogadással vált meg a Világ”.

 

     Kérem, nézzék meg jól ezt az embert. Azok is, akik ismerik, és azok is, akik nem.

     Csodát látnak. A megmaradást, az erőt, a rendíthetetlenséget testesíti meg.

     Itt ül, Önökkel szemben. Igaz, hogy nemrégiben hasra esett a teniszpályán, és összetörte az orrát, de akkor ő most egy törött orrú csoda.

 

– Andrea, nem úgy indultál, hogy író leszel, ám eddig négy köteted is megjelent, s íróvá lettél, ha akartad, ha nem. Könnyedén és pontosan írsz. Az események diktálta kényszeren kívül volt-e valaki, aki írásra inspirált?

 

– Nem tartom írónak magam, de tény, hogy négy könyvet adtam ki eddig. Az elsőt angol nyelven, a másodikat magyarul, Nektek könnyű volt címmel. 1996-ban ugyanis, amikor visszatelepültem Magyarországra, szinte mindenütt ezzel a mondattal fogadtak.

     Megdöbbentett, hogy az itthon maradottak tényleg azt hiszik, hogy az emigráció egyenlő volt a mennyországgal. Ezt a tévhitet gyorsan meg kellett cáfolni. Ez a kötet nagyon hamar elfogyott, de a kiadó, sajnos, nem nyomtatta újra – ami nézetem szerint elég rövidlátásra vall. Nagyon sokan és sokáig keresték hiába, sehol nem lehetett hozzájutni.

     Aki olvasni fogja a könyvemet, látni fogja, hogy – ellentétben a mostanival – az akkori nevelési felfogás arról szólt, hogy ne dicsérd túl a gyermekedet, nehogy elbízza magát. Ezért én voltam a legjobban meglepve, amikor, sok-sok évvel később, az emigrációból kéthetente írtam a szüleimnek – tudva, hogy ezek a levelek éltetik őket itthoni sivár életükben –, s anyám egyszer csak megjegyezte: „miért nem ír egy könyvet? Olyan szórakoztatóak és szemléltetőek a levelei."

     Ez szöget ütött a fejembe. De írásról akkor még szó sem lehetett. Borzasztóan sokat és keményen kellett dolgozni ahhoz, hogy vigyük valamire. Nem volt idő könyvet írni. Csak sokkal később jutott eszembe újra, amikor korai nyugdíjba mentem. Végül is ő inspirált az írásra, amiért nagyon hálás vagyok neki.

 

– Ez a könyved tíz évvel ezelőtt egyszer már megjelent. Ugyan hibásan, szerkesztetlenül, lektorálatlanul, hiányosan. Miért akartad, hogy újra megjelenjen? S hogy éppen most jelenjen meg?

 

A forradalom ötvenedik évfordulója kapcsán többen is biztattak, hogy magyarul is jelentessem meg a történetemet, mert itthon sincsenek tisztában a tényekkel, lévén tabu téma, s az iskolában sem oktatják. Szerencsétlenségemre, az idő rövidsége miatt, a szöveg nem jutott hozzám vissza, lektorálásra, hanem egyenesen a nyomdába küldték. Így aztán hibásan, hiányosan került az olvasók kezébe.

     A forradalom 60. évfordulója alkalmából lehetőség adódott olyan emlékiratok megjelenésére, amelyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy tisztuljon a kép.

     A Forradalmi bizottság meghirdetett egy pályázatot, amelynek keretén belül rengeteg új mű születhetett meg, filmek, színdarabok, interjúk, könyvek. Így sikerült ezt a javított kiadást létrehozni.

     Szomorúan tapasztalom, hogy a témával kapcsolatban még most is sok a tévhit és a tudatlanság.

     A történelmi visszaemlékezések szerintem azért is fontosak, mert a jelen megértéséhez és a helyes döntésekhez elengedhetetlen a múlt ismerete. Az élet megy tovább, a problémák azonban nem szűnnek, csak átváltoznak. Most is olyan válságokat élünk át, amelyek a puszta létünket fenyegetik. A tanulságokat levonva, jó volna végre tisztán látni, és nem bedőlni a politikai szemfényvesztésnek.

 

– Köszönöm, Andrea.

 

     Legyünk egyértelműek, és mondjuk ki: Európában újra háború van. Még akkor is, ha saját személyes életünkben ma még nem érzékeljük ezt. Szinte közhelynek számít, hogy a történelem ismétli önmagát. Ez nem kérdés. A kérdés az, hogy vajon miért van így? Talán bele sem gondolunk. Pedig a válasz egyszerű.

     Tanulj meg olvasni – mondta Fatimában a Szűzanya Lúciának. – Lúcia akkor még analfabéta volt.

Mi mindannyian tudunk olvasni. Magyar nyelven mindenki tud olvasni, aki az ábécét ismeri. Még az is, aki egyetlen szót sem ért magyarul.

     De mi, akik tudunk magyarul, mi vajon megértjük azt, amit olvasunk?

 

     Most némiképp önkényesen, de ideidézem Pilinszky János két rövid Sztavrogin-versét.

Ha valaki esetleg nem tudná, Sztavrogin Dosztojevszkij: Ördögök című regényének a főhőse.

 

Sztavrogin elköszön

 

Unatkozom. Kérem a köpenyem.

Mielőtt bármit elkövetnek,

gondoljanak a rózsakertre,

vagy méginkább egyetlen rózsatőre

egyetlenegy rózsára, uraim.

 

 

Sztavrogin visszatér

 

Nem gondoltak a rózsakertre,

És elkövették, amit nem szabad.

 

Ezentúl üldözöttek lesznek,

és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.

Üveg alá kerülnek valahányan.

 

Üveg alatt, tűhegyre szúrva,

Ragyog, ragyog a lepketábor.

Önök ragyognak, uraim.

 

Félek. Kérem a köpenyem.

 

     Bizonyára mindannyian ismerik a legendát, amely szerint Napóleon föltette Francois Talleyrand-nak azt a kérdést, hogy mit tegyen a magyarokkal – már ha le akarja győzni őket. Külügyminisztere csak annyit mondott: Felség! A magyarok büszkék a hőseikre, a múltjukra. Vedd el a múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz.

 

     Nem adhatjuk fel a múltunkat. Ismernünk kell azt, és emlékeznünk kell rá mindig. Emlékeznünk kell, és tanulnunk kell belőle. Dicső és dicstelen, fenséges és tragikus múltunkból egyaránt. Ez a mi személyes felelősségünk. Különben újra és újra el fogjuk követni azt, amit nem szabad. Hogy aztán majd autseiderként, bölcsen megállapíthassuk – már ha megmaradunk –, hogy igen, a történelem ismétli önmagát.

     Csakhogy a történelem nem magánvaló. Olyan, és olyanná lesz, amilyenné tesszük. Mi, magunk.

 

     Van egy szokásom. Mindig megpróbálom összeolvasni egy könyv első és utolsó sorát. Tudják mi e kötet első és utolsó sora?

 

S mégis, magyarnak számkivetve.

Soha nem adom föl a reményt!

 

     Nádasdy Nikolits Andrea könyve nekem szelíd, de erős üzenet. Aki elolvassa az ő megrázó, személyes történetét, érteni fogja ezt az üzenetet.