Feltöltve: 2017.  jún. 30., do

Dr. Botond Gyula: PUTREFACTIO

A kommunizmus. A kommunista ember

Megjelent egy könyv. Egy nem akármilyen könyv. Mivel közöm van hozzá, a lehető legtárgyilagosabban számolok be róla.

 

A szerző: 

 

dr. Botond Gyula

 

A mű címe:

PUTREFACTIO

 

Jelentése: oszlás, rothadás

 

 

A mű alcíme:

A KOMMUNIZMUS
A KOMMUNISTA EMBER

 

 

A mű mottója:

Ez az írás a kommunizmus áldozatai 

iránt érzett részvétből fakad.

 

 

Idézet a műből:

 

 

E tanulmány készítője egy 1957-ben született, itthon élő, nem vallásos magyar ember. A kommunizmushoz fűződő kapcsolatomat a találkozás pillanatában kezdődő és azóta fokozódó ellenszenv jellemzi. Engem nem ért különös, személyes ártalom a kommunizmusban, a gyengülő kommunista Kádár-rendszer langyos iszapját dagasztottam, fiatalságomra kellemes nosztalgiával emlékezem. A kommunista ember lelki jellemzőit viszont bőségesen volt lehetőségem megismerni; de hogy a marxista ideológia által felszabadított, vagy inkább deformált személyiség micsoda sátáni viselkedésre képes, azt csak a rendszer megszűnte után napvilágra került dokumentumokból tudtam meg.

   Véleményem szerint a kommunizmus antropológiai jelentőségű esemény; az emberi lény olyan képessége mutatkozik meg benne, amely tömegessé, általánossá válhat, és amelyhez hasonló korábban nem fordult elő a történelemben. A kommunizmust elsősorban nem gazdasági, társadalmi, politikai rendszernek tekintem, hanem bűnnek. A bűn a rendszer elméleti és gyakorlati lényege, mégpedig saját jogán, vagyis nemcsak eszköze, hanem célja is önmagában. A kommunizmusról ma már mindenki mindent tudhat, eltérő megítélése tehát nem fakadhat ismeretek hiányából. Úgy vélem, minden nyilvánosan, felelősséggel megszólaló embernek kötelessége elítélni a kommunizmust. Aki nem teszi meg, valamilyen mértékben a cinkosává válik, és hallgatásával veszélyezteti a jövő nemzedékeket, mert a kommunizmus gyökerét magunkban hordozzuk ma is.

   Szakképzettségem és érdeklődésem tárgya az emberi lélek, e dolgozatban már csak ezért is a legfőbb vonatkoztatási pont. De azért is, mert a kommunizmus minden mozzanata az emberi lélek terméke, a kommunizmus jellemzői tehát valójában a kommunista emberek jellemzői, de potenciálisan mindannyiunk jellemzői is. Minthogy a kommunizmus nem a kommunizmusból ered, ezért megszűntével a forrása még nem szűnik meg, újraéledése ellen folyamatosan védekeznünk kell. A kommunizmust nem történelemnek, hanem az örök jelen részének tekintem, ezért ezt a dolgozatot jelen időben írom.

 

 

Idézet az utószóból (szerző: Varga Domokos György)

 

Ez az utószó nem arra szolgál, mint amire a kommunizmus időszakában nem egy könyvnek a végére odabiggyesztett körmönfont értelmezések és magyarázatok. Akkoriban, ha valami miatt kívánatos volt a mű megjelentetése, de nem volt kívánatos a szabad, önálló értelmezése, akkor gyorsan – még frissiben – a mű végén megmondták, mit is kell gondolni az egészről. Súlyosabb esetekben pedig még előbb, már a könyv elején, nehogy véletlenül bárki is nem kívánatos ideológiai elhajlásra vetemedjék.

     Botond Gyula könyve viszont leginkább akkor töltheti be történelmi hivatását, ha olvasói úgy, ahogy van, egészben lenyelik. S ha ezt az utószót nem úgy tekintik, mint ami elő kívánja segíteni a mű értelmezését, hiszen azon nincs mit elősegíteni: napnál világosabb az elejétől a végéig. Nem kis mértékben a komoly szépirodalmi igényességgel megrajzolt, érzékletes esetleírásoknak köszönhetően. De annak is köszönhetően, hogy a szerző tudatosan törekedett az időbeli és ideológiai önkorlátozásra, behatárolásra. A marxizmussal megszületett és kiteljesedett kommunizmusra – baloldali önkényuralmakra – fókuszálja figyelmét, hogy az olvasó figyelme se szaladozzék szét túlságosan, hanem röviden és töményen kapja meg a veszedelmes kór szemléletes ábrázolását. Hogy miért fontos ez, az is benne van ebben a kis műben, ezt sincs miért tovább ragozni: azért fontos, mert „a kommunizmus gyökerét magunkban hordozzuk ma is”.

 

Részlet a műből:

 

A tizenkilenc éves bivalypásztor fiú, Youn kissé idegesen lépked a vizes füvön, szorosan a lány mellett. Az eső elállt, de ruháik már átáztak az ötórás gyaloglás során. Meleg vizű tócsákban lépkednek, a lány mezítláb, hajnalban, a nagy kapkodásban nem volt ideje fölvenni a szandálját. Saram nem fázik, de nagyon fél. A fiú hátranéz, a menetoszlop, amelyből kiváltak még közel van, a zörgés, csoszogás és a katonák sürgető kiáltásai idehallatszanak. Senki sem figyel rájuk, alighanem a katonák sem vették észre őket. Youn nyakában egy piros kockás fehér sálat visel, mint a többi katona, vállán egy jókora karabély lóg, ismétlő lövésekre is képes, de a parancsnok megtiltotta, hogy lövöldözzenek, csak ha nagyon muszáj, mert kevés a lőszer. Youn sürgeti a lányt, időnként hátba löki, hogy szaporázza lépteit, de nem olyan durván, hogy el is essen. A közelben áll néhány ösztövér fa magas fűvel és páfránybokrokkal övezve, oda igyekeznek.

   Saram tizenhat éves, azon kevesek közé tartozik, akik még ilyen korukban iskolába járnak. Iskola azonban már hetek óta nincs a háború miatt, de tegnap azt mondták, hogy véget ért a háború, győztek a vörösök, a várost elfoglalták, a király és családja elmenekültek. Ma reggel azonban senki sem érti, hogy mi történik. Ordítozásra, sikoltozásra, lövöldözésre ébrednek, Phnom Penh minden lakóját kiparancsolják a városból, arra sem hagynak időt, hogy a holmijukat összeszedjék. Több ezer ember menetel órák óta étlen-szomjan az esőben, a rizsföldek között, egyikük sem tudja, hogy hová és miért. Mögöttük a néptelen város hátrahagyott tárgyakkal, szeméttel, összetört ablakokkal, se hang, se mozgás nincs benne.

   Odaérnek a fákhoz, a bokrok olyan magasak, hogy állva sem látszanak ki mögülük. Youn megállítja a lányt, a puskáját leveszi a válláról és ráfogja, olyan közel, hogy a cső hozzáér Saram vizes blúzához. Aztán elneveti magát és letámasztja a fegyvert egy fa törzséhez, a lány elé áll, a szemébe néz és mosolyog. Youn északról jön, nem járt iskolába, nem tud olvasni sem, de ért a rizstermesztéshez, a bivalynyúzáshoz, a szandálkészítéshez, a majomvadászathoz, és még valamihez.

   Egy évvel ezelőtt találkozik az Elsőszámú Baráttal, tőle hall híres emberekről, proletárokról, földesurakról, kommunizmusról. A csoportgyűléseken felolvasást hallgatnak a Kommunista Kiáltványból, meg is kell tanulni néhány mondatot. Könyvben látja Marx, Lenin, Mao fényképeit, akik felszabadítják a szegényeket, megbüntetik a kizsákmányolókat. Ezt tesszük mi is, mondja az Első Barát, aztán fegyvert ad, és győzelemre vezeti a vörösöket. Most majd munkára fogják a henyélőket, akik a városban laknak, ahol nem kell dolgozni, bankba meg iskolába járnak, órát és szemüveget hordanak. Saramnak is van szemüvege, de Youn már reggel leveszi róla és eldobja. Már akkor megtetszik neki a lány.

   Induláskor még Saram szüleivel és testvéreivel együtt menetel, de Youn megállítja, anyját pedig, aki fogja lánya kezét, egy másik vöröskatona úgy hátba taszítja a puskatusával, hogy a földre rogyik. Azóta a lány egyedül menetel, de a fiú mindig ott van a közelében, sohasem szól, csak mosolyog, néha megsimogatja az arcát. Most is ezt teszi. Mosolyog, tiszta, fehér fogai is kivillannak, végigsimítja Saram fekete haját, aztán elkezdi kigombolni a blúzát. A lány nem mozdul, a földre néz, néha a fiú arcára pillant. Remeg. Próbál arra gondolni, hogy a fiú tényleg szereti őt, de a szemében olyan idegenséget lát, mintha amaz egy másik világba tartozna. Saram nagyon furcsán érezi magát, talán az állatkerti állatok éreznek így a ketrecben az első napon.

   Az eső újra elered, a lány ott áll meztelenül, a fiú vele szemben, megoldja a nadrágszíját. Yount elönti a vágy és a hatalom mámorító érzése. Tudja, hogy bármit megtehet a lánnyal, az ő tulajdona, játéka, mint egy letépett virág, vagy mint egy lopott tárgy. Lehúzza a vizes fűbe, nézegeti, simogatja, fogdossa. Saram már nem érintetlen, a behatolás nem fáj neki, de nem fáj már semmi sem, egész teste elzsibbad, mintha a lelke távozna el belőle, lebeg a mező fölött, a fák fölött, a felhők fölött. A fiú testét megremegteti a gyönyör.

    Youn néhány másodperc múlva kezd ocsúdni. Elmúlik a vágy, az öröm, a határtalanság érzése, és a gyengédség látszata is. Felöltözik. A lány is szedegeti vizes ruháit, nem sír, csak a füvet nézi. Aztán megint ott állnak egymás előtt. Youn arcáról eltűnik a mosoly, ideges lesz, vállára akasztja a puskáját. Saram lassan hátat fordít neki, és elindul vissza, a menetoszlop irányába.

   Az első ütés a vállán találja el – Youn elvéti a célt –, éppen amint kilépne a páfránylevelek mögül. Megtántorodik, ösztönösen igyekszik talpon maradni, hátra próbál fordulni, talán védekezésképpen. A puskatus másodjára a bal arcát és fülét éri. Ettől megszédül, térdelve a fűbe rogyik, aztán az oldalára dől. Most látja maga előtt, amint a katona felemeli a fegyverét, hogy újra üssön. Saram karjait az arca elé tartja, de ez az ütés a mellkasát találja el. Felsikít. „Földesúr gyereke, pusztulj el!”, sziszegi a fiú összeszorított fogakkal. Aztán újra a lány bal arcát találja el, de ettől már betörik az orra és a fogsora. Már nem tudja kinyitni a bal szemét, de a másikkal mintha a fiúra meredne. Füléből és orrából szivárog a vér. Gurgulázó hangot ad, de a következő légvétellel vért szippant a légcsövébe, és köhögni, fuldokolni kezd. A puskatus újra a fejére sújt, Saram már nem védekezik, a fájdalmai is enyhülnek.

   A katona még jó néhányat üt, és a lányból lassan eltávozik az élet. Teste ott marad az esőben, a bokrok alatt, véresen, összetörve, lelke pedig felszáll az égbe – ártatlanul és megdicsőülve. Csontjait évek múlva megtalálják és odateszik a többi közé, sok ezredikként a múzeumba, ahol a kambodzsai marxisták, a Vörös Khmer áldozatainak maradványait őrzik egy hatalmas üvegszekrényben. A vörös katonafiú visszatér a menetoszlophoz, társaihoz, nem néz hátra. Tovább kísérik, hajtják a városból elűzött embereket, honfitársaikat a munkatábor felé, és még rengeteget vernek agyon, lőnek le közülük a nép nevében. Youn túléli a kommunizmust, négy év múlva visszamegy szülőfalujába, és tovább dolgozik a rizsföldeken. Saram teste elrohad a fa tövében, de emberi léte tiszta marad. Younnak viszont a bűn a lelkét rohasztja el gyógyíthatatlanul, feloldozhatatlanul, mert a gyilkosság bűne alól nincs, aki feloldozzon. Egyikük sem érez fájdalmat.

 

 

Részlet az utószóból:

 

Jó-e nekünk, jó-e a világnak, hogy Botond Gyula mesél róla, gondolkodik és gondolkodtat róla?

Éppen azért jó, mert az elejétől a végéig könyörtelen őszinteséggel teszi. Habár a lelkünkre is igyekszik hatni, s nem engedi, hogy befogott orral, kényeskedve elillanjunk a kommunizmus rothadó tetemétől, a legfőbb célpontja mégis az emberi értelmünk. Logikus eszmefuttatásával, érveivel meg kíván győzni bennünket arról, hogy a felsőbbrendű önérzettel megvertek uralma nem szükségszerű, s némi odafigyeléssel megelőzhető.

     Mint megállapítja, a kommunista értékrend alappillére a hazugság, s minden egyéb erkölcsi jelleg, fejlemény ebből következik. Mivel a felsőbbrendű önérzettel megvertek térfoglalása mindig a hazugsággyártással kezdődik, ebből következően minden ép eszű embernek szembe kell szállnia minden erre irányuló kísérletükkel. Nem szabad engedni, hogy a hazugságok és híveik tömegesedjenek, erőre kapjanak, uralomra jussanak.

     Végig kell gondolnunk azt a paradoxont, amire Szőcs Géza figyelmeztet egyik idevágó elmélkedésében: „...míg egy elvont vagy akár hús-vér szovjet katonáról vagy »szovjet emberről« kötelezőleg csak a legnagyobb elragadtatással lehetett beszélni, addig a bolsevik hatalom több szovjet embert irtott ki, mint amennyit az imperialisták és burzsoák egy harmincéves háborúban képesek lettek volna.”[i] Mondhatni, ilyen iszonyatosan nagy teljesítményekre képes az elszabaduló hazugság és hiszékenység. Ezért is fontos odafigyelnünk Botond Gyulának a hős ötvenhatunkat illető egyik, igen meghökkentő megállapítására: „A lázadókat a zsigeri undor vezeti a kommunisták elleni együttes cselekvésre, nem is tudják megfogalmazni, hogy mit szeretnének, de a rendszert, az úgynevezett szocializmust nem akarják megdönteni.”

     S valóban, seregnyi visszaemlékezés igazolja, hogy az első lázadók a rendszert magát már nem akarták megdönteni. Aki a rendszer ellen szegült, már az is a rendszer, a hazugsághalmaz részévé vált, a marxizmust kritizáló is lényegében marxistaként gondolkodott már. A kialakult totalitárius rend időben és térben már koherens közeget alkot, ekkor már nincs menekvés.

     Ezért kell idejében eszmélni, ezért kell mindenféle korszakos hazugság ellen idejében fellépni.

     Ezzel a gondolattal érdemes elengedni Botond Gyula könyvét: a kommunizmusról, a kommunista emberről szóló értékes elmélkedését.

 

 

 

 

A könyv korrektora:

Hajdú Éva

a Szilaj Csikó munkatársa

 

A könyv kiadója: 

Botond Kiadó

Budapest, 2017

 

A könyv ára:

1490 Ft

 

A szerző elérhetősége:

www.botondgyula.hu

pszicho@botondgyula.hu

 

 

(VDGy)

 

-------------------------------------------------------------------

[i] Szőcs Géza: Szűcs Ernő vrag | Irodalmi Jelen Online

 

 

SZILAJ CSIKÓ

Ajánló