Feltöltve: 2018. márc. 2., do
Abó, Robó és Barabás
MARSALL ÁGNES
Utoljára huszon-egynéhány éves koromban történt meg velem, hogy a kezembe vettem egy regényt, és nem tudtam letenni, amíg végig nem olvastam. A regény Dosztojevszkij Félkegyelműje volt. Az Abó és Robó című kötettel csaknem ugyanígy jártam.
A szerző, könyve utószavában valósidejű regényként aposztrofálja művét, „amelyben közéletünk néhány valóságos, friss eseménye és közismert szereplője is teret kapott.” A regény főhőse a mesterséges intelligencia magyar tudora, akit a Föld leghatalmasabb informatikai cégének vezetője (Hawking) azzal a feladattal bíz meg, hogy tervezze meg a világ első, valóban emberszabású robotját, amely nemcsak hogy simán átmegy majd az ún. Turing-teszten, de „kivétel nélkül mindenkiben olyan érzéseket ébresszen, hogy ilyen gondolkodásra, ilyen viselkedésre csakis igazi ember lehet képes”.
Főhősünk első reakciója egy normálisan gondolkodó ember reakciója: „Hawkingnak nincs ki mind a négy kereke. A robotokat nem azért találta ki az emberiség, hogy híven utánozzák őt.” A feladat azonban óriási szellemi csábítás. E megbízással „részt kaphat a teremtés csodálatos folyamatából. Beléphet a világ szentélyébe, a legmélyebb titkok birodalmába”. Tizenkét hónapja van rá. Az olvasó pedig e tizenkét hónap nem akármilyen történetének lesz
részese.
A tudós már nem éppen fiatal, ezért kései gyermeke, a tizenhatodik évében járó Abó nem számíthat rá, hogy valaha is testvére lesz. Ezért úgy dönt, hogy emberszabású robotját
fia – „szeme fénye” – ikertestvéreként fogja életre hívni, s Robónak fogják nevezni. Némileg pedig meglovagolva az akadálymentesítés egészséges divatját – az esélyegyenlőség korparancsát –, kerekesszékbe fogja ülteti.
De mi legyen a szellemével? Ahány ember, annyi szellem, annyi lélek. Melyiket válassza? Milyen emberi egyedet teremtsen? Egyáltalán mi az, hogy élet? „Annak nincs semmi értelme,
hogy az életnek nincs semmi értelme” – ez lesz a vezérfonal. Az út pedig a jézusi tanítás útja, ami az „én vagyok” tudását jelenti. E szerint rá kell ébrednünk létezésünk értelmére, és
valódi önmagunkká kell válnunk. Ez kimondatlanul is a jézusi szeretet-elv nietzschei értelmezése: „Az »örömhírhozó« úgy halt meg, ahogyan élt, ahogyan tanított – s nem azért, hogy »megváltsa az embereket«, hanem azért, hogy megmutassa, hogyan kell
élni. A gyakorlat az, amit hátrahagyott az emberiségnek.” (Friedrich Nietzsche: Az antikrisztus)
Az emberek túlnyomó többsége azonban holtáig sem tanul. Önállótlan, céltalan marad, s mindig mástól, másoktól várja, hogy értelmet adjanak az életének. „Ha hiszed, ha nem – mondja főhősünk az ő lázadozó szeme fényének –, nem tehetek róla, hogy ilyen az élet. Az emberek inkább Jézust szeretik, mégis Barabást kiáltanak. Ahogyan régen is, most is.”
Folytatás itt:
Varga Domokos György új regényéről
Megjelent a Búvópatak 2018. márciusi számában.