Feltöltve: 2018. május 23., do

Magányos bárány

 

Versek

GAVALLÉR JÁNOS

Gavallér János versei elé

 

Gavallér Jánosnak – a „paraszt”-nak, miként előszeretettel nevezi magát – ez az első verseskötete. A költő – egyelőre – csak szűköcske körben ismert, ezért indokolt néhány gondolatot róla s verseiről előrebocsátani, mielőtt a kötetbe felületesen belelapozó-belekíváncsiskodó elme igaztalanul otthagyná.

     Legyen szó akár prózáról, akár líráról, manapság a tisztelt olvasó – és jobbára minden kultúrafogyasztó – elsöprő többségét az jellemzi, hogy a divatosat szereti követni, s nem vágyik saját utat törni, szellemi, lelki felfe-dezésekbe bocsátkozni. Mert egyfelől fáradságos, kényelmetlen, másfelől nincs belőle semmi kézzelfogható anyagi haszna. Gavallér János verseit azoknak ajánlom, akiknek a lelki gazdagság előbbre való az anyagi jólétnél. Akiknek az igazság fontosabb a sikernél. A nyers őszinteség fontosabb a művi csillogásnál.

     Azoknak ajánlom, akiket még mindig el tud bűvölni a világ talán leg-meghökkentőbb sajátossága: a legmélyebb emberi – és isteni –  fájdalmakból épülnek a legmaradandóbb csodák. A gyönyörűséges igazgyöngy a semmi kis kagyló önvédelmi küzdelmének – a belé férkőző idegen anyaggal szembeni hadakozásának – terméke. A krisztusi szeretet a szeretett Fiú feláldozásának és szenvedésének teremtménye. Gavallér János költészete pedig az élettől sokszorosan próbára tett, szakadatlanul nyomorgatott parasztzseni magá-nyának szüleménye.

   Verseibe belemerítkezni csaknem ugyanaz a lebilincselő érzés, mint félreeső vadonban egymagunkban kódorogni. Ránk zúdul az érintetlen tájék minden varázsa: lenyűgöz természetes szépsége, megborzongtat vadsága.  Ott mocorog bennünk a félsz, mégsem tudunk és mégsem akarunk elszaba-dulni. Az áradó őserő mintha léttitkokat akarna megosztani velünk, olyanokat, amelyeket máshol, másoktól hiába várnánk.  

     Ebben a hatalmas lélekáradásban mutatkozik meg leginkább Gavallér János költői őstehetsége. Debrecentől 15 kilométerre éldegél egy tanyán, elhagyatott vasútállomás kiszuperált épületében, fiával kettesben. „Ősi földhöz, röghöz ragadt, sártaposó zsellér családba születtünk, és a paraszti létben nevelkedtünk fel” – írja egyik, segítségért fohászkodó levelében nővére, Erzsébet. „A kétkezi munka volt mindennapi kenyerünk. Vagyonunk, jussunk sosem volt. Így mentünk át a jelen »kapitalizmusába«. A megélhetés kényszere miatt kellett elhagynunk Balmazújvárost." Mindennapi kenyerét Gavallér János, „a paraszt”, most a vasútnál keresi többműszakos beosztásban. Saját háza, lakása nincs; miként Erzsébet fogalmazza: „a vanból neki sosem jutott”. A fák és a növények az ő társai ott a tanyán, a csendes vidéken. S a távoli zajos világba futó sínpár mellett magányosan eléldegélve, Gavallér János magára veszi az emberiség minden szenvedését. De konok életakarását és hitét is. Mint akit Isten sosem hagy el. Mint aki Istent sosem hagyja el.

    Magányos bárányunk versei áradnak, mint a Szentlélek. Hol szabályo-sabb, rímesebb formákban, hol a hirtelen támadó viharos érzések és gondo-latok elszabaduló, féktelen sodrásával. Legtöbb költeménye nincs aprólékos műgonddal megmunkálva, nincsen akár belső kényszerből, akár előrelátásból megcsiszolgatva az örökkévalóság Parnasszusa számára. Gavallér János lendületes, erőteljes képvilága – létvilága – gyakran idézi elibénk költő-óriásaink egyikét-másikát (leginkább Ady Endrét), de költészete számunkra éppen nem a legnagyobbakhoz való hasonlíthatósága miatt lehet fontos, hanem azért, mert a mondandója, érzésvilága nagyon is a máé, nagyon is a miénk. Ráadásul úgy tud nagyon mai és nagyon a miénk lenni, hogy egyetlen mai irodalmi szalonnak sem odasimuló szerzője, követője. A pálya mellett létezik, nem a pályán. Mégsem elvadult farkas, hanem érzékeny bárány. Száműzötten is felelős és szerető ember tudott maradni. Mammon-tagadó.     Méltó az Atyához és a Fiúhoz. 

     Köszönöm, hogy hozzá vezettél.

 

     Budapest, 2018. április 11.

 

Varga Domokos György

Önéletrajzomból

 

(részlet)

 

 

Hogyan mondjam el?
Sutban, bekecs-pólyában nőttem fel.
Kanapén, vaságyon aludtam,
hideg szobában
téglát rongyba gyűrve, meleg dunna alatt,
vagy öten a kisszobában
a teatűzhelynél melegedve,
némán vártuk a holnapot:
Örök-csodában bízva, anyám félte,
apám nem hitt a keresztyén Istenben.
Mamám pápaszemében várta a halált.
Nővérem rettegett mellette az ágyban:
– Mikor ébred halott mellett fel?
Tátott szájjal bámultam a világra:
Mennyi minden más van!
Egy kiló kolbász járt fizetéskor,
télire tíz mázsa szén.
Egy évben egy nadrág, foltos,
és a levedlett örökség.
Álmomban kiabáltam: – Hé, emberek!
Anyám tudta, hogy egy Kisjézus minden gyermek.
De az emberek, holmi anyagi gonddal,
kényszer-kenyérért suttogtak!
Valami megfelelési öntudat
fojtotta beléjük a szavakat.

 

Az nem úgy van, hogy meggyónunk és kész! – mondta apám.
Mert lelkében gyón a nép!
Megbocsátani Isten nem tud,
csak elfordítja a fejét!
Fizetéstől fizetésig kongott a tányér,
s fizetéskor a kocsma enni kért.
S hogy felszakadt-e ott a seb,
mely ezer meg ezer éve nyomja lelküket? –

már nem emlékszik senki,
borba fojtva vitték terhüket.
Makacs legény a sors, inkább nem kér enni,
de sosem lehet sorba állítani!

 

Az óvoda kimaradt, mint úri gőg.
Csak a jószágszeretet öröklődött,
de bedarálta a cifra ködös kor.
Mert amelyik jószágnak nincs neve,
annak gazdájának sincs becsülete.
Az önkiből egy cukorkát hoztam magammal,
s anyám a sarokról szaladt vissza,
kifizetni, mert nekünk lopni nem szabad!
Torokgyulladásra titokban fagyit kaptam,
hogy az injekciót hagyjam beadni,
anyámmal ily alkut kötöttem én.
Ordítottam, nem ezért születtem, és sodort a lét!
Makacs legény a sors, inkább nem kér enni,
de sosem lehet sorba állítani!

 

Vályogot pakoltam, futottam a szekér után,
és a nap végén felülhettem a bakra tán...
A fizetség mindig más zsebében landol,
a becsület, mint koldus, üres marokkal lohol.
Nem kaptam én semmi mást,
csak hallgassak, fogjam be a szám,
a sorból nem szabad kilógni,
mert elsodor a törvény, s hat a lom.
Soha nem mertem sorba állni semmiért!
A sorból kiállni senkinek sem lehet.
De mire sorra kerültem, üres lett a tenyerem.
Hogyan mondjam el?
Minden fájdalmat az idő betemet:
makacs őseim sorsát örökre magammal viszem.

 

Balmazújváros-Bánlak, 2017.  febr.  9.

Ajánló