Most induló rovatunk célja, hogy minden lapszámban bemutassunk egy-egy Csömörön élő embert, aki hobbijánál vagy foglalkozásánál fogva érdekes lehet az olvasók számára.

 

Két gyerek, két bőrönd… A teraszon ücsörgünk, az árnyékolók alatt, a háromszínű leander mellett. Örülünk a viszontlátásnak, mert már régen volt, hogy találkoztunk, de most a nemrégiben kiadott könyve kapcsán Verzár Évával újra van lehetőségünk egy kis beszélgetésre, hogy családja hogyan talált új otthont, arról, hogyan kezdett írni, s hogy miből az a hatalmas hit és bizalom, amely útján kíséri.

 

„Sepsiszentgyörgy, ahol születtem és Uzon, ahol nevelkedtem, hagyományőrző falu Erdélyben. Olyan magyar közösség, ahol a mai napig is őrzik a népi tradíciókat, ahol a kalákában dolgozás természetes velejárója a közösség életének. Tizennégy évesen aztán gimnáziumba mentem Kovásznára, ahol kitűnő tanáraim voltak, többek között Gazda József író, Fábián Ernő politológus, valamint Erőss Péter pusztinai csángó-magyar tanártól tanulhattam az akkor még működő humán szakon. Ők voltak azok, akik későbbi életemet meghatározták, s ők voltak azok a tanáraim, akik az iskolából való elbocsátásomat ellenezték. Ballagáskor szabad volt virágot lopni, és mi, harmadikos gimnazisták éltünk is a lehetőséggel. Csakhogy nem akárhonnan, hanem az általunk nem kedvelt tanárok kertjéből, és gyökerestől téptük ki a ballagóknak szánt virágokat. A tanári kar úgy látta, a megmozdulás az én személyes lázadásom ellenük, így hát elvették az ösztöndíjamat, és mivel szegény családból jöttem, és édesanyám egyedül nevelt, végül az Uzonnal szomszédos sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végeztem el a negyedik gimnáziumi osztályt, és érettségiztem.”

 

A könyveket szinte faló fiatal lánynak sajnos nem volt lehetősége egyetemre menni, ezért, hogy támogathassa édesanyját, dolgozni állt a helyi gépkocsigyártó vállalat tanügyi osztályán. A nemesi családból való Jenő akkor már régóta udvarolt Évának, s később – bár sokan ellenezték, mégis – örök hűséget fogadó társa lett. Aztán jöttek a gyerekek: előbb Oszkár, nem sokkal később Ágó. Egészségügyi okok miatt, sok tanakodás után úgy döntöttek, hogy az egész családnak jobb lesz, ha Magyarországra telepednek.

 

„Két gyerek, két bőrönd és két táska volt mindenünk, mikor megérkeztünk a csömöri albérletbe. Se barátunk, se könyvünk, senkink nem volt. Egy polc volt az egyetlen bútorunk, amit valaki kidobott, Jenő meg behozta. Hát ez a polc azóta is hűségesen velünk van. Amikor rátaláltunk, nedves és dohos volt, megszárítottuk és lefestettük. Konyhaszekrény lett belőle, az addig földön tartott edények polcmagaslatra költöztek. Egy nap a Jenő munkáját szekrénnyel fizették meg. Az öreg polc megrangosodott. Fürdőszobakellékek illatoztak rajta, majd kikerült az előszobába, ahol cipőket, napi használatban levő ruhákat őrzött katonás rendben. Több mint húsz éve már, hogy a saját házunkban élünk. A polcot nem dobtuk ki, ő már a családunk része: ereklye, és hogy mégse érezze magát feleslegesnek, cipőkkel pakoltuk tele.”

 

Első bútordarabjuk mellett előkerül a magyarországi kezdetekhez kapcsolódó másik két ereklye: Oszkár utolsó, 4. osztályos erdélyi ellenőrző könyve és az Ágó-viselte, aprócska kiscipő, melyben háromévesen elhagyta születése faluját. Ahogy megérkeztek, hamarosan megműtötték Oszkárt, de a megnyugvás nem érkezett meg a családba. Kiderült, a kislány szívét is operálni kell. Mindeközben Jenő nappal tíz órát építkezéseken dolgozott, a második

műszak a fröccsöntőgép mellett várta, ami mellől este tízkor állt fel. Hétvégenként is dolgozott, kellett a pénz. S hogy egyről a kettőre tudjanak jutni valahogy, a Szőlő utcában földet béreltek, amin megtermelték a maguknak valót, s ahova délutánonként meg hétvégenként a gyerekek is kijártak ültetni, kapálni, öntözni.

 

„Annyira szegények voltunk, hogy néha enni is alig volt mit. De minket itt nagyon kedvesen fogadtak a csömöriek, és sokan próbáltak segíteni nekünk. Biztosan volt védőangyalunk, mert ha ma kilátástalan volt minden, holnap valaki megjelent a kapunkban, és hozott egy rúd kolbászt. A ruhákat például mindig ajándékba kaptuk. Ágó még kicsi volt, és egyszer kérdi: – Mikor jön a néni a zsákkal? −  Én meg mondom Jenőnek: Te, ez a gyerek azt hiszi, nincs is bolt, hogy természeténél fogva van úgy, hogy a ruhát mindig valaki zsákban hozza. − Elvittük hát Ágót a boltba, és vettünk neki egy piros szánkós kis kesztyűt. Ez volt az első vásárlásunk, amióta átjöttünk.”

 

Sok volt a kapott segítség, de ahova tudtak, ők is mentek, s tették a dolgukat, hiszen odahaza megszokták, hogy segíteni kell a másikon. Aztán, ahogy teltek az évek, egyről kettőre jutottak, az akkori önkormányzat segítségével kamatmentes hitelre vehettek telket, amire később megépítették a mai otthonukat, melyre a családból való egyetlen vagyon, az örökségből jutott ötezer márka teremtett lehetőséget.

 

„2004-ben sikerült megvennünk a család első számítógépét. Egyáltalán nem értettem hozzá, de szerettem volna megtanulni. Eleinte nehezen ment, ha egyedül voltam itthon, és elsötétült a képernyő, csak kiálltam a teraszra és átszóltam a szomszédba. Szilvi aztán jött és segített. Lassan valahogy belejöttem.”

 

Eleinte saját történeteit írta meg, később jöttek a mesék és novellák, majd a székely balladák sora. Benke László költő az első székely balladákat tartalmazó kötet, a Mire megvirrad megjelenése kapcsán ezt írja: „Isten áldotta tehetséget, írót avatunk e kötettel. Ma szinte senki sem ismeri Verzár Éva nevét. De jaj, holnap az irodalom is megismeri őt!” Verzár Éva székely balladáinak második kötete idén jelent meg, Lármafák oltalmában címmel. A könyvnek szeptember 27-én, Csömörön lesz a bemutatója.

 

A teraszon, az árnyékolók alatt, a háromszínű leander mellett ülve próbálom kifürkészni, mi is lehet a titok, betűi, szavai, mondatai, történetei titka. Talán balladái egyszerű, eredeti és gyönyörűséges nyelvezetében rejlenek, vagy abban inkább, hogy novellái szorosan kapcsolódnak szívhez és lélekhez? Nem tudom eldönteni. De talán nem is baj, hiszen a titkot elég, ha Verzár Éva ismeri.

 

Miklós Daniella

(Csömöri Hírmondó, 2013. augusztus)

 

(forrás: http://www.csomor.hu/?module=news&action=list&fname=e-hirmondo)