Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen, amikor még az ónodi vár teljes pompájában állott, közel a Sajó folyóhoz, egy átjárhatatlan mocsárral körülvett dombon, ebben a szép várban szolgált egy katona, aki értett a szabáshoz, varráshoz. Nem csoda, hiszen édesapjától tanulta ezt a mesterséget.

     A várban is ez volt a feladata. A vitézeknek ő készítette a gúnyát vagy javította az öltözetet, ha elszakadt a harcok közben. Mindenki csodálta ügyességét, mert néhány fertályóra alatt olyan ruhák kerültek ki keze alól, hogy még maga a király is elnémult, amikor meglátta azokat.

Egyszer ennek én is a szemtanúja voltam. Éppen akkor tett látogatást a király az ónodi várban, amikor valamiért én is ott bóklásztam.

     Már napokkal azelőtt tudomást szereztek róla, hogy a király meglátogatja a várat népes kíséretével. Mindenki lázasan készülődött, csinosította, szépítgette lakóhelyét. A várbeli nők mostak, takarítottak, mázolták az épületek falait. A férfiak, akik katonaként szolgáltak, gyakorolták a harcművészetet, vívtak, lőttek vagy csupán csak fitogtatták erejüket egymásnak.

A vár kapitánya elégedetten szemlélte a nem mindennapi készülődést a király fogadására, amikor tekintete megakadt a szabólegényen, aki unottan sütkérezett a vár egyik tornyán.

     – Hé, te szabólegény, neked nincs semmi dolgod? Holnap érkezik királyurunk őfelsége, varrjál szép pantallókat a tiszteletére! Javítsd ki vitézeim gúnyáját, de szaporán!

     Erre a legény teljes nyugalommal válaszolta:

 

     – Ha nem látná nagytiszteletű kapitányuram, éppen ezzel foglalatoskodom. Már legalább fél tucat pantallót megvarrtam, most állok hozzá a második fél tucatnak.

     Ezt meghallván, a vár kapitánya éktelen haragra gerjedt. Ha a szabólegény nem lett volna fent a magas tornyon, biz Isten jól meglegyintette volna, hogy bolondját járatja vele. Röstellt felkutyagolni a kilencvenkilenc lépcsőfokon, ezért inkább mérgesen felkiáltotta neki:

     – Ha estére nem készül el a tucat pantalló, és nem hozod be a szobámba megmutatni, holnap reggel deresre húzatlak.

A legény csak mosolygott a bajsza alatt, majd odakiáltotta a kapitánynak:

     – Meglesz kapitányuram, este megcsodálhatja a pantallókat.

     – Úgy legyen – mondta a sok csatát megjárt vitéz –, de vigyázz, mert ha csak eggyel is hibádzik, deresen végzed, és én magam ütök a hátsódra legalább huszonötöt.

      A várban mindenki végezte a dolgát, csak a legény heverészett.

     Eljött az este, és a vár kapitánya türelmetlenül várta a csodaszép pantallókat. Várt, várt, de az nem akart jönni. Gyanút fogott, és elküldte érte az egyik katonáját:

     – Menj el fiam ezért a szabóért, és ha kell, akkor a fülénél fogva ráncigáld elém, a tucat pantallóval együtt. Van egy olyan érzésem, hogy lóvá akart tenni őkelme, ott a vár tornyán. Lesz ne mulass, ha úgy van, ahogyan gondoltam!

A katona elsietett, és egy kis idő elteltével megjelent a szabólegénnyel, aki úgy tett, mintha cipelne valamit a kezével. Még talán a vak is láthatta: nem hozott semmit. Üresek voltak a kezei.

     – Hol vannak a pantallók? – ripakodott rá a kapitány – Azt mondtad, estére elkészül. Egyetlen egyet se látok nálad.

Erre a legény magabiztosan kihúzta magát és mondta:

 

     – Pedig, kapitányuram, elkészítettem mindet, napsugarakból szőtt kelmékből. Ellenben tény, hogy a napsugarakból szőtt kelmét csak napvilágnál lehet látni. Ezért most ne is akarja megpillantani a pantallókat, mert ez lehetetlen.

     – Hogy lenne ez lehetetlen? – kérdezte a kapitány – Nézz körül csak a várban, a többiek mennyit dolgoztak, és munkájuk eredménye látható. Ragyog az udvar, tisztaság van mindenhol, katonáim fegyverei csillognak, mint a Nap, de te mit tudsz felmutatni? Hol vannak a kijavított pantallók? Nézd csak meg, mindegyiknek kilátszik az ülepe. Holnap látogatóba jön a király, mégsem járulhatunk elébe ilyen rongyos ruhákban. Nem ezt ígérted nekem délután.

     A szabólegény nyugodtan, rezzenéstelen arccal állt, és azt bizonygatta, hogy ő kijavított minden pantallót.

     Akik jelen voltak, ezen mind nagyon elcsodálkoztak, mert nem látták semmi jelét, hogy a legény igazat mond.

     Az ajtónálló is mindjárt a gúnyájára nézett, de semmi változást nem látott rajta.

     Nem tetszett ez a kapitánynak. Mérges volt, hogy éppen most hagyja cserben az embere. Máskor mindig az első szóra ugrott, és megjavította az elszakadt ruhákat, sőt, ha kellett, akkor újakat is varrt.

     Mit fog mondani a királynak, hogy katonáit szakadt ruhában járatja? Legszívesebben tömlöcbe vetette volna, hogy ott kelljen leélnie élete hátralevő részét, de akkor ki fogja megjavítani az uniformisokat?

     – Amiért összevissza hablatyoltál itt nekem mindenféle napsugarakból szőtt kelmékről, és egész nap csak a napot loptad, míg társaid derekasan kivették részüket a munkából, tömlöcbe is zárathatnálak – mondta a vár első embere. – Nézd, kivel van dolgod! Ha reggelig helyrehozod mulasztásodat, megkegyelmezek. Ellenben, ha nem, akkor, jaj neked!

     A legény most sem ijedt meg, sőt, kiállt az igaza mellett:

     – Kapitányuram, majd reggel, amikor felkel a Nap, meglátja, hogy igazat beszéltem. Olyan szép pantallókat készítettem a katonáknak, hogy még a királynak is leesik az álla a csodálkozástól.

     Ezeket hallván mindenki, aki csak ott volt, nagyon kíváncsi lett, és alig várták, hogy reggel legyen.

     Még mielőtt a kakas kukorékolni kezdett volna, fészkelődni kezdtek a fekhelyükön, és amint meghallották a nagytaréjú ébresztőjét, mindnyájan kitódultak az udvarra, hogy lássák a pantallókat.

     A legnagyobb csalódásukra egyetlen nadrág sem fityegett a szabólegény műhelye előtt a kötélen, ahová mindig kirakta az elkészült ruhát.

     A kapitány is leballagott az udvarra, és kérdezte, most már dühösen:

     – Hol vannak a pantallók? Te legény, megint becsaptál minket. Ennek nem lesz jó a vége.

     – Kapitányuram, hiszen az új pantallóban pompázatoskodnak. Csak vessenek magukra egy pillantást!

     Éppen akkor bújt elő az első napsugár a felhő mögül, és rávilágított a jelenlevőkre. Mindenki úgy elcsodálkozott, hogy majdnem leült a földre, mert olyan szép nadrágban feszítettek, hogy talán még a király katonáinak sem volt ilyen.

     – Ez varázslat – mondogatták az emberek, és a kapitány sem igen tudott szóhoz jutni. – Áruld el, milyen bűbájjal varrtad meg ezeket a pantallókat!

 

     – Ha a fejemet veszik is, ezt akkor sem árulhatom el – mondta. – Elégedjenek meg azzal, hogy napsugárból szőtt vászonból készítettem! Ennél többet nem mondhatok. Ha felfedem titkom, akkor a vitéz urak azonmód pőrék lennének.

    A kapitány nem is firtatta tovább, mert a toronyban levő katona jelezte, hogy érkezik a király és a kísérete.

    Mindenki a díszes társaság elé sietett, és nem győztek hajbókolni. Szerették volna, ha minél jobb benyomást keltenek a koronás fő szemében, mert hiszen akkor az ónodi vár és személyzete megkap mindent, ami csak kell a királyi udvartól.

     Mindenfélével traktálták a királyt. Beszéltek a táj szépségéről, az itt élő népek szorgosságáról, de még a várban lévő katonák vitézségéről is, ám a király szeme minduntalan az uniformisokon akadt meg, amit a katonák viseltek. Az előkelő vendég meg is kérdezte a kapitánytól:

     – Kapitányuram, árulja el, ki varrja ezeket a csodás egyenruhákat az embereinek?

     – Van nekünk a várban egy katonánk, aki ért ehhez a mesterséghez. Állítólag − az elmondása szerint − napsugarakból szőtt kelméből varja a katonáim ruháit.

     – Erre a legényre most már én is kíváncsi vagyok – mondta a király. – Menjünk azonnal a várba, mert szeretnék találkozni vele!

     Azonmód a várba ügettek, és mindjárt szólították a szabólegényt.

     – Áruld el, te legény – mondta parancsoló hangon a király –, hogyan varrod ezeket a csodás uniformisokat társaidnak!

     – Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, de ha még meg is nyuvasztat, akkor sem árulhatom el a titkát, mert akkor, akik ezeket a ruhákat hordják, mind pőrén maradnak. Különben is, megígértem édesapámnak, és én állom a szavamat. Majd, ha lesz fiam vagy lányom, akkor továbbadhatom ezt a tudományt.

     Hiába ígértek neki aranyat, ezüstöt, rangot, a legény hű maradt ígéretéhez. Pedig a király nagyon szerette volna megtudni a titkot. Bántotta is, hogy még neki sem árulja el, hogyan kell napsugárból szőtt kelméből szép ruhát varrni. Jó király volt, és ezért vallatással nem akarta kicsikarni az igazságot. Inkább beletörődött, hogy soha nem fogja megtudni.

     A királynak volt egy gyönyörű leánykája, aki édesapja kíséretével volt. Így szólt az apjához:

     – Édesapám, majd én szóra bírom a legényt, csak bízza rám!

     Apja nem nagyon hitte, hogy leánykája sikerrel jár, de ráhagyta, mert tudta: akaratos perszóna, és még raplizni kezd az Ónodi várban.

     A királykisasszony az egyik szolgálótól elkérte a ruháját, és mint szegény leány, ténferegni kezdett a szabóműhely előtt.

     Előbb-utóbb meglátta a legény, és incselkedve kiszólt a műhelyből:

     – Hallod-e, te leányka! Tán csak nem menyasszonyi ruhát akarsz varratni magadnak?

     – Ezt meg honnan találtad ki? – csillant fel a királykisasszony szeme. – Úgy bizony, kellene nekem egy szép menyasszonyi ruha, mert nemsokára férjhez megyek.

     – Aztán ki lesz az a boldog legény? – kíváncsiskodott tovább a kelmék mestere.

     – Ezt nem árulhatom el neked, mert úgysem hinnéd el, ki a boldog férjjelölt. Ellenben, ha elvállalod a munkát, akkor a menyasszonyi rokolyám napsugárból szőtt kelméből legyen.

     Tetszett a munka a legénynek, és elvállalta, hogy a királykisasszonynak ruhát varrjon.

     – Holnap ilyenkorra elkészül a ruha.

 

     – Jaj, jaj! – sopánkodni kezdett a lány. – Szeretnék a műhelyedben lenni, míg elkészül. Ugye megengeded?

     – Erről szó sem lehet, még kilesed, hogyan varom a ruhádat. Senki nem lehet a műhelyemben, amikor ruhát varrok, napsugárból szőtt kelméből.

     A királykisasszony addig-addig könyörgött, míg végül a legény beleegyezett, de megígértette vele, hogy amikor varr, becsukja a szemét. Még egy pillanatra sem sandít oda, mert akkor a menyasszonyi rokolya eltűnik az aráról a templomba menet.

     Természetesen a lány megígérte, hogy nem fog lesni. Szép csöndben meghúzódik majd a műhely egyik sötét sarkában.

Így is történt minden. A királykisasszony leült az egyik sarokba, és amikor a legény jelezte, hogy dolgozni kezd, az engedelmesen becsukta a szemét, legalábbis látszólag, mert fél szemmel mindent látott, amit a szabólegény csinált. Látta, ahogy elővette a napsugárból szőtt kelmét, kiszabta, majd szaporán varrni kezdte. Közben szünet nélkül mondogatta:

     – Napsugárból szőtt kelméből menyasszonyi ruhát varrok a királykisasszonynak, akit nemsokára feleségül veszek.

Amikor már kilencvenkilencszer ejtette ki a száján, a lány nem bírta elviselni, amit hallott. Villámgyorsan felugrott, és kérdőre vonta a legényt:

     – Hogy merészeled azt állítani, hogy feleségül veszed a királykisasszonyt? Ha erről apám értesül, fejedet veszi. Tudd meg, nekem már kijelölték a leendő férjem. Bármennyire is szeretnéd, te nem lehetsz a férjem. Siess, varrd meg a ruhám, hadd menjek a kiválasztottam elé!

     – De hiszen én vagyok a te kiválasztottad – nevetett rá a legény. – Különben is, kilested, hogyan varrom a csodás ruháimat, ha akarod, ha nem, életed végéig velem kell maradnod, mert ha nem, akkor minden ruha eltűnik rólad, és életed végéig pőrén maradsz. Ugye, ezt nem szeretnéd?

     A királykisasszony csak hebegett-habogott, nem tudta, mit feleljen a legénynek. Ekkor szemük találkozott, és testét forróság járta át. Furcsa érzés kerítette hatalmába, amelyből nem tudott szabadulni. Ezt szegényeknél, gazdagoknál úgy hívják, hogy szerelem.

     Mind a ketten elnevették magukat, és boldogan összeölelkeztek, mint két turbékoló gerle. Ezután a királykisasszony hagyta, hogy a legény befejezze a varrást, és magára öltötte a csodálatos, napsugárból szőtt kelméből készült menyasszonyi rokolyát, amelyben olyan szépséges volt, hogy mindenki elámult, aki csak meglátta.

 

Azonnal a király elé járultak, és a szabólegény megkérte a lánya kezét.

– Na, lányom, sikerült-e megtudnod a szabólegény titkát? – kérdezte az apja.

     – Sikerülni sikerült, de el nem árulhatom, mert akkor eltűnik rólam e szép menyasszonyi ruha, és pőrén maradok. Ez pedig nagy szégyen lenne királyi apámnak. Megígértem ennek a derék legénynek, hogy titkát soha el nem árulom. Ezt pedig úgy tudom megtartani, ha felesége leszek. Azért jöttünk drága apám elé, hogy megkérje a kezem.

A király végigmérte a legényt, és így szólt hozzá:

     – Mondd csak, fiam, nekem is tudnál készíteni egy szép viselős ruhát?

     – Akár hármat is, ha hozzám adja feleségül leánykáját.

     – Ez igazán jó üzletnek tűnik. Csodás ruháim lesznek, és a szomszédos királyok elámulnak, ha meglátják. Ti meg már úgyis eldöntöttétek, hogy egymáséi lesztek. Nem leszek kerékkötő a boldogságotokban. Nem bánom te furfangos szabólegény, feleségül veheted leánykámat. Mához három hétre megtartjuk az esküvőt, de addig mindenkinek varrjál szép esküvői ruhát, hogy olyan lakodalmat tarthassunk, melyett még ezer év múlva is emlegetnek az emberek.

     Nagy volt ám a királynak a népsége, ezért még a királykisasszonynak is be kellett állni, varrni a ruhákat, de szerencsére gyorsan beletanult a munkába, és az esküvő napjára elkészültek valamennyivel, sőt, még egy ráadást is varrtak.

     Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy az Ónodi vár csak úgy zengett a mulatozástól. Én is jelen voltam, és három éjjel, három nap táncoltam egyfolytában. Mielőtt hazamentem volna, megkértem a szabólegényt, hogy nekem is készítsen egy csodás ruhát, de titkát még nektek sem árulhatom el, mert akkor pőrén maradnék.

     Itt a vége, fuss el véle!