Tamási Lajos az a költő, aki 1956-ban a zsarnokság ellen, a szabadságért fölkelt magyar nép mellett teljes lélekkel elsőként kiállt, nem csak egy-két maradandó verssel. A Piros a vér a pesti utcán röpcédulákon is terjedt a forradalom napjaiban, olyan megrendítő és lázító erővel, amilyen ereje 1848-ban Petőfi Nemzeti dalának lehetett.

    Könyvünkkel 1956-os forradalmunkra és szabadságharcunkra emlékezünk és emlékeztetünk. Emlékezünk, mert gyűlöltük és gyűlöljük a zsarnokságot, s szerettük és szeretjük a szabadságot.

   Tamási Lajos költészete 1956-ban lobbant virágjába. A megtorlás éveiben is vállalta sorsát a költő, mindig hű maradt magához és a forradalomhoz. Verseit olvasva tanúi, részesei lehetünk egy nagy költői életmű kimunkálásának, születésének. S megértjük, hogy a reménység forrása mindig az ember, aki megalkotja önmagát; az emberi mű, a belőle sugárzó költői jellem és szellem, amely a nagy elődök példái nyomán testet ölt és hatni képes. Aki ismerte, az szerette és tisztelte őt, a tetőtől talpig becsületes férfit, a szigorú, de türelmes ember különleges tulajdonságait, egyenes jellemét.

   Tamási Lajost nem zárták börtönbe, nem végezték ki. E forradalmár költő sorsa a halálig tartó hűség, a csöndes szembeszegülés volt. Emberi, költői egyénisége holtáig ugyanaz maradt, aki ifjúkorában volt. „Vígságnak szomorú vagy, / békének háború vagy, / a tisztes nyugalomnak / gyanús vagy, de gyanús vagy” – így jellemezte egykor önmagát. „Barátaidnak szétszórt / csapatja csupa vérfolt, / de megriadnak látva / rajtad a szelíd tébolyt”.

   Haláláig megfigyelték, követték minden lépését. „Egy golyót én is érdemelnék” – mondta nehéz szomorúságában, de akkor már nem írt. Látom hulló fehér hajával Petőfi szobra előtt „a zuhogó esőben”, s ma is látni vélem, hogy a „fegyvergyári próbalövések jóslásainak ütemére” hogyan készül benne „ratatata... a magyar vers”. Mint „aki csatából menekül, s már elérte a kukoricást; s csak nem szünnek a dobajok mögötte”.

   Tamási Lajos nevét sokan ismerték, ismerni vélik szerte e világon. De egyetlen versből nem ismerheti meg senki igazán e gazdag költészetet. Azért állítottuk össze ezt a könyvet, hogy végre minél többen megismerhessék őt. A forradalomban elhíresült verse 33 évig nem jelenhetett meg hazájában. Föl sem becsülhető kitüntetésnek éreztem, hogy 1989-ben, az Oly sok viszály után c. antológia összeállításakor rám bízta a Piros a vér a pesti utcán közlését. Most pedig, mikor e kötet verseit és az emlékezéseket rakosgatom, napnál világosabban ragyog fel újra előttem, hogy milyen nagy élménye lehetett 33 éves férfikorában a forradalom, hiszen ifjúkorától a szabadság szeretete és a zsarnokság gyűlölete jellemezte; minden érzését, minden gondolatát, egész személyiségét áthatotta. Szerelmi líráját ugyanúgy, ahogy politikai líráját, anyja iránti szeretetét ugyanúgy, ahogy a munkásokba vetett hitét, velük való érzelmi azonosulását. A magyar nép közös reménysége, a jobb jövő várása izzik költészetében, most és mindörökké. Tamási Lajos egész életműve, emberszeretete a forradalomban gyökerezik.

   A magyar irodalom a nemzet lelkiismerete, emlékezete és várakozása volt mindenkor. Költészetünk egy-egy tiszta csúcsa a magyar nép egy-egy tiszta álma, közös reménye, vágyakozása. A magyar költészet fényében a nemzet nagynak, tisztának, szabadnak akarta látni önmagát. A pesti utcákon tüntetők, a vérző diákok és munkások legigazabb álmunkat álmodták 1956-ban: függetlenségünket, szabadságunkat, emberi méltóságunkat. A történelem nagy pillanata az, mikor a nép megelőzi vezetőit, megelőzi költőit is. Ledobja sorsa terheit, megmutatja igazi erejét, világraszóló győzelemre tör. Szabad és boldog akar lenni, előbb csak érzi, de már tudja is, hogy e küzdelemben még a vereség is magasztos. Így történt népünkkel 1956-ban. A nép után a költők ébredtek legkorábban, s költeményekben próbáltuk őrizni a vereséget szenvedettek becsületét. Hervadhatatlan virágok csokra a magyar költészet, s benne Tamási Lajosé. Történelmünk legszentebb pillanatai valóban a nemzet „közös ihletéből” és közös vállalkozásából fakadtak. Minden nagy költészet győzelem a halálon. Győzelmünk akkor lehet termékenyebb, ha költészetünk, Tamási Lajos költészete is termékeny talajra hull, s ahogy távolodunk az időben a hajdani eseményektől, úgy válik egyre világosabbá: Tamási a „nép nevében” emelte fel szavát nemcsak október 23- án, hanem a leverettetést követő évtizedekben is.

   Kötetünk első részében Tamási Lajos verseit ciklusokra bontva közöljük, a könnyebb tájékozódás kedvéért. A kötet verseit két kiegészí­tő fejezet követi: 1. Tiszteletadás – pályatársak, tanítványok főhajtása a költő előtt; 2. Tamási Lajos költészetéről, irodalomtörténeti jelentőségéről G. Komoróczy Emőke tanulmánya: „Nincs sehol megoldás, csupán a vállalt sorsban.”

   „EL NE FELEJTSE, AKI ÉL, / mert úgy született a szabadság, / hogy hullt a könny és hullt a vér.”

   Emlékezzünk Tamási Lajos költészetével a forradalomra, a magyar nép legszebb álmaira, legigazabb önmagunkra.

 

Benke László

 

 

*Előszó az El ne felejtse, aki él – Tamási Lajos legszebb versei – ’56 szellemiségének hiteles őrzői c. kötethez, amely a Hét Krajcár Kiadónál jelent meg.

 

Feltöltve: 2016.  okt. 18., hé

Előszó. (Hét Krajcár, 2016.)