Szerkesztőségünkben vitát váltott ki ez a korábbi film: „Bármilyen rákbetegség heteken belül gyógyítható dr. Leonard Coldwell szerint”. Az ő némely állítását – úgy tűnik, nem alaptalanul – kóklerségnek, svihákságnak ítélték. Alább a szerkesztőségünkbe érkezett egyik levelet adjuk közre, tekintettel a benne foglalt személyes élményekre és körültekintő meggyőződésekre... (– a szerk.)

 

A filmnek a fele biztos igaz, ezért biztos, ami biztos, minden ismerősömnek elküldtem, mazsolázzanak belőle kedvükre, mert lehet! Sok igazság van abban, amit a videón beszélő ember  mond, de azt ki kell válogatni a sok ocsú közül, ugyanis ha minden igaz lenne,  amiket állít, nem lennének halottaink, és teljesen túlnépesedne a világ. Ha minden annyira egyszerű lenne, ahogyan állítja,  gyógyszer-biznisz ide, gyógyszer-biznisz oda, a hatalmas gyógyszer-érdekeltségek tönkremennének, bármit is tennének.

 

Voltak, vannak és lesznek csodás gyógyulások. Egyről személyes tapasztalatom van 1973-ból. Jó barátunk édesapja akkoriban nem gyógyszertől, nem is valami csodakúrától gyógyult meg, az biztos! Hirtelen támadt gyomorrákja volt, kinyitották, bevarrták, hazaküldték, azt mondták, már a füle mögött is rák van, nem csak a teljes hasüregében. Három hetet adtak neki az őt kezelő orvosok...

 

Nagyon szerette a Kárpátia étterem savanyú tüdőjét, s ha Pestre látogatott, mindig ott s azt evett. Vettünk egy befőttes üveggel, zsemlegombócot is hozzá, aztán irány Balatonmária, mondván, úgyis mindegy már neki, mit eszik. Egyen, amit kedvel! Három adagot vettünk, kétszerre ette meg... Tizenhét  év múlva vitte el a szíve, bár az is tuti, hogy nem a Kárpátia étterem peislijétől lett jobban. Nem tudni, mitől...

 

Mondogatta is később a szakma, hogy az nem is volt rák, de a műtétről megmaradtak a fényképek, sőt, ami akkoriban még igen ritka volt, filmfelvétel is készült, és természetesen a metszetek is megvoltak, bár arra meg azt mondták a kételkedők, hogy nyilván összecserélték azokat...

 

Amire azt mondom, hogy igaz a riportban:

 

Az igaz, hogy a gyógyszerek mellékhatásai néha súlyosabbak, mint maga a betegség.

Az igaz, hogy a gyógyszergyáraknak nem érdeke, hogy mindenki teljesen fölgyógyuljon.
Az igaz, hogy nem úgy étkezünk, mint hajdanán. – Mikor ettünk mi (vagy elődeink) naponta –  esetleg háromszor is – húst? Még a kvázi jobb családokban is tartottak legalább két húsmentes napot a hétből. A szegények pedig hetekig nem láttak húst, annál több nyers eledelt fogyasztottak,  a főtteken – kásán, hasonlókon – kívül.

 

Az is igaz, nem volt olyan őrült mennyiségű cukorfogyasztás a világon, mint napjainkban. Magyarországon talán 120 évre vagy valamivel régebbre nyúlik vissza a cukorgyártás. Előtte csak természetes édesség létezett – már akinek... A méz nagy kincsnek számított, nem is jutott mindenkinek, de az emberek ismerték az aszalást, és mindenféle egyéb trükköket az édesítésre, tehát igenis fogyasztottak édességet.

 

Az igaz, hogy a cukor veszélyes drog, pillanatok alatt rászokhatni, aztán meg leszokni képtelenség róla. Mindeddig „csodaszernek” mondták. A jólétet szimbolizálta, és nálunk, Magyarországon, a szocializmus éveiben az életszínvonal emelkedését a cukorfogyasztás emelkedésével (is) mérték. Annyira rászoktatták az embereket a cukorra, hogy most lehetetlenség – nem merik teljesen – a drog kategóriájába beskatulyázni, pedig az, és úgy is működik. – Talán nem is kellene, mert idő előtti lenne,  csak ismertetni kéne a rászokással, fogyasztással járó veszélyeit.

 

Az is igaz, hogy régente nem léteztek tartósító szerek. Ma alig van – talán nincs is? – olyan élelmiszer, amibe ne raknának tartósítószert, ráadásul a sokszorosát a szükségesnek. (Néha arra gondolok, még a tyúktojással is csinálnak valamit.) Anyukám szalicilt sem használt, büszke volt arra, hogy az ő lekvárja nem romlik meg. Az igaz, hogy úgy tartósította, hogy agyoncukrozta a lekvárjait, de mégsem ehettük tele magunkat cukorral, mert a lekvárt hajszálnál is vékonyabban kente a kenyérre, mondván: több nap mint kolbász. Még így is – ettől a kevéskétől is! –  „cukorfüggő” gyerekek lettünk.

 

Az is igaz, hogy rák mindig létezett. Nemcsak a mitológiából, de népmeséinkből is tudhatjuk, ha odafigyelve olvassuk. Sőt, Mátyás király balladai vadászának a leánykája is minden bizonnyal leukémiás lehetett, és nem a szerelmi bánat sorvasztotta halálra – bár betegsége kialakulásához hozzájárulhatott.

 

Az is igaz, és ez járhat legközelebb a valósághoz, hogy amikor egy rákot fölfedeznek, akkor leggyakrabban túlontúl késő.

 

4-5 éve fölszedtem 25 kilót, amiből öt talán nem ártott, de a többi igen! – Igen rontotta az amúgy sem megfelelő látványt. Elhízásommal együtt jött a cukorbetegség, magas vérnyomás, koleszterol és a pánik, hogy már egy zoknit is alig tudok fölhúzni a pocakom miatt. Másfél évvel ezelőtt fogyókúrázni kezdtem mindenféle kontrol, tanács, csodarecept nélkül, csak úgy „elképzelésből."  Elképzeltem, hogyan, mit és főleg mennyit ettem régen, gyerekkoromban, meg fiatalon... Bejött!

 

Igaz, nem másfél hónap alatt adtam le 10 kilót, mint a „bulvárlapi mesékben”,  hanem háromnegyed év alatt, ám visszaállt a cukor, a vérnyomás és a koleszterol is. Lényegében mindent ettem és eszem, csak mindenből sokkal kevesebbet, kivéve a cukrot, mert azt már több mit húsz éve száműztem.  Van méz, juharszirup, mazsola, aszalt gyümölcsök – mindezek természetesen módjával! Salátát, zöldségeket, gyümölcsöket viszont korlátlan mennyiségben fogyasztok. Kell is, mert, ez nem volt könnyű időszaka az életemnek.

Még mindig cepelek 10 kiló szalonnát magamon, de attól is meg fogok szabadulni lassan, szép lassan. Ugyanis nincs pénzem kozmetikai műtétekre, strandra pedig szeretnék eztán is emelt fővel, szégyenkezés nélkül járni.

 

Hogy aztán kopogtat-é a rák az ajtómon, vagy sem, azt hetven évem fele közeledve nem tudhatom. – Valamiben mindenképpen meg kell halni...