A kalandos történetű, Polgárdiból származó, páratlan leletről sok helyen lehet olvasni az interneten, akitérdekel, utánanézhet. 

 

A krimibe illő, szövevényes üggyé terebélyesedő lelet, az ún. SEUSO-kincs a nemzetközi műkereskedelmet is megjárta, és a rendőri szerveket is megmozgatta.

 

Szakmai körökben már az 1980-as évek közepén tudtak egy 14 ezüstedényből és egy rézüstből álló késő római kori kincsleletről. 1975/76-ban Sümegh József találta meg, akit 1980-ban holtan találtak egy Kőszárhegyi pincében, mely a Polgárdi illetőségű Borbély család tulajdonában állt. Az ügyészség − majd tíz évvel később is − öngyilkosságnak minősítette az esetet. A kicsempészett műkincs a későbbi tulajdonos megbízásából 1988-ban került árverésre, ekkor látta a közönség és a szakmai is. Azonban a mellékelt dokumentumok, melyek iráni eredetet próbáltak igazolni, hamisnak bizonyultak, a kincs Amerikába került, ott a törvények értelmében lefoglalták, bizonytalan eredetük miatt. A kincsért évekig pereskedett Libanon, Horvátország és Magyarország mint feltételezett lelőhelyek. Az amerikai bíróság végül nem fogadta el egyik fél érvelését sem, így a kincs maradt.

 

De miért is indult Magyarország a kincsért folyó perben?

 

Mert magyar eredetére nemcsak megtalálásának körülményei, hanem az egyik 70 cm átmérőjű tál középső mezején található felirat is utalt. A tálon egy társaság szabadtéri, vízparti lakomajelenete látható. A készítő felírta a lakoma pontos helyét is: PELSO, ami köztudottan a mi Balatonunk latin neve. A tál feliratából az is kiderül, hogy Nagy Konstantin császár uralkodásának harmincadik évfordulójára készítették, a császár ajándékaként, egy bizonyos Seuso nevű embernek és családjának. A tálon látható rövid latin vers jókívánság Seuso és utódai számára.

 

 

 

Nyomára akadtam a történetnek, könyvben leírt formában is, a Fejér Megyei Levéltár és Polgárdi Város Önkormányzatának közös kiadásában: Erdős Ferenc – Fülöp Gyula – Szakály Ferenc : Polgárdi története című könyvében is, mely 1997-ben jelent meg, Polgárdi várossá nyilvánításának évében.

 

Polgárdiról Bél Mátyás (1684−1749) is tesz említést, aki korának kiemelkedő tudósa volt, evangélikus lelkész, többek között a magyar földrajztudomány, a leíró néprajz és történeti forrásfeltáró és kutatói munkássága érdemel megemlítést.

     Fejér vármegye leírása című munkájában írja, 1735-ben:

„Polgárdi a Batthyány család birtoka. Határos az előbbi faluval – Füle – és megegyezik azzal a lakosság nemzetisége és a talaj minősége tekintetében is. Igen jó bor terem a közeli Somlyóhegyen, ez azonban nem azonos a Veszprém megyei Somlóheggyel.”  

 

„Gróf Batthyány Géza somlyóhegyi birtokán is végzett ásatásokat 1881-ben – említi a könyv.„Ennek eredményei zömmel középkori leleteket hoztak. Az ásatásokon azonban római telepnyomok is előkerültek: kerámiatöredékek, fémeszközök, tetőcserepek. Ezekkel közel egyidőben került a Nemzeti Múzeumba a késő római kori iparművészet kiemelkedő darabja, egy ezüst tripus (háromláb). Ez a darab önmagában is feltételezi, hogy Polgárdiban a IV. században magas rangú személyiség, mindenesetre gazdag polgár lakott.”

 

Folytatva a kincsen látható mesélő jegyeket, a kutatók a tényeket kiegészítik azzal is, hogy az ilyen jellegű asztali készleteknél szokásos, fontos tárgyi tartozékként, hiányzik a leletből: ez a háromlábú asztal (tripus).

 

Megalapozott vélemények szerint, a Nemzeti Múzeumba került ezüst háromláb ennek a kincsnek a hiányzó darabja, mégpedig mind kora, mind mérete, mind stílusa alapján.

 

A kincset Seuso leszármazottai feltehetőleg a hun−germán betöréskor rejtették el az V. század első harmadában, s elmenekültek. Tulajdonosai nem térhettek vissza, így másfél évezredig a kincs a földben maradt.

 

Forrás: Erdős Ferenc − Fülöp Gyula − Szakály Ferenc: Polgárdi története, 1997.

 

Barna Beatrix