Különböző okok miatt − melyeket nem érdemes részletezni − napok óta kínlódom egyedül.

     Québec tartományra a sokáig elhúzódó tél után egyik napról a másikra tört rá a nyár, s ugyanilyen hirtelen tört rám három gyerek is, mivel anyjuknak − szintén hirtelen − el kellett utaznia. A gyerekek egyáltalán nem bánták, hogy kicsapta őket hozzám, úgy tűnik, szeretnek itt lenni.

     "Kényes ügy." Azért, mert már nem kicsik, viszont nem is nagyok. A két idősebb közt alig egy év a korkülönbség, úgy viselkednek, mintha ikrek lennének: teljes az egyetértés köztük. A kicsi négy évvel fiatalabb, s mindent elkövet, hogy idősebb testvérei békéjét megbontsa. Ha a nagyok ezt megunják, akkor pórul jár, s járul hozzám panaszra. Kezdem kiismerni a "firmát". Igazi kiskandúr, hamar rájött, hogy hízelgéssel sok mindent elérhet nálam. Igen ám, de a két nagyot is szeretem.  − Érdekes gyerekek. Kamaszkorban vannak, amikor állítólag kezelhetetlenek a fiatalok, de ők "kezesek," s ez a legszeretetreméltóbb bennük. Még a kicsit sem bántják annyira, mint amennyire gyakori komiszsága miatt megérdemelné a kis bajkeverő.

     Egyszóval: aranyosak, így hárman együtt, de etetni kell őket, és nem készültem föl a jöttükre. Van ugyan idehaza minden, ám mindenképpen túl akarok tenni az anyjukon, "hadd pukkadjon", ha már így rám sózta őket.

 

Pattantam volna a bringámra, hogy elszaladjak ezt-azt bevásárolni, mert nemsokára megérkeznek, de egy ősz óta porosodó kerékpárral...  − Le kellene kicsit törölni!  − Nehéz lenne így szárazon tekerni. Hol egy kis olaj?  − Végül: hol a pumpa, mert abroncsig leeresztett.

     Közben rohant az idő.
     Az üzletben minden rendben ment. Nem vásároltam magam agyon, szépen beférnek majd a dolgok a biciklitáskába. − Gondoltam.
 

Igen ám, de a pénztárnál megláttam "A" babért, helyesebben csak az illatát éreztem, ám azonnal tudtam, hogy ez egy élő cserje.

     Valamikor rég, kaptam egyet ajándékba − icipicit. A konyhában formás bokrocskává fejlődött, egymás után feszítette szét a cserepeit, mindenki a csodájára járt, aztán egyik napról a másikra elpusztult, és pótolni azóta sem tudtam, mert sehol sem találtam.
− "Nem is hallottak efféléről" − állították a növényeket árusító boltokban, s most itt illatozott egy élelmiszerüzletben, a pénztárnál.
Kiválasztottam a legszebb példányt.
     De ismét túlértékeltem a képességeimet! Hajtottam hazafele a kerékpárt, erős szembe-szél fútt, a babéromba bele-belekapott, a kis növény elhúzta a kormányt, az ágacskák csapkodták az arcom, de a neheze csak ezután következett: körösztül kellett kelnem a vasúton.
Kaptató a töltésre, kerítés, nehezen kezelhető kapu, mintha marhacsorda számára szerelték volna oda, holott csak gyerekek, idős, gépkocsival már nem rendelkező, rozoga nyugdíjasok, görisek, gördeszkások, kerékpárosok, tolókocsisok járnak erre.
     Az ám!  − Tolókocsisok.
     Kínlódtam az otromba, majd három méter széles kapuval, tartottam a bringát, melyet az egyre erősödő szélrohamok ki akartak tépni a kezemből, s ekkor megszólalt egy hang a hátam mögött.
− Asszonyom! Mit segíthetek?

     Tolókocsis, deréktól lefele béna fiatalember − akinek magának is nap mint nap rengeteg gondot okozhat ez az idétlen kapu − sietett a segítségemre.

Megengedte, hogy lefényképezzem, és felhasználjam a fényképét. 

 

*

 

 

 

*

 

 

 

*

 

 

 

*