Borúra ébredtünk, még a fakopácsunk is csendben maradt, pedig pénteken, a napsütésben igencsak szorgalmasan kopogtatta − nem a fát, hanem a szép, kerekded dióinkat. Az előjelzés vidámabb volt, igaz, jósoltak esőt, szomorú fellegeket, de kecsegtettek szép nyárvégi, meleg napsugárral is.

    A szombat azonban setétre sikeredett. Örökös Szilaj Csikó pártoló tagunk – a férjuram: Verzár Jenő – kényelmesen elterült ágyában, és kedvenc régi magyar filmjeit nézte, pedig az óra igencsak a dél felé kergette az időt. Ebbe a nyugalomba avatkozott be a kapucsengő, a kapuban pedig Náray Zsuzsa és főszerkesztőnk, Varga Domokos György kéredzkedett be és szólított fel, hogy menni kéne már.

    Kovács Ákos tanyájára majdnem egyszerre érkezett az összes vendég. Bocsánat, Jókuti Tamásunk már idegesen járt fel-alá, s amikor megérkeztünk, örömmel fogadott bennünket.

    A telekocsi Golarits Imrével és a lányokkal hamarosan beért minket. Jó volt viszontlátni Hajdú Évát, Juhász Annát, Szentandrási Erzsébetet.

    Az asztal hamar megtelt finom süteményekkel, itókákkal; szerencsére, hogy este már megkóstoltam a rácsos sütim széleit. Kis üvegek sorakoztak a sütemények között, s nem tudtam eldönteni, mi célt szolgálnak. Kérdésemre valaki Dombi-gombákról beszélt, s hamarosan meg is tudtam, hogy a budai erdők mérges, kevésbé mérges és ehető gombái készre főzve, a mi megajándékozásunkra érkeztek Csömörre. Valószínű mégsem mérges gombák lapultak az üvegekben, mert tudtommal mindenki életben maradt, s várja, hogy jövőre nagyobbra nőjenek Dombi főnök üvegcséi.

    – Koccintunk, Klári! – Ákos kiáltására körbeállt a fázó szerkesztőség, és az igazi illatos, fertőszentmiklósi barack termésének a nedűje meg is hozta a jókedvet.

    Jó emberek kis helyen is elférnek, csak egy sátor emelkedett fejünk fölé, de milyen jó is volt, hogy nem sütött a nap, nem volt hatalmas a sátor, mert körbeülve, mint a szegény ember gyermekei a téli estéken, együtt voltunk mind, együtt beszélgettünk, nevettünk, ettünk.

    Bizony, ettünk is: házi, Ákos-töltötte hurkát, uborkát, kenyeret, kolbászt. Nagyon finom volt! Jövőre birkapörkölt lesz. A szaporulat még ellene szólhat, de az ígéret szép szó.

    A minden évi riport is elkészült. A kérdezz-felelek alatt gólyalábon lépkedő szerkesztőség ismerkedett az állománnyal: van disznó, juh, tehén s még olyan tehén is, amelyiknek nincsen tőgye. Ebből kettő is, de volt trágya, sár, igazi tanyasi illat!

    A hangulat tetőfoka a film elkészülte után hágott magasba, miután Ákos gazda elfogyasztott egy egész szál hurkát négy szelet kenyérrel, de ki számolta! Kell az étel ehhez a sok munkához, s kérésünkre mesélni kezdte élete útját… Regényírásra nem készültem, ezért itt be is fejezem, mert haza kell indulni.

    Búcsúzás előtt Náray Zsuzsa megköszönte a szíves vendéglátást, mindenkit megajándékozott egy kedves könyvvel. Élete 41 évét töltötte nevelőmunkával, java részét a Liliomkert Katolikus Óvodában, mely idén 20. évi fennállását ünnepli. Szép könyv, kedves arcok nevetnek lapjairól az olvasóra, nemes munka, szép feladat, s csak kívánni tudom, hogy hosszú, boldog nyugdíjas kort érjen „hitotthona” nyugdíjba vonuló vezetője, erőben, egészségben, Isten tenyerén.

    Befejezésként az én legeslegnagyobb bánatom: ez a kedves, volt óvónéni asztalra tette a nekem szánt egyik tálca ropogós, sajtos pálcikáit! Ez az én bánatom, a legnagyobb bánatom!

 

A jövő évi Ákos-tanyai találkozó reményében:

Verzár Éva