Kakukk

Feltöltve: 2016. jan. 23., hé

Dokumentumfilmet kaptam el késő éjjel, talán a Spektrumon, vagy nem is tudom, hogy hol. Amint néztem, egyre azon gondolkoztam, hogy milyen szerencsés csillagzat alatt születtem, és hogy hálás vagyok Istennek ezért. Pedig nem volt könnyű nekem sem, de minden relatív. Háborúk és forradalmak, menekülés és beilleszkedés, kivetettség egy egész társadalmi csoportból, ez jutott nekem osztályrészül. De ezzel nem voltam egyedül. Sokaknak el kellene tűnődni azon, hogy az állandó panaszkodás és elégedetlenség mennyire haszontalan, mert a saját lelkük mérgezését érik el vele.

 

Négy különböző rövid történetet mutatott be a film.

 

A film azzal kezdődött, hogy egy kis kenyai fiú a talajba mélyedést vájt a puszta kezével. Azonnal megragadta a figyelmem: vajon mi fog ebből kikerekedni? Először kis gödröt formált, tökéletesen kerek szélekkel, majd egyre nagyobbra tágította, és egyre mélyebbre ásta, mígnem olyan lett, mint egy kis mosdókagyló. Egyszer csak kis tócsa keletkezett az alján. Tovább vájta-kerekítette a gödröt, s  még több víz tűnt elő. Ezt már szűrte, tisztította, egyik edényből a másikba öntve, addig-addig, amíg már inni lehetett.  Vagyis a sivatagos környezetben, ahol se kút, se vízcsap, így jutott vízhez. Hazavitte, és megtöltött két flaskát...

 

Őróla és kis húgáról szólt az első film. A szegényes reggelinél az apa elmagyarázta a fiának, hogy iskolába menet figyeljenek az elefántokra, egy bizonyos hegy mellett szoktak tartózkodni, kerüljék el, mert veszélyes. Mindkét gyermek egy flaska vizet cipelt magával. Elképesztően barátságtalan és nehéz terepen gyalogoltak hegynek fel és le, úttalan, köves vidéken, pipaszár lábukon. Az elefántokon kívül egy sereg zsiráffal is találkoztak, szerencsére minden baj nélkül.

 

Közben alul, a képen ezt olvashatjuk: az iskola 24 kilométerre van. Szinte futólépésben csörtettek, nehogy elkéssenek az iskolából.

 

A kép három kislányra váltott: ők pedig Marokkóban indultak az iskolába. Nekik csak 14 kilométert kellett bejárniuk, szintén gyalog. Ők is hegyes vidéken baktattak. (Voltam ott, tudom, hogy milyen nehezen járhatók azok a hegyek.) Ők fejkendőt viseltek. Mielőtt elindultak volna, egy nagy tálból evett a család, puszta kézzel rizst és zöldségeket.

 

A harmadik jelenet három fiút mutatott, valahol Indiában. A legidősebb tíz év körüli, kerekes székben közlekedett, ugyanis születési hibával jött a világra. Az anyja masszírozta és tornásztatta, a fiút elöntötte a fájdalom. Aztán beültették egy olyan taligába, amelyet csak a szentlélek tartott egybe. Két kisfiú húzta és tolta (alighanem az öccsei) az útnélküli homokos terepen, néha vízfolyáson át, majdnem felborult, de a két kicsi rendületlenül vonszolta tovább, mígnem egy lerobbant teherautó állta útjukat. A sofőr segített nekik átvergődni. Amikor pedig a gumi leesett a kerékről, egy szerelőműhelyben segítettek rajtuk, habár a kerék olyan rozsdás volt, hogy aligha bírhatta sokáig a csotrogány...

 

Ezek a fiúk is az iskolába igyekeztek.

 

Még egy esetet mutattak be, valahol Patagóniában. Egyetlen ló hátára ketten ültek fel, egy tíz év körüli fiú és mögéje a hatéves húga. Ők is iskolába indultak, árkon-bokron át, meredek hegyre föl, köves talajon „kutyagolva”, majd le a völgybe, de ott sem botlottak emberbe, mindenütt csak az elhagyatott, vad vidék. A lószerszám egyszerű kötélből állt, nyereg helyett párna volt az engedelmes állat hátán. Ők is nagy távolságra igyekeztek, jókedvűen, panasz nélkül. Hogy nem estek le a lóról?! – ez rejtély maradt számomra. A párnát nem rögzítette semmi, kengyelnek nyoma sem volt.

 

Egyetlen problémájuk az volt, hogy el ne késsenek az iskolából. Mert tudták, hogy tanulniuk kell, csak úgy alapozhatják meg az életük. Mondanom sem kell, hogy semmijük sem volt, csak a szakadt szandál a lábukon és a gúnya a hátukon. A végén, órák múlva mutatták, hogy valami városforma településhez értek, ahol már sok gyerek gyülekezett az iskola előtt…

 

Mindegyik gyerekszereplő hihetetlen rátermettséggel és bátorsággal vette az akadályokat, és boldogok voltak, hogy tanulhatnak. Nem volt okostelefonjuk, finomságos tízóraijuk, minden léptükre vigyázó szülőjük…

 

Biztos vagyok benne, hogy mindegyik gyerekből lett vagy lesz valami. Például a kenyai kisfiúnak az volt az álma, hogy pilóta lesz...

 

Nagyon elgondolkodtam a történetükön. Azok a pedagógusok valószínűleg nem sztrájkolnak. Hihetetlen összetartás, jó kedély és elszánt igyekezet jellemezte mindegyiküket, a tanítókat is beleértve.

 

Ez a film csak megerősítette bennem az elektronikus kütyükkel kapcsolatos meggyőződésemet és aggodalmamat: mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik az okos telefonnal összenőve nőnek fel? Lehet, hogy nagyon érteni fogják a számítógép kezelését, de a legkisebb akadály esetén (pl. – ne adj Isten! – ellopják a gépüket, vagy eltűnik a térerő) hogyan boldogulnak majd? Honnan lesz önálló gondolatuk? Milyen erős bennük az életösztön? Lesz-e bennük együttérzés embertársaik iránt, segítenek-e majd a gyengébbnek, a bajbajutottaknak?

 

Nem ártana egy kis létküzdelem a mi gyermekeinknek sem. A „segíts magadon, az Isten is megsegít” elve elvész a mai modern társadalomban. Valahol a két véglet között lenne jó megtelepedni.

Tanulságos filmet láttam

 

NÁDASDY NIKOLITS ANDREA