Ennek fele sem tréfa! Fehérneműt váltottam, a mackónadrág kivételével teljesen feketébe borultam.  (Mint Mussolini −, mondják azonnal az ellendrukkerek, a fasisztázók − mert tényleg! Az embernek mi egyéb is járhatna egy izgalmas meccs mondjuk 26. percében a fejében, amikor ráadásul két egész görögdinnye feszíti a gyomrát az izgalomtól?)

 

Nálam jobban kevesen úúútálják a focit, − s erre megvan a személyes okom −, mégis iszonyatos gyomorgörcsök közepette izgultam végig a 93 percet, mert kaptunk ajándékba még három percet a bitang bírótól, a sok sárga cetli mellé. (A sárga a kedvenc színem, de nem a játékvezető kezében! − Apropó! Mire is kötelező sárga szín esetén gondolni? − De hagyjuk! Hagyjuk meg azoknak, akiknek muszáj mindenkor mindenről valaminek az eszébe jutnia!)
     Mindegy! Megúsztuk: döntetlen.

 

És mit tesznek ilyenkor a derék drukkerek, akik ugyanúgy, mint magam, a meccs alatt sápadtra vagy vörösre izgulták magukat? (A vörösök biztos MSZP-sek, meg PM-esek, meg BM-esek, meg..., meg..., meg különböző együttesek lehettek.) No, mit? Elárulom: elkezdik becsmérelni az ellenfelet.

 

     − Hogy hogyan hiszterizált Ronaldo.
     − Miért? Mert a magyar focisták még soha, de soha-soha-soha nem hisztiztek örömükben vagy mérgükben? Akkor is, amikor bitang rosszul játszottak?

     − Hogy borotválva volt Ronaldo haja.
     − Na és? A magyar válogatott tagjainak milyen a haja? Nem ugyanolyan-é? De továbbmegyek: az aranycsapat tagjainak milyen frizurája volt? He? Még Hofi is kifigurázta őket.

 

Erős ellenfél, remek játék, izgalom minden percben. Büszke voltam, mert nem egy csapnivalóan gyenge, rossz csapat gurította a három labdát a magyarok hálójába, hanem ez a kiváló.

 

Ne fikázzuk őket! Ha nagyra tarjuk az ellenfelet, ha nagy ellenfelet győzünk le, akkor vagyunk mi valóban nagyok.