Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen, a Magura Hegység közepén állt egy kicsi vár. Olyan kicsi volt, hogy igazán nem is lehetett igazán várnak nevezni. Szégyenszemre még a török is elkerülte, mondván, ő bizony nem bajlódik ilyen aprócska vár bevételével. Netán a szultán megtudja, hogy itt vesztegetik drága idejüket, méregbe gurul, és dühében selyemzsinórt küld a fővezérnek. Inkább elkerülték, és nagyobb várat kerestek, ahol ország-világnak megmutathatták vitézségüket – ha azt a gyaur magyarok hagyták volna.

     A somlyói várban unalmasan teltek a napok. A várvédésére kirendelt néhány katona csak a hasát süttette a napon, kortyolgatva a finom borocskát, ami bőségesen volt a vár pincéjében, nagy tölgyfa-hordókban.

 

     Nem volt rossz világ a vár falai között. Ettek-ittak a bent lévők. Legfeljebb a vár szakácsának akadt dolga. Mindennap finom étkeket kellett készítenie a vitéz uraknak. Ebben sem lett volna hiány, hiszen a környék erdeiben volt sok vad, és a vár körüli falvak jobbágyai is ellátták a katonákat.

     Egyik nap a szakács azt vette észre, hogy valaki dézsmálja az éléskamrát. A kolbászokat megrágva találta, de a szalonna is jócskán hiányos volt. A várbéli katona miért lopott volna ennivalót, amikor annyit kapott, hogy nem bírta megenni?

Hosszas kutakodás után rájött, hogy a kamrában elszaporodtak az egerek, és azok rágcsálják meg a kolbászt és a szalonnát.

Nosza – gondolta a szakács – van a várban egy macska, aki egész nap csak a henyél a napon, rossz időben meg a kemence tetején szunyókál. Bezzeg szereti a bendőjét! Amikor a vitéz urak jobbnál jobb falatokat eregetnek lefelé a torkukon, a macska mindig körülöttük sündörög, és csizmájukhoz dörgölődve addig-addig ügyeskedik, míg valaki megszánja, lehajít számára egy jókora falatot. Így őkelme nap mint nap annyi ennivalót kap, hogy eszébe sem jut egerek után nézni. Miért is nézne, ha nem korog a gyomra. Úgyis megkap mindent, amit csak kíván.

     – Gyere csak ide, te macska! – kapta el a bundáját a bajuszkirálynak. – Lenne egy kis munka a kamrában. Annyi az egér, mint rostán a lyuk. Nem ártana, ha kicsit megritkítanád ezt a cincogó népséget.

     A szakács egy határozott mozdulattal behajította a kamrába. Szegény állat először fel sem fogta, mi történt vele. Eddig még sohasem volt ilyenben része. Mindig csak az élet szebbik oldalát látta. Soha nem parancsolták meg neki, hogy hajkurássza az egereket.

     Egy ideig unottan ténferegett a kamrában. Jó nagy volt. Nem csoda, hiszen mégiscsak egy vár lakóit kellett ellátni ennivalóval.

     A szalonnák, kolbászok és egyéb füstölt dolgok szép sorjában sorakoztak, rudakra felakasztva a plafonra. Macska elérni azokat nem tudta, ellenben az egerek valami fondorlatos módon feljutottak oda, és vidáman lakmároztak belőlük. Lent a kőpadozaton olyan ennivaló volt, amit egy macska nem szeret.

Egy ideig jött-ment a kamrában, keresve a kivezető utat. Esze ágába sem volt egerekre vadászni. Amikor egy idő után elunta a mászkálást, leheveredett az ajtó elé és elaludt. Közben az egerek vidáman lakmároztak, mit sem törődve az ősi ellenséggel.

Miután jó pár fertály óra eltelt, a szakács benézett, hogy a macska, mi munkát végzett? Hány egeret csípett fülön?

Mérgesen látta, hogy az egerek tovább lakmároztak a szalonnából és a kolbászból, ellenben a macska jóízűen alszik, mint egy kisded. Még azt sem vette észre, hogy benyitottak a kamrába.

     – Te mihaszna! – kiáltotta el magát a szakács, és a keze ügyében lévő főzőkanállal jól hátba vágta az alvó állatot, aki ijedtében akkorát ugrott, hogy majd a fejét beleverte a mennyezetbe. – Nem szégyelled magad? Cincognak az egerek, te meg alszod az igazak álmát?

     A macska lélekszakadva kiiszkolt a kamrából, és elbújt a konyha egyik sötét szegletébe, hogy ne találjanak rá.

A fakanalak mestere mérgelődve kijött a kamrából, és mivelhogy nem lelte a macskát, úgy gondolta, hogy az bizonyára kifutott a világból. Azért biztonság kedvéért megtiltotta a vitéz uraknak, hogy akár egy falat kenyeret is adjanak a lusta állatnak. A katonák nem nagyon értették, miért ez a szigorúság a macskára nézve, de mivelhogy szerették a hasukat, és nem akartak ujjat húzni a szakáccsal, szót fogadtak.

       Szegény macska, amikor eljött az ebéd ideje, megjelent az asztalnál, és azt hitte, minden a régi lesz. Elég egy kis kedveskedés a vitéz uraknak, és már potyog is a finom falat.

     Hej, de nagyot csalódott, amikor azt tapasztalta, hogy senki sem szór le neki még egy parányi kenyérmorzsát sem. Hibába nyávogott. Hiába volt minden ügyeskedés, nem kapott enni. Ráadásul a szakács még a kemence mellől is elzavarta, pedig odakint cudar idő volt. Megszűnt a szunyókálás jó lehetősége, mehetett ki a hidegbe. Szegény állat csak most jött rá, oda a jó világ. Kegyvesztett lett, és mehet, amerre lát.

     Amint ott didergett a várfal melletti rideg kövön, gondolkodni kezdett, hogyan szerezhetné vissza régi úri helyzetét. Azt mindjárt tudta, hízelgéssel nem sokra mehet a szakácsnál. Az többé már nem hisz neki. Akkor ijedt meg igazán, amikor meghallotta, hogy új macskát akarnak hozni a várba, amely majd megfogja az egereket a kamrában. Ez jelentené csak számára a véget! Ennél rosszabbat el sem tudott volna képzelni.

     Lelki szemei előtt megjelent, hogy az új macska basáskodik a konyhában, és a vitéz urak neki dobálják le a földre a finomabbnál finomabb falatokat. Ebéd után meg majd kényelmesen elterpeszkedik a kemencén, mint ahogyan ő szokott.

Sürgősen tenni kell valamit. Még azelőtt, hogy az új macska ideér.

     Kileste, hogy amikor véletlenül nyitva felejtették a konyha ajtaját, és nem figyeltek oda, mint a nyíl, beszaladt. Ismerte jól a helyiséget, tudta hová kell bújnia, hogy ne vegyék észre. A konyhában volt egy sarok, ahol mindenféle limlom várta a sorsát. Ezek között keresett rejtekhelyet. Itt gubbasztott egészen addig, míg a szakács a segédivel együtt el nem bóbiskolt. Edéd után mindig volt egy kis idő, míg lehetett szunyókálni. Ki merre látott, keresett magának egy vackot, és ott húzta a lóbőrt.

A szakács ráborult az asztal sarkára, úgy aludt. Segédei meg ki a liszteszsákon, ki a kemence párkányán. Nem telt bele néhány perc, az egész konyha hortyogott.

     A macskának sem kellett több. Csak erre várt. Az éléskamrának volt egy szellőző lyuka, amin könnyedén befért, és mielőtt valaki észrevehette volna, már bent is volt. Most bezzeg nem volt rest megkeresni az egérlyukat, és letelepedett eléje. Nagyon ügyelt arra, hogy még csak véletlenül se bólintson el. Be akarta bizonyítani, hogy milyen jó macska, és előle egyetlen egy egér sem menekül. Nem kellett sokáig leskelődnie, egyszer csak óvatlanul, nem gondolva arra, hogy vadásznak rá, megjelent egy hetyke fiatal egér. Miért is gondolt volna ilyenre, hiszen máskor mindig szabad volt a vásár. Nem kellett tartani ellenségtől. Egérországban az a hír járta, hogy a vár macskája lusta, és még egerészni sem tud. Nagy meglepetés volt számára, amikor nyakon csípték, és nem volt menekvés.

     Ezt látván, az egerek nagyon megijedtek. Mindjárt összeült az egerek tanácsa, és rövid megbeszélés után arra az elhatározásra jutottak, hogy veszélyes a várban maradni. Jobban teszik, ha szedik a sátorfájukat, és keresnek maguknak egy másik várat, ahol szabadon garázdálkodhatnak az éléskamrában.

     A kicsi kukta éppen akkor nyitott be, amikor a macska szájában ott lógott a szerencsétlen egér.

     – Mesteruram! Mesteruram! – kiáltotta teli torokkal a gyerek. – A macskánk egeret fogott.

     Senki ne akarta elhinni a hallottakat, és azonnal az ajtóhoz lódultak, hogy lássák a csodát.

     – Valóban – ismerte el a szakács, és szíve mindjárt megenyhült. – Talán ez a macska mégis tud egeret fogni. Adjunk neki még egy esélyt! Ha ezentúl jól végzi a dolgát, és a kamrában nem lesznek egerek, akkor itt maradhat, de ha ezek a kicsi cincogók újból megdézsmálják az ennivalónkat, lapulevelet kötünk a talpára, és mehet, ahová akar.

     A macska büszkén vonult el a szakács és a segédek előtt, és mintha csak azt mondta volna:

     – Többé nem fogtok csalódni bennem.