Feltöltve: 2014.08. 09., do

Kultúra

 

Nagyon régen, hajdanában, amikor még a Csicsóvár eredeti díszében pompázott egy sziklás, magas hegy tetején, történt, hogy a vár ura elhatározta, asszonyt hoz a várba. Fehérnép nélkül mégiscsak unalmas az élet. Egy kis női kacajra vágyott, amely megédesíti mindennapjait.

     Igen ám, de nagyon válogatós fajta volt. Minden kiszemelt lányban talált valami kivetnivalót. Egyik sem tetszett neki. A bemutatott leánykák hol kövérek, hol soványak voltak. Amelyik ránézésre megfelelt volna, az meg butácska volt. Nem tudott egy értelmes szót kinyögni a szájacskáján.

     – Nem lehet, hogy a vármegyében nincs nekem való fehérnép! – morgolódott magában a vár ura. – Aki nekem bemutat egy szép, talpraesett menyecskét, azt busásan megjutalmazom.

 

 

 

   

     Ezt meghallotta a szakácsa, János, és mindjárt kapott az alkalmon. Volt neki egy szép, de kicsit bőbeszédű unokahúga, Juliska. A lány állandóan beszélt, be nem állt a szája. Anyjának még éjjelre is be kellett tapasztania, hogy tudjon aludni. Ha ezt elfelejtette, akkor még álmában is karattyolt, felverve a ház alvó lakóit.

     János elhatározta, hogy bemutatja unokahúgát a csicsói vár urának, és rábeszéli, vegye el feleségül. Így a lánytól is megszabadulnak, meg ő is jól jár. Gazdag ember lehet a Juliskáért kapott pénzből.

     Alig várta, hogy másnap reggel elcitálja a lányt a várba. Nem mondta meg neki, mi a terve. Csupán annyit kötött az orrára, hogy a konyhán kell segítenie.

     Juliska kapott az alkalmon. Régóta szerette volna látni, milyen belülről a vár, és mit sütnek-főznek a nagyuraknak.

Már kora hajnalban megérkeztek, és a lány mindjárt elment körülnézni. Akivel csak találkozott, azzal mind szóba elegyedett. Mindenféléről kérdezgette őket, vagy saját magáról mesélt a várbelieknek.

     Ki tudja, miért, ezen a reggelen a vár ura is korán ébredt, és leballagott az udvarra. Nem volt rajta díszes ruha, semmi jel nem utalt arra, hogy ő a vár első embere. Akár kocsislegénynek is kinézhetett volna, vagy valamilyen szolgálónak. Amint ott ténferegett az udvaron, egyszer csak összeszaladt Juliskával. A találkozás annyira véletlenül sikerült, hogy majdnem fellökte a szegény lányt.

     – Nem tud vigyázni? – förmedt rá Juliska a vár urára. – Majdnem fellökött. Nézze csak, letiporta a bálba menő cipellőmet! Ki látott ilyen ügyetlen, mulya embert? Most, azonnal követelem, térítse meg a káromat! Ha nem teljesíti kérésemet, elmegyek a bíróhoz és panaszt teszek. Mégiscsak hallatlan, hogy egy mihaszna szolga majdnem fellöki a vár urának a mátkáját.

     Valójában Juliska sem értette, miért mondta ezt. Hiszen unokatestvére meg sem említette neki, hogy ezért jönnek a várba. Úgy tudta, a konyhán kell segítenie. Valamiért ez csúszott ki a száján. Különben is szeretett tücsköt-bogarat összehordani. Erről volt híres. Azt hitte, talán ezzel megijeszti a legényt, akivel találkozott.

     A vár ura máskor, ilyen esetben fogdmegért kiáltana és tömlöcbe záratná ezt a merész perszónát, de most valamiért elnézte neki, sőt, hagyta, hogy tovább pergesse a nyelvét.

     Mikor végre szóhoz jutott, ezt mondta:

     – Szegény lovászfiú vagyok itt a várban. Nincs nekem még egy garasom sem, hogy új topánkát vegyek számodra. Kérlek, nézd el nekem ezt az ügyetlenségemet. Ígérem, amikor legközelebb találkozunk, figyelmesebb leszek. Most pedig mennem kell az istállóba, várnak a lovak.

     A lány még mondani akart valamit, de a vár ura elsietett, ezért kénytelen volt az első embernek elmondani, aki vele szembe jött.

     – Nem értem, ebben a várban milyen lovászfiúk vannak. Megvallom, egészen jó vágású volt. De azért jobban figyelhetett volna. Majdnem fellökött. Nézze csak, bátyámuram, még a cipellőm sarkát is letiporta. Megérdemelné, hogy panaszra menjek a bíróhoz. De valahogy ma nincs kedvem. Mégiscsak egy szegény lovászfiú. Ugye, bátyámuram?

     A szegény öregember azt sem tudta, miről van szó. Meglepődve hallgatta Juliska be nem álló száját. Végül szinte futva elmenekült.

     – Ez a lány bizonyára meghibbant – jegyezte meg, amikor már jó messzire ért, és onnan pislogott vissza.

Közben János mindenhol kereste unokahúgát. Bejárta az egész várat, mire rátalált.

     – Merre kószálsz, Juliska? Nekem nincs időm egész nap téged keresni. Mindjárt vinnünk kell a vár urának a reggelit. Úgy gondoltam, ma te is velem jössz és segítesz bevinni a sült kappant, amit urunk minden reggel elfogyaszt – mondta a vár szakácsa ravaszkásan az unokahúgának.

     Az volt a terve, hogy így fogja bemutatni a lányt, de annak be nem állt a szája. Csak mondta, vég nélkül, a magáét. Még akkor is, amikor vitték a kappant a vár urához.

     A reggeliző szoba a vár egyik tornyában volt. Már messziről hallatszott Juliska cserfes hangja. Még a csigalépcsőn felfelé is beszélt. Unokabátyja nem győzte csitítani.

     – Hallgass már, Juliska! Urunk nem szereti, ha valaki túl sokat beszél. Legalább egy percig maradjál csöndben!

     A vár ura mindjárt felismerte, és elhatározta, jól megtréfálja. Elbújt a szobában, és egy oszlop mögül leste a lányt.

János nem értette, hová lett az ura. Körbenézett a szobában, de sehol sem látta.

     – Hol van, fenséges uram? Meghoztuk a kappant reggelire.

     – Tegyétek csak le, oda, az asztalra! Mindjárt jön a mátkám, és kettesben elfogyasszuk.

     Ez nagyon meglepte a szakácsot. Hiszen úgy tudta, ura még nem talált magának feleségnek valót, akkor meg ki lehet az a lány, akit mátkájának nevez? Elszomorodva letette az asztalra a reggelit, és majdnem sírva mondta Juliskának:

     – Menjünk, Juliska, itt már nekünk nincs keresnivalónk! Uram és mátkája nélkülünk is el tudja fogyasztani ezt a szép, kövér kappant.

     Megfogta a lány karját és húzta ki a szobából, aki egyfolytában beszélt, megszédítve a körülötte állókat. Ekkor a vár ura előjött a rejtekhelyéről, és nevetve mondta:

     – Gyere, mátkám, ülj ide az asztalomhoz! Legalább amíg eszel, nem jár a szád. Amikor végeztünk a reggelivel, elmegyünk a cipellőkészítőhöz, és készíttetek számodra egy lakodalmi lábbelit. Ugyanis mához három hétre megtartjuk a lakodalmat. Téged, kedves szakácsom, pedig megjutalmazlak, amiért ilyen csinos leányzót hoztál nekem.

     Megörült a fakanalak mestere, amiért bevált a terve, és hamarosan rokonságba kerül Csicsóvár urával. Juliskának is tetszett az ajánlat, hiszen aki megkérte a kezét, jóvágású fiatalember volt. Mindig is ilyen férjről álmodozott. Oda is ült a megterített asztalhoz, és vőlegényével egy szempillantás alatt elfogyasztották a sült kappant. Ezentúl szegény Jánosnak mindig kettőt kellett betennie a kemencébe, hogy az ifjú pár jóllakjon.

     Hamarosan meg is tartották a lagzit a várban. Még a kutyák is rántott húst ettek, és boldogan éltek volna, ha a feleség nem beszélt volna annyit. Ezen a vár ura úgy segített, hogy inkább elment a királlyal hadakozni a török ellen, és minden egyes alkalommal hazahozott egy-egy török foglyot, és ha az nem akart vallani, hívatta feleségét, aki addig-addig beszélt a töröknek, hogy az a sok beszéd hallgatása helyett még azt is bevallotta, amiről egy mukkot sem tudott.

     Ez gyorsan hírül ment a törökök között, és amikor meglátták a csicsói vár urát a harctéren, ész nélkül menekültek, nehogy fogságba essenek, és reggeltől estig kelljen hallgatniuk Juliska nagyságos asszonyt. Amelyik töröknek végül sikerült kiszabadulni a fogságból, soha többé még csak a vár környékére sem jött. Még az sem érdekelte, ha a szultán a fejét veszi a parancs megtagadásáért.

     Vigyázz, ha egyszer a Csicsóvárnál jársz, nehogy összetalálkozz vele, mert egykönnyen nem szabadulsz tőle. Annyira tudja mondani a magáét, hogy még levegőt sem vesz közben. Ha nem figyelsz rá, nagyon megharagszik, és átkot szór a fejedre, amit jobb elkerülni. Akkor inkább hallgasd végig, ülj le a vár egyik ódon kövére, és amíg Juliska nagyságos asszony szóval traktál téged, gyönyörködj a csodálatos csicsói tájban!

 

Csicsóvári menyecske

APÁTI KOVÁCS BÉLA