Napok jöttek, hónapok, évek mentek.

     A fiú mindinkább feltalálta magát a zajos, idegen szagú városban.

     Szagok és hangok abban a régi világában is voltak. Éjjel kutyák adtak hírt egymásnak, ha árnyékok surrantak a homályban. Az árnyak lehettek tilosban, szénát, tyúkot lopni járó emberek, de lehettek a házigazda legényfiai is. Ők is tilosban jártak, de ők csak a felvégen, titkos csókot lopni Barnáék kerítésénél. Julcsa olykor úgy tett, mint akinek ki kell menni… Ami igaz is volt. Veséje tökéletesen rendben volt, de a kapunál három koppanás jelezte Fodor Pista megérkeztét. És ilyenkor bizony Julcsának, makkegészségesen, ki kellett menni. Mezítlábasan, hogy a piros papucs ne kopogjon, a hálóruha fölé kendőt kanyarítva.

     Más hangok is voltak abban a mind régibb életben.

     Hajnalban nyikorogtak a kapuk, és a tehenek komoly-komótosan lépkedve besoroltak a csordába. Mindig ugyanoda, ugyanakkor.

     A rét felől éjjel, kora reggel mindig más illatok lengtek.

     A közeli pék befűtötte a kemencét, és előbb füst, majd a kocsira rakott kenyerek, zsemlyék, kiflik illata jelezte, hogy itt a reggel.

     Néha trágyát hordó szekerek nyikorogtak a határ irányába. Szagot és hangot egyaránt terjesztve.

 

*

 

Itt más szagok, hangok uralták a várost.

     A kapu alatt, jobb oldalt nagy vashordókban gyűjtötték a ház lakói a háztartásokban keletkezett szemetet. A hordók tetejét vasgyűjtők lopták el.

     „Gyűjtsd a vasat és a fémet! Ezzel is a békét véded!” – állt a város számtalan pontján hemzsegő hirdetményeken. A szemetesedények tetejét megdézsmálók túlteljesítették a felszólítást... Ha a szemetesek nem jöttek idejében, az udvart eluralta a rothadó szemét bűze.

     A házak alapjai túlnyomóan szivacsos, fehér sóskúti mészkőből készültek. A talajpárától a kőzet felázott, és jellegzetes, dohos szagot árasztott.

     Reggelente a háztartási hűtőszekrények töltésére szánt jeget csattogó, recsegő,  lóvontatású szekéren hozta a jegesember. Érkeztét hangos „jegeeeees, itt a jeges!” kiáltásokkal jelezte.

     A gondozatlan lovak szaga másmilyen volt, mint a vidéken megismert. Az elhanyagolt, több sebből vérző gépkocsik kékes, fekete füstjének szaga is idegen volt a kisfiú orrának.

     A kisvárosban vidám madarak sokfélesége színesítette az életet. Madarak itt is voltak! A belövések fali gödreiben csókák, a kisebbekben verebek ütöttek tanyát. A járdákon, az erkély korlátján városi galambok hagyták ott nyomukat. S a padláson vörös vércsepár veszélyeztette az egérnép meg a verebek életét.

     Mégis, aránylag nagyobb lelki törés nélkül hozzászokott.

     A vidéki élete lassan elhalványult.

 

*

 

A nappalok élményeit kezdetben nem igazán élvezte, ám este, ha lekapcsolták a lámpát, minden megváltozott! Nagynénje varrógépének cikornyás öntöttvas lábai tátott szájú, szárnyas, képzeletbeli lényt formáztak. A beszüremkedő félhomályban a lény életre kelt, barátságos griffmadárrá vált. Szárnyai barátságosan hívogatták, és hatalmas karmú lábaival lekuporodva segítette fel hátára a kisfiút.

     Megrázta magát. Egyszeriben tündöklő szőrű fehér táltos paripává változott. Hatalmas szárnyaival hangtalanul csapott egyet.

     Könnyedén felemelkedett, lovasával a hátán. Keresztülreppent a méteres téglafalon. A szűk udvar fölé emelkedett, és a nagyvárost maga mögött hagyva a környező, élettől lüktető mezőkön találta magát. Ráró és Csillag, egykori szállásadójuk lovai békésen legeltek a kocsi mellett. A két legény teljes természetességgel vette tudomásul váratlan megjelenését. Tempós mozdulatokkal kaszálták a lucernát. Táltosa azután továbbvitte, egészen nagyapja udvaráig. Csak szeretett Tatájával meg nagylány nénikéjével találkozott álmában. Anyja, aki elhagyta, és nagyanyja – akinek békétlenkedése bontotta meg családjukat – soha, egyik álmában se jelent meg…

     Más éjszakákon az udvarról belopakodó fények a fal mintáiból varázsoltak csónakot, amelyben apja evezett. Apja nővére, pótanyjává előlépett nagynénje a csónak orrában rövidnadrágját, zokniját varrogatta. Ő és kis barátnője – akivel a homoktortát sütötték – a babát babusgatta.  A folyó habjai szelíden locsogtak. A hullámok hangja mindinkább felerősödött. A gyerek szuszogása egyenletesebbé, mélyebbé vált.

     A napok hetekké, hónapokká tömörültek, és évekké álltak össze.

     A csemete apránként óvodássá cseperedett. Mint minden gyerek az idők kezdete óta, ő is megbetegedett néha. Egy ilyen alkalommal a levegőben szállott, és akárhogy igyekezett, zuhanni kezdett. A földön, épp alatta, hatalmas, rozsdás bomba feküdt. Teste szinte célba vette a szivar alakú rozsdás szerkezetet. Hasztalan igyekezett elfelé kormányozni mind jobban közeledő testét. Mielőtt a szörnyű érkezés megtörtént volna, a halálosztó rozsdás vastömeg nagy fekete fazékká változott. Valami átlátszatlan folyadék fortyogott benne. Mielőtt belecsobbant volna, hatalmasat rúgott. A mozdulat éles fájdalmat okozott, és hangosat reccsent ki ágyának deszkája.

     A fazékká vált bomba elenyészett, semmivé tűnt.  A gyerek ott feküdt a szegényesen berendezett szobában, ágyának agyonizzadt párnáján. Arca sötétpiros rózsákkal bámult a semmibe.

     – Nagyon magas a láza! Már tegnap nagyon elesett volt… – tördelte kezét pótanyja

     – Alaposan megfázott a rosszcsont. De majd meggyógyítjuk –dörmögött a kövér, őszes hajú körzeti orvos.

     Az élénk kisfiú elég sok munkát adott a tudós doktornak. Hol a bokája rándult meg, hol a bőrét hagyta ott a közeli parkban a fákról lepotyogva. Máskor saját gyártmányú golyóscsapágy-kerekű rollerje esett szét alatta, s ő öt métert csúszva horzsolta véresre magát. A derék gyógyász-tudor némelykor úgy érezte, felül kell vizsgálnia elveit, mely szerint a gyerek, főleg, ha fiú, annál jobb, minél élénkebb. A környék szeretett dokija az idő előtti nyugdíjaztatás lehetőségei felől kezdett érdeklődni...

 

     (folytatjuk)