Valamikor nagyon régen, a zborói várban élt egy törpe. Olyan kicsi volt, mint egy babszem, vagy talán még annál is kisebb.

A vár kapitánya nagyon kedvelte. Mindig tőle kért tanácsot, ha gondja volt. Kicsi barátjának különleges képessége volt. A jövőbe látott. Tudta, hogy mi fog történni holnap és holnapután, sőt még azután is. Ennélfogva a várbelieket soha semmi meglepetés nem érhette. Mindig mindent előre tudtak. Ha ellenség fenyegette várukat, a támadásról már jó előre értesültek, és időben felkészülhettek, vagy meg is előzhették a támadást.

     Az emberek minden jóval ellátták a törpét. Kényeztették, kedvenc ételeit főzték, sütötték neki. Amit csak megkívánt, azt azonnal teljesítették. Nem tudott olyat kérni, amit meg ne kapott volna.

 

 

 

 

     Egy nap a törpe elhatározta, hogy megnősül, de bizonyára nem találjátok ki, kit szándékozott feleségül venni.

     A várkapitánynak volt egy szépséges leánykája, Veronka. Olyan szép volt, hogy hetedhét határban nem lehetett hozzá hasonlót találni. Pedig azon a vidéken igencsak sok szép leányzó volt. Egyik szebb volt, mint a másik. Volt szőke, barna, fekete, de a törpének egyik sem kellett, csak a várkapitány leánykája.

     Kérésével aztán a vár ura elé járult:

     – Kedves kapitány uram, nősülni szeretnék.

     – Nincs semmi akadálya, és ki lesz a boldog ara?

     – Ki más lenne, kegyelmes uram, mint leánykája, Veronka.

     – Leánykám, Veronka? – kerekedett ki a várkapitány szeme. – De hiszen a kislányom magas és karcsú teremtés, te meg…

     – Ki ne mondja, kegyelmed, mert megsértődök, és itt hagyom a várát. Soha többé nem jósolom meg, ha jön az ellenség. Elhatároztam, hogy feleségül veszem Veronkát, és ebből nem engedek.

       A várkapitány meglepetésénél talán csak a szomorúsága volt nagyobb. Nem merte azt mondani, hogy nem adja hozzá egyetlen magzatát. Félt, hogy a törpe beváltja ígéretét, és oda a jó világ. Valahogyan mégis sikerült elérnie, hogy ne kelljen azonnal választ adni, és ebbe a leánykérő legény bele is bent.

     – Holnap este majd megadom a választ. Addig lény egy kis türelemmel! – mondta.

 

     Talán most csodálkoztok. Ha a törpe látta előre a jövőt, akkor miért nem tudta kitalálni, mit fog cselekedni Veronka édesapja? Tudjátok, a jövőbelátás csak másokra volt érvényes. A törpe még azt sem tudta, hogy egy perc múlva mi fog történni vele. Ezért aztán csak reménykedhetett, hogy a várkapitány feleségül adja hozzá a lányát.

     A várkapitány egy egész nap gondolkodhatott: mitévő legyen, hogyan járjon túl a törpe eszén? Ő egy derék, bátor daliát szánt Veronkának, nem pedig egy babszemnyi emberkét. Még a hideg is kirázta, amikor rágondolt, hogy a gyönyörűséges lánya a törpével vonul az oltár elé.

     Reggel, amikor felkelt, szomorúan sétálgatott a virágoskertben, amikor váratlanul a kertésze megszólította:

     – Nagytiszteletű várkapitány uram!

     – Mit akarsz? – mordult rá.

     – Látom, igen nagy a bánata. Én tudom a gyógymódot a bajára. Itt van ez a piros rózsa. Tépje le a szirmait, és főzessen belőle a szakáccsal italt, amit észrevétlenül csempésszen bele a törpe borába, amikor este eljön vizitálni leánykérés ürügyén.

     – Mi fog történni, ha valaki ezt megissza? – érdeklődött kíváncsian a várkapitány.

     – Sajnos ezt nem árulhatom el. Ha ezt megtenném, akkor az ital elveszítené az erejét.

     Ez nem nagyon tetszett a várkapitánynak. Attól félt, ha megitatja a kicsi emberkével, az meghal, és nem lesz, aki megmondja neki, mi fog történni holnap és azután.

     Ennek ellenére elfogadta a rozsát, és az utasítás szerint elkészíttette az italt, majd türelmetlenül várta az estét.

     Amint feljött a Hold, a törpe fütyörészve megjelent a várkapitánynál és kérdezte:

     – Nos, leendő apósuram, hogyan határozott?

     – Meghoztam a döntésem – mondta kissé félénken. – De mielőtt elhagyná az ajkam, igyunk egy pohárka bort!

     Ez a törpének is tetszett, boldogan kezébe vette a borospoharat, és egy hörpintésre lehúzta a finom nedűt, melyben már benne volt a rózsasziromból főzött ital. Amint megitta, azonnal megrázkódott. A várkapitány azt hitte, jövendőmondója most leheli ki a lelkét, és máris hívatni akarta a tudós felcserét, hogy hátha az még megmentheti az életét. De erre nem volt ideje. Ahogy rázkódott a leánya kérője, egyszer csak egy csodaszép legény vált belőle. A várkapitány mindig is ilyen férjet álmodott a leányának. Derekabb vőlegényt nem is találhatott volna Veronkának.

     Eleinte azt hitte, hogy tán a boszorkányok játszanak vele, és többször is megdörzsölte a szemeit, hogy jobban lásson. Hiába dörzsölte, a látomás nem tűnt el, sőt, egyszer csak újból megszólalt:

     – Kapom-e Veronkát vagy nem? Már olyan türelmetlen vagyok, hogy majd megveszek.

     – Kapod, kapod, édes fiam – sietett válaszolni Veronka édesapja. – Mához három hétre megtartjuk az esküvőt.

     Ettől a legény olyan boldog lett, hogy örömében ugrándozni kezdett.

     Amikor már jó sokat örvendeztek, a várkapitány megkérdezte a legénytől:

     – Mondd csak, fiam, várunkat nem veszélyezteti-e ellenség?

     A törpéből lett derék legény hosszasan elgondolkodott, majd nyugodt hangon mondta:

     – Apámuram, nem kell félni, ellenség hosszú ideig nem fog idemerészkedni. Nyugodtan álomra hajthatjuk fejünket!

     Ezt hallván a várkapitány kiadta a parancsot, hogy mindenki alhat reggelig, kivéve a néhány várfalakon strázsáló őrt.

     Alig foglalták el fekhelyüket, és igazán el sem aludtak még, amikor az egyik őr teli torokból elkiáltotta magát:

     – Hatalmas ellenséges sereg közeledik várunk felé. Fusson mindenki, ha kedves az élete!

     A várkapitány kiugrott az ágyából és rohant a legényhez.

     – Miért hazudtál, amikor kértem, hogy jövendölj?

     – Apámuram, ezer bocsánat! Úgy látszik, amióta dalia vált belőlem, nem tudok jövendölni. Hiába is erőltetem magam, nem látom a jövőt. De nem kell félni, karjaimban erőt érzek. Adjon kardot, buzogányt a kezembe, s ha kell, egymagam kiállok a vár falára, és megküzdök az ellenséggel. Ha velem jöttök, azt sem bánom. Higgyetek nekem, legyőzzük a várunkra támadó ellenséget.

     Ez úgy fellelkesítette a várkapitányt, hogy habozás nélkül kiadta a parancsot:

     – Mindenki a várfalra!

     Ki is álltak, élükön a legénnyel, és úgy harcoltak, mint a dühös farkasok. Az összes ellenséget lekaszabolták, még csak hírmondó sem maradt belőlük. Megvédték hősiesen a zborói várat.

 

     Többé nem volt szükség a jövőbe látásra. A legény híre gyorsan elterjedt az országban, de még azon kívül is, és ezentúl senki nem merészelte megtámadni őket.

     A várkapitány pedig feleségül adta leánykáját, Veronkát a legényhez, és ráadásul a zborói várat is reá bízta. Ő maga meg nagypapa lett, mert egymásután érkeztek az unokák, és volt neki épp elég dolga: vigyázni a sok csintalan lurkóra.

     Aki nem hiszi, járjon utána! Itt a vége, fuss el véle!