Feltöltve: 2014. okt.. 25., hé

Ült az anyóka a kereki Fehérkő várának romján, és nézte a lemenő Nap aranyló sugarait. Nem vette észre, amikor melléje értem. Volt időm kicsit hosszabban szemügyre venni az öregasszonyt. Apró termete szinte beleolvadt a romos falmaradványba. Olyan volt, mint egy itt felejtett szobor. Aszott arca, kissé hegyes orra mesebeli öreganyó képét sugallta felém. Ilyet csak régi mesekönyvek lapjain szokott látni az ember.

– Jó napot, anyó! – köszöntöttem illően.

Ő rezzenés nélkül rám emelte tekintetét, és halkan mondta:

– Isten hozott, fiam! Ülj mellém! Ide, erre a vénséges kőre, ami egykor e vár büszke falában volt.

     Nem lehetett neki nemet mondani. Valami különös, varázslatos erő volt a hangjában. Valósággal rabul ejtett. Pedig már mennem kellett volna, mert nemsokára itt az este.

     Ennek ellenére mégis lekuporodtam az anyóka mellé a kőre, és egy ideig együtt néztük, csendben, a távolban egy sötét felhő mögött eltűnő Napot. Amikor már teljesen elnyelte a felhő, anyóka újból megszólalt.

– Tudod-e, ki vagyok?

– Honnan tudnám? – válaszoltam csodálkozva. – Hiszen életemben csak most járok erre mint vándor, aki régi magyar várakat keres fel, és tiszteletét teszi az egykor itt élőknek, vitéz várvédőknek.

– Akkor, fiam, tudd meg, igen nagy szerencséd van, hogy rám találtál. Valamikor nagyon régen én is e falak közt éltem.

     Elképedve hallgattam az öregasszonyt. Még az is az eszembe villant, tán szegényke kicsit hibbant, és félrebeszél. Észre is vette ezt rajtam, és mosolyogva megkérdezte:

– Ugye nem hiszel nekem? Bizonyára azt gondolod rólam, hogy ez az öregasszony megbolondult. Nem vagyok bolond, fiam. Igazat beszélek.

Erre nem tudtam, mit feleljek. Némán lehorgasztottam a fejem, és nem mertem a szemébe nézni.

– Ha rá érsz, akkor mesélek neked egy szép történetet. Akarod?

Bólintottam, hogy igen. Úgysem bírtam volna elmenni. Valami a kőhöz szegezett. Az anyóka mesélni kezdett:

 

„Hol volt, hol nem volt, itt, ezen a helyen állt egy csodaszép vár. Falai fehérek voltak, mint a hó, és olyan magas tornya volt, hogy a csúcsa az eget verte. Egyszer még a Hold is beleakadt, amikor kapaszkodott felfelé az égen.

     A vár urának volt egy aranyos leánykája, akit mindenkinél jobban szeretett. Vigyázott is rá, mint szeme fényére. Éjjel-nappal egy állig fegyverben lévő vitéz követte a kislány minden lépését. Édesanyját korán elveszítette. Még bölcsőbeli emberke volt, mikor az Úristen magához szólította. Így a csöppség édesapjával éldegélt ebben a gyönyörűséges várban.

Jó soruk volt. A környék gazdái ellátták őket mindenféle jóval, a várbeli katonák cserébe elűzték a vidékről az ellenséget.

Szépen cseperedett a leányka. A kis pöttöm, csacsogó teremtésből egykettőre szépséges hajadon lett.

     Eljött az idő, hogy édesapja férjhez adja. De a féltő apa nem akarta akármilyen jöttmenthez adni egyetlen gyermekét. Ezért kihirdette szerte az országban, de talán még azon túl is, hogy lányát ahhoz adja feleségül, aki le tudja győzni a közelben lakó hétfejű sárkányt, aki a környék embereit veszélyezteti. Az évek folyamán már sok-sok keserűséget okozott, elrabolva szegény parasztok terményeit. Nemrég azt üzente a királynak, hogy feleségül veszi a lányát, és készüljön az esküvőre. Amikor ezt a korona viselője meghallotta, nagyon megijedt, hogy elveszíti egyetlen kicsinyke lányát. Ezért is hirdette ki, hogy férjhez adja a királykisasszonyt.

     Jöttek is a kérők, tömegesen. Volt köztük herceg, gróf, nagyúr, de amikor megtudták, kivel kell megküzdeniük, valamennyinek inába szállt a bátorsága. Elment a kedvük a nősüléstől. Ahogy tehették, mindjárt kereket oldottak, és soha többé nem jöttek vissza. Eszük ágában sem volt feleségül venni a király szépséges leánykáját.

     Búsult is ezért a király. Mi lesz most vele? Az mégiscsak szörnyűséges lenne, ha a hétfejű sárkány lenne a veje. Egész nap a fejét törte, de semmi okos nem jutott eszébe.

     Amikor már egyetlen kérő sem jelentkezett, akkor lett ám igazán szomorú a király. Nagy könnycseppek hullottak szeméből, és már ott tartott, hogy még a koronáját is földhöz csapja, amikor egy szegénylegény tévedt a várba.

– Fenséges királyom, ha meg nem sértem, miért itatja az egereket? Nem szép látvány egy síró király – mondta nagy merészen.

– Tágulj innen, te fajankó! – ripakodott rá a legényre. – Mindjárt lenyakazlak a kardommal, ha még egy szót is mersz szólni hozzám!

De a legény nem ijedt meg. Nem olyan fából faragták, hogy az első szóra kereket oldjon. Tovább faggatta az uralkodóját.

– Ugyan, fenséges királyom, kegyed nem olyan hírében áll, hogy ezt megtenné egy szegény legénnyel. Mondja el nyugodtan nekem, mi nyomja a lelkét, hátha tudok segíteni!

– Majd éppen te tudsz segíteni, mikor mindenki elmenekült, meghallván, hogy a hétfejű sárkánnyal kellene megküzdeni, hogy megszabaduljon tőle a leánykám.

– Csak ennyi? – csodálkozott el a legény. – Ha akarja, fenséges királyom, holnap estére tálcán hozom el önnek a sárkány mind a hét fejét.

A király azt gondolta, hogy ennek a legénynek bizony elment az esze. Hogyan tudna megküzdeni a fenevaddal, mikor még a kardforgató vitézek is megrettentek tőle? Ennek ellenére mégis beleegyezett, hogy próbát tegyen. Nem nagyon hitte, hogy sikerülni fog neki.

– Idefigyelj, te legény! Mit kérsz fizetségül, ha mégis sikerülne legyőzni a hétfejű sárkányt? – kérdezte a király.

– Csupán annyit, fenséges királyom, hogy egy kérésem teljesítse! Legyen az bármi!

     A királynak tetszett a válasz. Egy ilyen szegénylegény, ugyan, mit kérhetne? Valószínűleg fizetség fejéül egy zsák aranyat. Abból meg úgyis annyi van a kincstárban, mint égen a csillag és réten a fűszál. Ha meg mégis a hétfejű sárkány kerekedik felül, akkor meg nem kell teljesíteni semmiféle kérést.

     A legény a király markába csapott, és elindult megküzdeni a királykisasszony kérőjével. Az útja a vár egyik tornya alatt vezetett el, ahol éppen akkor egy szépséges leányka dugta ki a fejét. Tekintetük mindjárt találkozott, és mindkettőjük szívében fellobbant a szerelem lángja egymás iránt. A lány a torony ablakából leejtette keszkenőjét, amit a legény magához vett. Jól elrejtette szíve fölé, a ruhája ráncaiban, hogy el ne vesszen.

     Sokáig ment, mire a hétfejű sárkány barlangjához ért. Bekiáltott a barlangba:

– Sárkány, gyere ki! Szeretnék megküzdeni veled.

A sárkány azt hitte, csak álmodja az egészet, és a másik oldalára fordult. Eddig még senki nem mert ilyet mondani neki.

A legény újból megismételte:

– Sárkány, gyere ki! Szeretnék megküzdeni veled.

     Ezt már kicsit furcsállta a barlang lakója, de még most sem ment ki, hanem aludt tovább.

     De amikor harmadszorra is meghallotta a legény szavát, álmosan előkecmergett, és mérgesen ráförmedt a kint várakozóra:

– Hogy merészelsz zavarni a legjobb álmomban? E földkerekségen nem létezik emberfia, aki ezt meg merné tenni rajtad kívül. Most azonnal búcsúzz el életedtől! Halálok halálával fogsz meghalni.

– Nem eszik olyan forrón a kását, sárkány – húzta ki magát a legény, és a furkósbotját jó erősen megmarkolta. – Javaslom, küzdjünk meg becsületesen!

     Ez meglepte a hétfejű sárkányt, és magabiztosan elfogadta a kihívást.

– Ha így szeretnél meghalni, hát legyen – mondta, és félelmetesen közeledni kezdett az ellenfeléhez.

– Várjál, sárkány! – kiáltotta el magát a legény. – A párbaj-illem azt diktálja, egyezzünk meg, hogyan harcolunk egymás ellen. Mivel kisebb vagyok nálad, én fogom megmondani, mivel és hogyan harcolunk először. Utána majd te választhatsz.

– Rendben, emberfia – nevette el magát a hétfejű sárkány. – Azzal a furkósbottal úgysem sokra mész ellenem. Még azt is megengedem, hogy egyszer megüss engem, de utána nincs kegyelem.

     A sárkány azt gondolta, hogy kihívója furkósbottal akar vele megküzdeni. Nem számított arra, hogy a legénynek egészen más jár a fejében.

– Nézd, sárkány, ott van az a nagy tó. Amelyikünk előbb átér a túlpartra, az nyeri meg az első fordulót.

– Benne vagyok, emberfia – rikkantotta el magát a sárkány –, de utána egymásra majd kénköves tüzet fogunk hányni. Amelyikünk tüze elégeti a másikat, az győz.

     A tó partjához mentek, és egyszerre belevetették magukat a vízbe. Természetesen a sárkány érkezett meg elsőnek, hiszen hatalmas, erős állat volt. Kiérve a túlsó partra, már előre készült kénköves tüzével elpusztítani a legényt. De nem vette számításba, hogy a tó vize belefolyt mind a hét torkába, és ott kialudt a tűz. Csak krákogott, próbálkozott tüzet csiholni valahogyan, de nem sikerült.

     Közben a legény is megérkezett, és a tarisznyájából előhúzott egy flaskát, amelybe még öregapja öntött finom szilvapálinkát. Az olyan erős, hogy tán még a sziklát is szétmarta, ha rácseppent belőle.

     Amint mondtam már, a sárkány torkaiban elaludt a tűz, és így nem tudta megégetni a legényt. Ezek után kiszolgáltatva állt kihívója előtt, aki egy nagyot kortyolt a pálinkából.

     Amikor a sárkány megérezte a pálinka illatát, nagyon megijedt. Még sohasem találkozott ilyennel. Azt hitte, ez fog most lángként kicsapni a legény szájából feléje. Nem nagyon tetszett neki, hogy ellenfele egyre közelebb jön, ezért jobbnak látta, ha nyakába szedi a lábát, és fut, ameddig csak bírja. Pedig, ha tudta volna, hogy a legény csak egy korty italt akart neki adni, akkor talán még össze is barátkoztak volna.

– Ne szaladj el, sárkány! – kiáltott utána a legény. – Szeretnélek megkínálni öregapám szilvapálinkájával.

     De ezt a hétfejű sárkány úgy értette, hogy még a legény öregapja is jönni fog, és kettőjük torkából csapnak majd elő a halált hozó lángok. Még jobban futni kezdett, és talán még ma is fut, ha közben ki nem futott a világból.

 

Így megszabadultak a hétfejű sárkánytól, aki soha többé nem akarta feleségül venni a királykisasszonyt – édesapja legnagyobb örömére.

– Na, fiam megmentettél bennünket a sárkánytól – örvendezett a király. – Mi legyen az a kérés, amit szeretnél, ha teljesítek?

A legény előhúzta a keszkenőt a ruhái ráncaiból, és mondta:

– Fenséges királyom, nekem csak egy kérésem lenne, amiért megmentettem a hétfejű sárkánytól. Itt van ez a keszkenő, amit a szívem fölött őriztem. Minden vágyam, hogy gazdáját feleségül vegyem.

– Mi sem könnyebb ennél – nevetett boldogan a király. Azt hitte, hogy a keszkenő valamelyik fehércseléd szolgálójának a tulajdona.

Azonnal hívatta a várban található összes leányzót, sorba állította őket, és rájuk mutatott:

– Válaszd ki, amelyik ennek a keszkenőnek a tulajdonosa!

A legény jött-ment fel s alá a leánykák előtt, de csak nem látja azt az egyet, aki a toronyból kinézett, és leejtette a keszkenőt. Végül szomorúan konstatálta:

– Fenséges királyom, nagyon sajnálom, egyik lány sem az, akit kiszemeltem feleségnek. Van-e még leányzó a várban vagy annak környékén, akit még nem láttam?

A király a közeli falvakból is idecsődítette a hajadonokat, de azok közt sem volt, akire a legény vágyott. Az meg senkinek az eszébe sem jutott, hogy éppen a királykisasszony legyen az.

     Mindenki tanácstalan volt. A király azt javasolta, amiért megmentette őket a hétfejű sárkánytól, ad neki annyi aranyat, amennyit csak elbír. Ezt a legény nem fogadta el. Szíve csak az után a leányzó után epedezett, akit meglátott a torony ablakában.

     Ahogy ott, a trónteremben búslakodtak, egyszer csak a királykisasszony valamiért beszaladt édesapjához. Amint a legény megpillantotta, mindjárt elkurjantotta magát:

– Itt van az én mátkám. Ő dobta le a keszkenőt a torony ablakából. Őt kérem feleségül, fenséges királyom.

– De hiszen ő a lányom! – csodálkozott el a király. – Számára herceget, grófot, de legalábbis nagyurat szántam, nem pedig egy szegénylegényt.

A leánykérő nem ijedt meg. Most is bátran kiállt igaza mellett.

– Fenséged megígérte, ha legyőzöm a hétfejű sárkányt, akkor teljesíti kérésemet. Nem kérek én mást, mint ennek a szépséges leányzónak a kezét. Még az sem érdekel, ha nagyra becsült királyi fenséged hozomány nélkül enged bennünket utunkra. Majd csak megleszünk valahogy, mint a többi házaspár, akik szívből szeretik egymást – mondta a legény, és várta a választ.

     A király elgondolkodott. Jó uralkodója volt az országának, és nem akart ő senkinek sem rosszat. Milyen király lenne a népe előtt, ha meghazudtolná saját magát? A lányához fordult és így szólt:

– Édes kicsi leánykám, akarsz-e ennek a becsületes, bátor legénynek a hites, szerető felesége lenni?

– Mit gondol, királyi édesapám, ledobtam volna a legszebb keszkenőmet, ha nem ez lenne a vágyam?  – válaszolta a királykisasszony.

– Ismerlek én jól, drága, egyetlen magzatom. Amit a fejedbe veszel, abból nem engedsz. Legyen, ahogy akarjátok! – mosolyodott el a király. – De nem kell félnetek, itt élhettek a várban, mint két turbékoló gerle. Férjedet kinevezem vitézeim élére, mert aki olyan bátor, hogy elkergette a hétfejű sárkányt, az megérdemli ezt a tisztet.

     Ott azonnal kihirdette a lakodalom időpontját, és meghívott mindenkit, aki élt és mozgott.

     Olyan jól sikerült a lakodalom, hogy hosszú éveken át az emberek csak erről beszéltek.”

 

Anyóka elhallgatott, és álmodozva nézett a távolba, mintha onnan várna valakit.

     Sokáig nem bírtam megszólalni. Úgy éreztem, én is részese voltam a hallottaknak. Egy kis idő elteltével az öregasszony rám emelte égszínkék szemét, és megkérdezte:

– Tetszett a történet?

Biccentettem fejemmel, hogy igen. Ekkor mesélőm elmosolyodott, és újból kérdést intézett hozzám:

– Tudod-e, ki vagyok?

– Gondolom, egy öreg néni, aki erről a kereki Fehérkő váráról mindent tud, és ezzel szórakoztatja a kirándulókat.

– Bizony, bizony, nagyon sokat tudok erről az egykor csodálatos várról. Tudd meg, én vagyok az a királykisasszony, akit a szegénylegény megmentett a hétfejű sárkánytól, és feleségül vett. Most is őt várom. Amint lemegy a Nap, és kigyúlnak a csillagok, az égen megjelenik hófehér paripán, és ellovagolunk az álmok birodalmába, ahol boldogan élhetünk az idők végezetéig.

     Ha nem hiszel nekem, várd meg az estét, és megláthatod, nem mondtam valótlant.

     Nem tudtam addig várni. Mennem kellett. Vártak barátaim, de hittem anyókának, mert aki ilyen szépen tud mesélni, annak minden szava igaz lehet. 

 

Kultúra

Anyóka meséje

APÁTI KOVÁCS BÉLA