Feltöltve: 2014. nov. 24., hé

Hol volt, hol nem volt, egy nagy kerek erdő közepén állt egy vár. Ebben a várban lakott egy tündér. A környéken mindenki szerette, mert segítette a szegény embereket. Titokban aranytallérokat csempészett a házukba, ha már elfogyott mindenük, és az éhség kerülgette őket.

     Senki nem tudta, honnan szerzi aranytallérjait.

     A közeli faluban élt egy irigy ember, aki elhatározta, hogy megszerzi a tündér kincsét.

     Csak egy baj volt. Nem lehetett a várba könnyűszerrel bejutni, mert a kaput három félelmetes kopó őrizte. Aki csak közelükbe ment, azt a fenevadak elkergették.

     Ezért soha, senki nem merészelt bejutni a várba. A falubeliek messze elkerülték még csak a környékét is. A tündér csak nagy ritkán hívott vendégeket magához, és ilyenkor egy öreg, hajlott hátú vénasszony képében jelent meg a vendégei előtt.

     Aki szerencsés volt és meghívást kapott, az hosszasan tudott mesélni az ott látottakról.

 

A tündér mindig pazarul megvendégelte a meghívottakat. Kaptak finom ételt és italt. Amikor pedig elbúcsúztak, mindegyiknek a zsebébe egy aranytallért csúsztatott, amit csak otthon vettek észre.

 

Az irigy ember is szerette volna, ha egyszer meghívja a tündér. Magában eltervezte, ha netán ez a szerencse érné, biz’ Isten kilesné, hol rejtegeti az aranytallérokat, és alkalomadtán ellopná azokat.

 

A környéken elhíresztelte, hogy életében csak egyetlen vágya van, hogy vendégségbe menjen a várba. Utána az sem érdekelné, ha maga az ördög vinné el a pokolba.

     Előbb-utóbb a tündér is értesült a dologról, és elhatározta, hogy teljesíti a kívánságát.

Egyik reggel egy szolga dörömbölt az irigy ember ajtaján.

– Ki vagy? – kérdezte álmosan a jövevénytől, mert éppen akkor kelt ki az ágyból. – Remélem, jó okod van, amiért felébresztettél.

     A szolga elmondta, hogy úrnője este vacsorával várja a várba, és kéreti, hogy az esti harangszó után egy fertályórára jelenjen meg a vár kapujánál.

     Emberünk olyan boldog lett, hogy majdnem kiugrott a bőréből. Türelmetlenül várta az estét.

Végre meghallotta a harangszót. Felpattant a kocsijára, és füttyszóval elindult a várba. De indulás előtt zsebébe csúsztatott némi altatóport.

     A tündér kedvesen fogadta, mint minden vendégét. Bevezette a legszebb szobába, majd leültette a gazdagon megterített asztal mellé. Még muzsikus cigányokat is hívatott, hogy hangulatosan teljen el a vacsora. Volt az asztalon minden jó, finom ennivaló. Az irigy ember annyit ehetett, amennyit csak bírt. Jól tele is tömte a bendőjét a sok finomságból. Ennek ellenére mégiscsak az izgatta, hol tarthatja a tündér az aranytallérokat?

     Vacsora után kérte vendéglátóját, hogy hadd tekintse meg a várat, szeretné végigjárni a díszes termeit és szobáit. A vendéglátója szívesen teljesítette kérését, és végigkalauzolta a váron, elmondta, melyik helyiség mire szolgál.

 

Amikor már megnéztek majdnem mindent, csak egy szoba volt hátra, az irigy ember megkérdezte:

– Mondd csak, kedves tündér, mi ez a szoba?

– Ebbe a szobába földi halandó ember nem léphet be. Nem mondhatok róla többet. Érd be ennyivel!

„Itt lehetnek a tündér aranytallérjai” – morfondírozott magában az emberünk, csak még azt nem tudta, miképpen kaparintsa meg az ott lévő kincset.

     Visszamentek az asztalhoz, és folytatták a vacsorát. Ettek, ittak, és hallgatták a cigány muzsikáját

Kileste, amikor a tündér nem nézett oda, és egy gyors mozdulattal beleöntötte a poharába az altatóport, amit titkon előhúzott a zsebéből. Csak egyről feledkezett meg: A tündérek akkor is látnak, ha nem néznek oda, és akármilyen praktika nem fog rajtuk.

     Megitták a bort, és a tündér úgy tett, mintha elalélt volna. Még a bársonyos székről is lecsúszott, hogy még hitelesebb legyen.

     Erre várt az irigy ember, mindjárt felugrott, és rohant a tiltott szobába. Előre örült, hogy milyen gazdag lesz, és miket fog venni a rengeteg pénzen.

     Berontott a szobába, és ott legnagyobb meglepetésére kilencvenkilenc ördögfióka ropta a táncot, és vígan kurjantgatott.

– Mindjárt megyünk a pokolba, és visszük magunkkal az embert. Örül nekünk majd apánk, amiért zsákunk nem lesz üres.

 

Az irigy ember mindjárt sarkon is fordult, hogy elmeneküljön, de az ördögfiókák elkapták a grabancát.

– Segíts, tündér! Az ördögök a pokolba akarnak vinni – kiabálta kétségbeesve.

     Erre a tündér is megjelent, és nyugodt hangon megkérdezte vendégétől:

– Nem te mondtad, hogy még a pokolba is elmész, csak hívjalak meg a várba? Kívánságod teljesült, és még a poklot is megláthatod. Vigyétek, ördögfiókák! – mondta, és még mielőtt az ördögök bekötözték volna a zsák száját, egy csillogó aranytallért tett az irigy ember kabátzsebébe. – Te sem legyél kivétel, eddig minden vendégem kapott tőlem egy aranytallért ajándékba.

 

Az ördögfiókák elvitték az irigy embert. Azt beszélték a környéken, messze földre távozott, és soha többé nem jött vissza a falujába. Az igazság az, hogy senkinek sem hiányzott, sőt örültek, amiért megszabadultak tőle.

     Egy nap a tündér is eltűnt a várból, de az is lehet, hogy csak láthatatlanná vált, és még ma is ott van, vigyáz az aranytallérokra.

     Ezért, ha egyszer a bujáki várnál jársz, és találsz egy régi tallért a romok között, elégedjél meg vele, és ne akard az összes kincset, mert hátha téged is elvisznek az ördögfiókák a pokolba.

A bujáki vár kincse

Kultúra

APÁTI KOVÁCS BÉLA