Egyszer, hajdanában, a szépséges Nyitra vármegye kosztoláni várában bajvívást rendeztek – egy tót óriással – a király tiszteletére, aki rövid látogatást tett a várban.

     Aki csak élt és mozgott a várban és annak környékén, mindenki azon dolgozott éjt nappallá téve, hogy ez a neves esemény minél felejthetetlenebb legyen a király részére.

     Sütöttek-főztek, ökröket vágtak, és annyi enni- és innivalót hordtak össze, hogy egy egész ország jóllakhatott volna belőle. Pedig csak a király volt hivatalos a bajvívásra leánykájával, Tündérkével.

     Csak egy bökkenő volt az egész készülődésben: nem találtak legényt, aki ki mert volna állni a félelmetes tót óriással. Azt mesélték, olyan erős volt, hogy fél kézzel megállított egy egész ökörcsordát, vagy ha úgy hozta a sorsa, elfújt egy egész fenyves erdőt.

     Rettegtek is tőle az emberek. Senki sem mert az útjába állni. Ha meglátták, aki csak tehette, kitért előle. 

 

     Már-már az a hír járta: ha nem talál legyőzőjére, akkor átveszi a várkapitány tisztjét, és messze elkergeti a magyarokat erről a vidékről.

     A kosztoláni vár kapitánya azt remélte, ha a tót óriás meghallja, hogy a király a várba látogat, akkor inába száll a bátorsága, és lemond tervéről, hogy megszerezze a várat.

     A nagy készülődés közepette kihirdették: olyan legény kerestetik, aki megbirkózik a tót óriással. De hiába ígértek címet, gazdagságot, nem akadt ilyen. Már veszélyben volt a bajvívás, és a vár kapitánya izgult, mit szól majd a király, hogy várában egyetlen bátor ember sincs, aki megvédené a magyarok becsületét.

     Örültek a tótok, hogy a vár magyarjai megijedtek, és hamarosan övék lesz itt minden. Megszerzik a várat, és basáskodhatnak benne kedvük szerint.

     Teltek-múltak a napok. A tót óriás is megérkezett, és gúnyolódva kiáltozott be a várba a magyaroknak:

– Fenséges király urunk is látni fogja nem sokára, ti, magyarok, milyen gyávák vagytok. Nálamnál nincs erősebb ember az egész világon. Jobban teszitek, ha most azonnal eltakarodtok a várból, és én leszek a várkapitány.

     A magas toronyban strázsáló őr jelentette, hogy érkezik a király népes kíséretével. Neki is tudomására jutott, hogy itt bajvívás lesz, ha a várbeliek közül vagy a környékről akad olyan vitéz, aki ki mer állni.

     A várkapitány noszogatta katonáit – szinte reménytelenül. Mindent megígért annak, aki megküzd a tót óriással. Sajnos, még az arany csengése sem hozta meg az emberek kedvét a bajvívásra. Inkább elmenekültek a várból, vagy elbújtak valahová, hogy még csak véletlenül se kelljen megpillantaniuk a félelmetes kihívót.

     Lassan a király is megérkezett, és kényelmesen elhelyezkedett a várban. A vár kapitánya nem merte bevallani, hogy szégyenszemre nincs olyan magyar vitéz, aki hamarosan megküzd az óriással.

     Húzta-halasztotta az időt, hogy csak minél később derüljön ki az igazság.

     Közben a király leánykája, Tündérke elindult felfedezni a vár szépséges rózsakertjét. Ugyanis majdnem elfelejtettem mondani: a várban volt egy csodálatos rózsakert, melyben szebbnél szebb rózsák pompáztak. A leányzó nagyon szerette a virágokat, és napokig ellett volna közöttük. Szerette illatukat, színüket, formájukat. Amikor egy rózsakertben volt, babusgatta, becézgette őket, mintha emberek lettek volna.

     Nem is érdekelte őt a bajvívás. Úgy tartotta, hogy ez a férfinépség buta szórakozása. Miért bántani a másikat, ha szeretni is lehet?

     Amint ott sétálgatott, egyszer csak megpillantotta a vár fiatal kertészét, Palkót. Szemrevaló legény volt, és látszott rajta, hogy érti a munkáját. Olyan szépen bánt a rózsákkal, hogy öröm volt nézni. Mindjárt meg is tetszett a királykisasszonynak. Odament hozzá és kérte, hogy vágjon le neki egy szép rózsát. Először a kertészlegény nem nagyon hajlott a kérésnek, de amikor Tündérke szemébe nézett, nem tudott ellentmondani, kiválasztotta a legszebb rózsaszálat, és a gyönyörű leányka kezébe adta. Azonnal belészeretett a királykisasszonyba, és ettől a perctől kezdve állandóan csak reá kellett gondolnia.

     Nagy volt a baj a várban. A tót óriás követelte, hogy haladéktalanul adják át neki a várat, ha nem akad olyan vitéz, aki kész megvívni vele. De már a vár nem volt neki elég, szemet vetett a király lányára is. Ennek dörgő hangján nyomatékot is adott.

– Ha nincs olyan bátor magyar vitéz, aki megküzd velem, akkor már nemcsak a várat kérem, hanem a királykisasszonyt is. Megtetszett, és elhatároztam, hogy feleségül veszem. Ebben a szép várban fogunk élni, amíg meg nem halunk.

     Már nem csak a vár kapitánya remegett. A király is ijedten nézett körül, segítséget remélve katonái közül, de mindegyik szemét lesütve állt, és legszívesebben elbújt volna a föld alá félelmében. Senki sem vállalta, hogy megküzdjön az óriással.

     Már úgy nézett ki a helyzet, hogy mindent oda kell adni neki, és a magyaroknak el kell kotródniuk a kosztoláni várból. Ráadásul Tündérke, a király egyetlen leánykája is a tót óriás felesége lesz.

     Ekkor azonban olyan dolog történt, amire senki sem számított. Kinyílt a kertajtó, és Palkó jött ki rajta bátran:

– Majd én megküzdök a tót óriással. Egy életem, egy halálom, megpróbálom. Nem engedem, hogy a várunk a tótok kezébe kerüljön, és a királykisasszony az óriás felesége legyen.

     Ez mindenkit nagyon meglepett. Főleg a királyt és a vár kapitányát. Nem gondolták, hogy a kertészlegény ilyen bátor, és még kész meghalni is a magyarok becsületéért, és természetesen a királykisasszonyért.

     Az ott lévők összesúgtak. A vár asztalosa már méricskélte szemével, vajon mekkora koporsó kell a fiúnak. Még csak elképzelni sem tudták, hogyan küzdhetne meg a félelmetes tót óriással, akit eddig még senki nem bírt legyőzni.

     Az óriásnak a csodálkozástól és meglepetéstől kikerekedtek szemei, és amikor némileg magához tért, hangosan nevetni kezdett, de olyan hangosan, hogy majdnem leszakadt az ég tőle.

– Menekülj, fiú, amíg nem késő! – üvöltötte, fogait vicsorgatva. – Halálok halálával halsz meg, ha nem takarodsz el a szemem elől. Menj vissza a rózsáidhoz, és gondozd őket, mint eddig. Az való neked, nem a bajvívás.

– Pedig én szeretnék megküzdeni veled – mondta elszántan. – Csak arra kérlek, adj némi időt, hogy összeszedjem magam!

     Az óriás vihogva beleegyezett. Palkó visszatért a rózsakertbe. Senki nem tudta, hogy mit csinált ott. Maga után behúzta a kiskaput, és a jelenlevőknek megtiltotta, hogy utánamenjenek.

     Én is csak nektek árulom el, hogy mi történt a rózsakertben. De ti se mondjátok el, mert ez igen nagy titok!

Palkó odament a legszebb rózsához. Valamit súgott neki, mire annak szirmai szétnyíltak, és belőle egy tüzes paripa vágtatott elő, hátán arany nyereggel és minden szükséges holmival, ami egy vitéznek kell a bajvíváshoz.

A kertészlegény átöltözött, jobb kezébe fogta a kardot, balba meg egy jókora pajzsot, felült a paripa hátára, majd, mint egy dalia, kivágtatott a küzdőtérre.

     Ott volt ám csak nagy csodálkozás. Még az óriás gúnyolódó szava is elakadt. Nem akart hinni a szemének. Palkó nem sokat teketóriázott. Azonmód az óriásnak esett, s még mielőtt az észbe kapott volna, egy suhintással levágta annak a fejét. Amikor az a porba hullott, mindenki megkönnyebbülve felsóhajtott. Megmenekültek a várbeliek, megmenekült a királykisasszony.

     Az emberek nem győztek hálálkodni a kertészlegénynek. Mégiscsak volt bátor vitéz a magyarok között, és nem kellett feladni a várat.

     Büszke volt a várkapitány, és boldogan sütkérezett a győzelem fényében. De ez a királynak nem tetszett. Igaz, örült, hogy leánykáját Palkó megmentette az óriástól. Azon törte a fejét, hogyan tegyen igazságot, kit is illet valójában a dicsőség. Nincs az rendjén, hogy katonák, kapitányukkal az élen, gyáván megfutamodtak, amikor meg kellett volna mutatniuk bátorságukat. Végül egy kertészlegénynek kellet megvédeni a magyarok becsületét. Mi lenne, ha Palkót kinevezné várkapitánnyá, a kapitányt meg lefokozná kertésznek?

     Magához intette Palkót, és határozott hangon mondta neki:

– Fiam, mától fogva te leszel ennek a várnak a kapitánya. Tanítsd meg az itteni katonákat, mit kell tenniük, hogy igazi magyar vitézekké váljanak! A jelenlegi kapitány urat pedig lefokozom, és megparancsolom neki, hogy ezentúl szorgoskodjék a virágoskertben, helyetted. Azért nem bánnám, ha néha napján ránéznél, és érthetően elmagyaráznád neki a kertészkedés minden fortélyát, hogy jó kertész váljon belőle. Végezetül, amiért megmentetted kislányomat, kérhetsz tőlem bármit.

     Palkó hosszasan gondolkodott, hogy mire is lenne szüksége. Valójában így, hogy várkapitány lett, mindene megvolt. Nem szenvedett semmiben sem hiányt. Ahogy ott törte a fejét, akaratlanul is a királykisasszonyra pillantott. Megint csak megfogta a szépsége és kedvessége. A gyönyörűséges leányka azt a szép, piros rózsát szorongatta, amit Palkótól kapott, még a kertben.

– Fenséges királyom, egy életem, egy halálom – mondta. – Még ha kérésemért a fejemet is veszi, adja feleségül hozzám Tündérkét. Annyira megtetszett, hogy nem tudok nélküle élni.

– Mégiscsak jobb, ha a te feleséged lesz, mint az óriásé – mosolyodott el a király. – Legyen, ahogyan kívánod! Mától jegyesek vagytok.

     A vár népe megint nagy éljenzésbe kezdett. Mindenki örült és boldog volt. Alig várták, hogy megtartsák a lakodalmat. Nem kellett nekik sokáig várni, mert hamarosan ez is megtörtént, és olyan nagy lagzit csaptak, hogy még a kutyák is rántott húst ettek.

     Talán így volt, talán nem. Aki nem hiszi, járjon utána, ha a kosztoláni vár romjainál jár, a meseszép Nyitra vármegyében!

     Itt a vége, fuss el véle!